Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A borzadály éve

 

Kovács Károly

A borzadály éve

(A Covid)

Selymes álom illat cirógatott féltve,

esküvéseinkre csöndet írt a hajnal,

még csodákat élve ünnepelt a lélek,

sóváran vágytuk a kétezerhúsz évet,

 

Vágtázott fogatunk kedvessel, s baráttal,

izgató éjeink víg csaták követték,

ám kelet ködéből vészes kór lopózott,

jéggé vált a lélek, megfagytak a csókok.

 

Lázasan lüktettek nappalok és éjek,

sótlan lett világunk, fájt a létezésünk,

hittük, megvált majd a reggeli hűs szellő,

de virágok fagytak, egy se maradt termő.

 

Nyárba fordult időnk, reményünk mosolygott,

egymás karjaiban hittük, hogy imáink

elűzték az átkot, békélve zeng a dal,

félelmeink porban, miénk a diadal.

 

Mint vidám madarak, repülők suhantak, 

millióknak álma valóságként úszott

felhőknek nyomában, szivárványos égen,

lelkünkben bizsergés, alattunk az éden.

 

Hiába a vágy, az őrület feltámadt,

vírusnak vihara széttépte reményünk.

Kórházak oltották szerelmeik lázát,

ránk szakadt az ég is, könnyben adtunk hálát.

 

Vacogva markoltuk meglékelt hajónkat,

várva a tudomány tétova lépését,

egymásba öntöttünk hitet, reménységet,

hogy viharvert lelkünk ne érjen csúf véget.

 

Jövőnk ingoványán egyensúlyoz vágyunk,

csodákba fogódzunk kétségeink között,           

génjeink szépsége csak biztos támaszunk,

de szerelmes létünkért mindent vállalunk.