Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


vadregény

2012.09.28

 Vigye a tűz

 

Általában nem volt ellenére, hogy a sajtótájékoztató után még egy-egy röpke kérdésre válaszoljon, de most sietnie kellett, minden újabb bekiabált kérdésre mosolyogva csak annyit válaszolt – bocsánat, majd máskor. Még a szexi Natáliának is csak megbökte a vállát – bármikor, de most ne!

Sietnie kellett, az esze már ott járt a Csath ezredes szervezte kis találkozón. Idegessé tette a napját maga a téma is, amiről tájékozódni akart, és hát a két ember, akik valójában politikai ellenfelei voltak… no, mindegy, majd olyan stílust vesz fel, amit a helyzet megkíván. Lehet, hogy ők legalább annyira utálják egymást, mint ahogy őt.

Hát persze, hogy már itt vannak!  Örülnek, hogy volt a múltjuknak egy olyan időszaka, ami egész életükre kicsit különlegessé tette őket: Irigyen pillantgatnak rájuk, ha új társaságban jelennek meg - íme, egy volt titokminiszter!

– Elnézést uraim, ha megvárakoztattam önöket –Cövek Zénó miniszterelnök nem akarta bizalmaskodóra venni a beszélgetést, ő válaszokat akart és slussz. – Önök mindketten tájékozottak voltak egy-egy aktuális időpontban, az Aranyszarka ügyben. Gondolom, emlékeznek rá így kapásból is, nem akarok nagy feneket vetni a beszélgetésünknek, csak némi tájékoztatást szeretnék abból az időből.

–A nagypofájú Grónerről van szó, ha jól emlékszem. –Sándor Ubul volt titokminiszter híresen jó memóriájú volt.

–No, persze, emlékszem már! Akkor telepedett vissza, amikor még én is hivatalban voltam – Benyúlszky Csongoron látszott, hogy kibújt belőle a vizsla, érdeklődve figyelte, hova akar kilyukadni a miniszterelnök. – Aktája van, nézesse át az emberével, benne van abban minden.

– Egyetlen kérdést sem akarok hivatalosan feltenni senkinek, csupán végére akarok járni, miért tette az amerikai nagykövet a megjegyzést, hogy: A Gróner típusú embereket sohasem szabad szem elől téveszteni!

– Egyáltalán, ismeri ön ennek a Grónernek a történetét uram? – kérdezte Sándor úr.

– Valójában nem, csupán annyit tudok, hogy az ország egyik leggazdagabb embere, aki megjárta Amerikát, majd hazaköltözve visszavonult a nagynyilvánosságtól és valahol B. megyében él.

– Pontosan! – bólogatott Benyúlszky úr.

– Kérem uram, ha tud valamit, ami talán nem tűnik ki világosan az aktákból – amiket nem is akarok most átlapoztatni,- akkor vázolja, amit így húsz év távlatából különösnek vél az Aranyszarka ügyben!

– Sokáig beszélhetnénk róla, ha…

– Csak röviden pár szóban, ha lehet, nem akarom feltartani önöket – szakította meg Sándor urat a miniszterelnök.

– Ez egy mocskos, rothadt ügy volt.

– Ön úgy jellemezné? Nem is gondoltam, hogy ennyire emlékezetes ügyről beszélünk. Furcsálltam is a nagykövet megjegyzését, de ön most nagyon kíváncsivá tett.

– L Gróner a rendszerváltás előtti években a Rézvári Vetőmag- nemesítő állami gazdaság párttitkára volt. Amikor látta, szorul a hurok az ideológia nyakán, meg hát látszott, hogy borul itt minden, fogta a gazdaság tudományos jegyzeteit, és szépen kisétált velük az országból.

– De uram! Miféle jegyzetek lehettek azok? Arra gondolok, hogy egy magyar állami-gazdaság kutatási eredményei nem lehettek valami óriási jelentőségűek. Ez az ember egy óriási vagyonnal érkezett vissza röpke tíz év után – kérdezett közbe a miniszterelnök.

– Meglátszik uram, hogy önök még nem régóta vannak hatalmon. Csath ezredesnek azért illenék tudni erről az állami-gazdaságról. Mesélj csak Ubulkám arról az időről, te is ismertél egy-két nagyon titkolt részletet, elvégre, mint fiatal tiszt teljesítettél ott szolgálatot. – Benyúlszky úr szerette, ha másokat beszéltet maga helyett is.

– Tiszt? – nézett rájuk értetlenkedve a miniszterelnök. – Miféle tiszt kellett egy mezőgazdasági üzembe?

– Mégiscsak az elejéről kell kezdenem, úgy látszik, ön teljesen ismeretlen terepen toporog.

– De uram, a rendszerváltáskor én még tanultam. Honnan tudhatnék minden akkori vircsaftról, hiszen még a könyveket bújtam akkoriban.

– Meg a Matruska lányt… bocsánat miniszterelnök úr, ez csak kiszaladt a számon – szívta volna vissza Sándor úr.

– Maga arról honnan tud? – kérdezte kicsit akadozó nyelvvel a miniszterelnök.

– De uram, én voltam akkor a titokminiszter! Egy keményen politizáló diák mindig szem előtt van – Sándor úr legalább annyira zavarban volt.

– Haladjuk, kérem! Ha azt a titkot kicsit megvilágítanák!

Sándor úr látta, kollégája inkább fátylat dobna a múltra, nem hogy együttműködne a kormánnyal, de ha tehetné, még gáncsot is vetne nekik, - hát elkezdett beszélni.

– Nem olyan állami-gazdaság volt ez, mint a többi. A központi telephely hátsó része két kerítéssel volt elkülönítve, és a belsőbe tudtommal magasfeszültségű áramot vezettek, amikor a munkatársak hazamentek. Nemzetközi kutatóműhelyek voltak a védett részen. Hogy is mondjam, no… katonai felhasználású biológiai fegyverek kutatása zajlott.

– Katonai? – A miniszterelnöknek elállt a szava. – És L Gróner ennek az intézetnek a dokumentumaival lépett le? De hát miféle kutatások voltak ezek? Mit kutattak, mit kísérleteztek?

Antrax, vagy…vagy… én erről sohasem hallottam.

– Majdnem, de mégis egészen más. GMO kísérletek zajlottak, Szovjet felügyelet alatt.

– Genetikailag módosított élőlényeket akartak létrehozni katonai felhasználásra? Ajajajaj! Hogy maradhatott ez ennyire titokban, hogy még én sem hallottam róla?

– Én sem tudok sokkal többet. Ezek is csak akkor kezdtek kiszivárogni, amikor L Gróner, meg az embere eltűnt, majd pár nap múlva, azaz óriási tűz mindent elhamvasztott.

– Tűz volt a gazdaság központjában?

– Tűz-e? Uram, olyan tűz volt, hogy még a homok is megolvadt néhol. A falak téglái összeolvadtak, mintha akkor égették volna őket. Azóta egyetlen orosz szót sem hallottak az arra lakók, pedig előtte rengeted látogató jött onnan keletről.

– Nem gondoltam, hogy a beszélgetésünk ilyen dolgokat hoz felszínre. – csóválta fejét a miniszterelnök. – Ha jól tudom, ez az L Gróner az ön minisztersége alatt tért vissza Benyúlszky úr.

– Igen emlékszem rá. A Túzokházi Nemzeti Park Igazgatóságát zaklatta sokáig, hogy neki bent az ősborókás közepén van egy része az ottani tanyából. Még az édesapjától vették el a kommunisták, és ő most megvásárolná a családtól a többi részt is.

– Oda, az Isten háta mögé akart költözni?

– Oda is költözött.

– Nehezen tudom megérteni, hogy élhet egy milliárdos kint az erdőben a… a borókásban?

– Elnézést kérek uraim, de nekem most mennem kell – állt fel Benyúlszky Csongor volt titokminiszter, majd kicsit csúfondároskodva odavetette az ajtóból – remélem okosabb lett a miniszterelnök úr – és becsukta maga mögött az ajtót.

– Nem a jó modoráról híres, de jó szakember – Biccentett utána a fejével Sándor úr.

– Most is ott él… mármint Gróner a tanyán? – tért vissza a témához a miniszterelnök.

– Tanyán? – mosolygott amaz sejtelmesen. – Nem tanya az uram. Az egy... egy vár. Egy kisváros, ahol laknak néhányan és a hatvan százaléka körül van kerítve falakkal.

– Hatvan százaléka? Ezt meg hogy értsem? Minek a hatvan százaléka?

– Úgy értem, hogy a leszállópálya a kerítésen kívül van. A helikopterek természetesen a falakon belük szállnak le.

– Leszállópálya a természetvédelmi területen?

–Ez nagyon rafinált, mert ott megszűntették a védett terület státuszt, így a leszállópálya kívül esik, míg a kastély, és a környezete szigorúan védett.

A miniszterelnökkel megfordult a világ. Nem tudta, ez a Gróner hogy néz ki, de most megjelent előtte a nagykövet arca, amint nem túl hangosan mondja „ A Gróner típusú embereket sohasem szabad szem elől téveszteni!"

– Saját leszállópályája van?

– Úgy tudom nagy a baráti köre és hát nem a csórók közül valók.

– Tudom, ön sem ismerheti a pontos okot, de úgy mégis; ön szerint miért települt haza ez az úriember? – a miniszterelnök nem akarta tovább erőltetni a beszélgetést, így is eléggé kiteregette a gyengéinek egyikét.

– Azt természetesen nem tudhatom, de valahogy nekem úgy tűnt, nagyon el akar bújni a világ elől. Már nem voltam akkor hivatalban, nem láthattam bele a dolgokba, de azért… Ültem a kakasülőn és néztem a szereplőket.

– Hát igen, vannak szakmák, amiknél munkakezdés van, de befejezés csak a halál után – a miniszterelnök szeretett volna valami frappáns befejezést ennek a nem mindennapi beszélgetésnek. – Most azt kellene mondanom, amit a nyomozók szoktak a filmekben: Ha valamit megtud, kérem, tájékoztasson! – Ezen mindketten nevettek.

 Ez a Sándor Ubul nem is olyan fafej, mélázott a miniszterelnök, amikor a volt miniszter becsukta maga mögött az ajtót. A fenét ezekbe a pártokba, miért kell ennek pont az ellenzékhez tartoznia? Nagyon elférne a csapatban. No persze, amíg ellenzékben van az ember, mennyivel könnyebben … ehh mindegy. Ez az ember inkább szövetségesnek tekinthető, mint véresszájú kritikusnak.   De most nem ér rá, itt ez a másik dolog, ez a járvány, vagy mi a…

– Hallottam mindent főnököm. – nyitott be Csath Manó ezredes jelenlegi titokminiszter, ahol nemrég az egyik elődje távozott. – Házel nevét nem is említette?

– Nem. Ilyen név nem jött szóba.  Miért, ki az a Házel?

– Egy Házel nevű ügynökünk  még akkor  utána lett küldve Grónernek és azóta is jelent róla havonta.

– A nyakán ül egy beépített emberünk és mégsem tudunk róla semmit? – nézett értetlenül a miniszterelnök.

– Nem a klasszikus értelembeni ügynök ez az ember, hanem abban a zűrzavaros időben vádalkut kötöttek vele. Azzal fizet, hogy havonta jelent.

– Egy bűnözőt alkalmaz a titkosszolgálatunk?

– Nincs ő alkalmazásban, csak tartja magát az akkori egyezséghez.

– Még nem járt le, azaz egyezség?

– Lejárt az még akkoriban, amikor a főnökével együtt hazaköltözött. El is felejtettem mondani, az első perctől Grónernél, mint főkertész dolgozik. Annyira megszokta, hogy havonta tőmondatokban jelzi kik látogatták a főnökét, hogy most már hazaszeretetből dolgozik pár órát nekünk. No, meg hát meg is éri neki, mert ha valami problémája akadt a vámnál, vagy véletlenül zárjegy nélküli dohányárut találtak nála, azt mi elsimítottuk.

– Eddig miért nem szóltál ezekről? Úgy álltam ott az előbbi tárgyaláson, mint egy idióta, akinek fogalma sincs, hogyan működik egy ország.

– Ezeket mind most tudtam meg, amíg te ezekkel a nagyképűekkel beszéltél.

– Te, ez a bűnöző, ez a Házel mit követett el akkor? Gondatlanságból elkövetett…

– Nem, nem, nem! Előbb bele is olvastam az aktájába. Arról volt szó, hogy három diáklány lakott egy néninél albérletben. Már a második évet töltötték ott, amikor egyikük édesanyjának gyanús lett a barátnő, akiről úgy tudta, egy zalai falucskából való. Addig-addig furdalta a kíváncsiság, - miért is olyan érdekes a lánykának a hangja, hogy megleste reggelenként, amint az előadásra megy. A lány minden reggel bement egy nyilvános vécébe, és nem jött ki. A harmadik reggel döbbent rá, hogy a lány helyett egy fiatalembert lát kijönni nem sokkal később minden esetben.

– Micsoda ötlet! – szaladt ki a miniszterelnök száján.

– Na persze! – kapta fel a fejét Csath ezredes rosszallóan. – És aztán csapott is akkora ribilliót a nő, hogy borult a bili.

– Így már érthető a vádalku is. Te, holnap arra a találkozóra szervezd úgy, hogy ez a Házel is ott legyen! Mégiscsak ő tudhat legtöbbet a körülményekről.

 

Alijan és Lijúl

 

 

Az a fasor ott sem volt még akkor, meg a piros ház sem, csak az utca fái sorjáztak a házak előtt. Persze akkor még aprócskák voltak, át lehetett látni felettük innen az erkélyről. Az a fasor meg talán pont a régi gyalogutat követi. Julieten kellemetlen borzongás futott végig. Ott jött akkor - pont ott ahol most a motoros lekanyarodik az útról - zokogó lélekkel azon gondolkodva, hogyan lehetne megszűnni, hogy lehetne visszapörgetni az időt, hogy lehetne meg sem születni. Az anya lehet, hogy itt állt, és gyönyörködve nézte a hazafelé tartó kislányát, aki éppen akkor a halállal próbált egyezkedni…

– De elméláztál –Alijan szólt ki a TV mellől – ráismersz még a falura? Szerintem semmi sem változott, csak mintha nagyobb lenne a csend.

– Igen, nagyobb. Most hol vannak a gyerekek?  Régen annyi gyerek volt, annyian voltunk, most meg mintha egy skanzent néznék néhány emberrel, akik ott lent ténferegnek, akik csak jöttek rácsodálkozni a múltra.

– Majdnem úgy is van. Mi is kiléptünk a gyerekseregből anélkül, hogy… A te gyerekeid sem játszanak az utcán, te is elmentél. Sokan mások is.  Most bevallom nagyon haragudtam rád, amikor elmentél.

– Én meg féltem, hogy haragszol, hogy nem értesz meg. Írtam pár levelet, meg emlékezz csak időnként akkoriban is beszéltünk telefonon.

– Mi volt az?! Évente egyszer kétszer megtudtam, élsz és emlékszel még rám, de valójában semmit sem írtál magadról.

– Drága bátyuskám, mindennek oka volt, talán majd egyszer… de nem! Az vagyok, aki voltam, a magam bajait nekem kell orvosolnom, azokkal senkit sem fogok terhelni soha.

– Neked bajaid vannak?

– Nem, ha mondom!  Nincsenek, csak hát… Dolgoztam, tanultam, minden percem úgy telt, hogy egy nagy rohanássá vált az életem.

– Jó, jó, dehogy akarlak én valltatni. Tizenhat éve vártam a találkozást a húgommal, eszembe sincs most elrontani egyetlen percet sem. De megértheted, nekem sem volt mindegy. Amikor több mint egy évig nem hallottam rólad, azt hittem, meghaltál. Még gyertyát is gyújtottam halottak napján anyáék sírján a kőrózsába szúrva, mintha a hamvaid lennének a vázában.

– Te nagyfiú – túrt Alijan hajába a húga – köszönök mindent, nem maradok adós. Téged még mindig Alijannak hívnak? Hallottam a benzinkútnál úgy szólított a fiú.

– Lassan már én sem tudom a teljes nevemet – nevetett a férfi – képzeld, sokszor úgy is írok alá. Csak úgy jön.

– De jó! Akkor én lehetek Lijúl újra – nevettek a régi becenevükön.

Akali János, Akali Júlia! Ugyan már! A gyereknyelv egyszerűsít, minek azt olyan hosszan mondani?

– Sose említetted egy szóval sem, miért tűntél el nyomtalanul, miért nem írtál legalább egy sort, vagy telefonálhattál volna. Az a sok pénz miatt gondoltam, ami nálad volt akkor, hogy esetleg… Több, mint egy évig kerestettelek. Eszembe nem jutott volna, hogy Amerikába mentél – Alijan próbálta kiugrasztani a nyulat a bokorból, de Lijúl mintha nem is hallotta volna.

– Csak nézd végig a híradót, nem zavarlak – zárkózott magába a lány és visszament a teraszra.

Félt, hogy elárulja magát, elárulja a már több mint két évtizedes dühét, szégyenét. Visszaperegtek a gondolatai arra a tavaszi hétre, amikor minden összeállt, mintha meg lett volna tervezve egy mindenható által. Megkapta a vízumot, szabad lett, amilyen még soha, maga dönthette el, hogy egyik barátnőjével megy nyaralni. Keserű nyaralásnak ígérkezett, inkább menekülés volt, a valóság elől - néhány hónapja vesztették el az apjukat. A következő évi albérlet teljes összege a táskájában volt, már csak két megállót kellett volna menniük, és átadja Holczer bácsinak a következő évi bért. És akkor a Margó nagy hangon megkérdezte – hallottad, hogy a Házel Gyuszi elhúzott Amerikába?  – Először nem is emlékezett a fiúra, de amikor Margó megemlítette hogyan rúgták ki az egyetemről, mindjárt beugrott.

– Csak úgy lelépett? Nem is volt meghívása, vagy melózni… nem értem!

– Igen, melózni!  Beszéltem vele és valami L Grónert emlegetett, akinél majd dolgozni fog.

Akkor Lijúlnak elöntötte az agyát a vér - jól emlékezett, - szinte megvakult egy pillanatra. Akkora volt a stressz, mintha ott lett volna a vég. Néhány perccel később, amikor az újabb felszállók után becsukódott az ajtó, már tudta, ez a pénz itt a táskájában sohasem lesz Holczer bácsié.

Négy nap múlva Amerikában leszállt vele a repülőgép és elkezdődött a kilátástalannak tűnő nyomozása. Pénze alig maradt, a repülőjegy elvitte szinte mindet. A mosogatásból keresett pénzecskéjét nagyon be kellett osztania, de mégis megmozgatott minden ismerős szálat, hogy megtudja merre tűnt Gróner. Ezerszer is elhatározta, holnap levelet ír Alijannak, vagy … de mindig  halasztgatta.

Néhány év múlva már szeretett volna letenni erről az eszeveszett agyrémről, de beleivódott az idegeibe, nem tudott felejteni, bármennyire is szeretett volna.

Annak az állatnak meg kell döglenie!

– Már itt is vagyok – ült mellé Alijan a másik székre. – Meg kellett néznem, rólunk is szólt egy kicsit. A régi eltűnt fajok visszatelepítésének sikerességéről készítettünk egy kisfilmet, abból játszottak be most néhány kockát.

– Irigyellek. Szereted a munkádat, van egy szép családod, és ami még annyira irigyelhetővé teszi mindezt - itt élheted meg, ahol olyan szép gyerekkorunk volt.

– Kemény munka ám ez. Egy természetvédelmi területen nem látványos a munka, - nem is lehet az – de annál strapásabb. Úgy kell tenni a dolgunkat, mintha ott sem lennénk, de mégis minden pici változást észre kell vennünk és korrigálni, ha mondjuk, valami vadember beletapos az ősi rendbe.

– Ja, és a feleséged, meg a gyerekek mikor jönnek vissza, annyira szeretnék már találkozni velük.

– Még több mint egy hét múlva.

– Az sok idő! Hogy jobban teljen, elvihetnél magaddal majd engem is, ha bejárásra mész, jó lenne látni a régi helyeket ahol apával jártunk.

– Holnap elviszlek, legalább nem leszek egyedül. Mindig egyedül járom a dűlőket.

– Holnap ne! Holnap meg kell látogatnom egyik barátomat. Neked úgyis mindegy, inkább holnapután.  Estére visszaérek. Bármilyen korán indulsz is reggel, friss és üde leszek.

– Az nem jó, holnapután útba kell ejtenem a vörös grófot, valami kertiparti-félét emlegetett, oda vár. Mindenáron jóba akar lenni velünk, pedig nagyon utáljuk.

– Utáljátok – Lijúl egyelőre nem értette kiről, miről lehet szó. – Kik utáljátok, és kit?

– A Grónerről van szó, aki nagyon régen a Túzokházi Állami gazdaságnál volt olyan pártfőnök, vagy mi a fene. Nem emlékezhetsz rá nagyon régen áthelyezték valahova, de úgy tíz éve visszajött. Ja, hogy kik utáljuk? Azt hiszem, minden munkatársam, de főleg a munkatársnők.

Lijúlnak végigfutott a hátán a hideg, majd a ragadozó ösztön kerítette hatalmába. Rengeteg képet látott Grónerről, videókat is kapott, amikor a nevadai iskolatársa felvételeket készített róla. Tudta a fiú, hogy neki mennyire fontos lenne a találkozás és azt is, hogy titokban szeretné becserkészni egy régi, tisztázatlan ügy miatt. Soha senkinek nem mondta miért is keresi, és mert kérdezni sem illett ebben a szakmában, ki mit miért, így nyugodtan szellőztette a tényt – ő valamikor rég már találkozott vele. Egyik professzortól hallotta először a nevét, talán úgy nyolc évvel később, hogy az államokba érkezett. Különös előadás volt, akár humorosnak is tekinthették volna, de mert az ő szakterületén az etika egészen mást jelentett, mint úgy általában, hát nagyon figyelt, jegyzetelt mindenki.

Az állam önvédelmi kérdéseit feszegette a prof. Mennyire teheti félre egy népéért felelős kormány az általánosan elfogadott etikai normákat a tudomány területén? Átlépheti-e azt a határt, ahonnan már a kockázatok kiszámíthatatlanok? Majdnem az sült ki az előadásból, hogy ha mi csináljuk, és nem veszi észre a világ, akkor bármi megengedett, de ha más, akkor minden erő felhasználható ellene. Akkor hangzott el a név; L Gróner. Nem azért hozta fel példának az öreg, mert a Nathooki egyetem kutatásainak etikai milyenségét taglalta volna, hanem mert a kutatott téma körül gyanúsan sok idegen mozgott, főleg arabok. Meg is jegyezte, hogy a projekt azóta már átkerült egy katonai  bázisra.

Ha akkor oda tudott volna utazni, biztosan végét vet egy akarnok ámokfutásának és lemosta volna azt a mocskos foltot a múltjáról. A fiú, aki a szomszédos városkában lakott küldte a videót, a rengeteg elkapott pillanatot, de mire ő indulhatott volna jött a telefon, - tegnap L Gróner és az embere, valami Fred nevű eltűnt. Indult egy kisrepülő, lehet, hogy azzal mentek. Az iskolatárs csak annyit tett még hozzá, valószínű, Kanada felé húztak el.

– Figyelsz te rám? – bökte meg Alijan húga vállát – hol jársz?

– Itt vagyok, csak rád figyelek – mosolygott zavartan Lijúl.

– Olyan révedezőn néztél.

– Ugyan már! Elvihetnél magaddal, az a hely is része a területednek.

– Most ne! Nem akarom, hogy valami bájcsevejjel elterelje a figyelmemet, nem lehet ez egy ártatlan meghívás. Próbált bennünket mindig távol tartani a birtokától, azt hiszem a kapun belül csak Anetta járt, mást nem engedett be eddig.

– De ugye mesélsz majd róla, milyen is az a ház. Csinálhatnál néhány felvételt a telefonoddal.

– Az már nekem is eszembe jutott, bár nem hiszem, hogy engedné.

– Az én tollammal készítsd, az nem lesz feltűnő.

– Miféle tollad van neked?

– Semmiség, amolyan játékkütyü. Kaptam valakitől szülinapomra.

– Az jó lesz – egy gyerekkori cinkos mosoly volt még a köszönet.

– Te, ma még meglátogathatnánk anyáék sírját.

– Oké! Kerülünk egyet a telepre, megnézzük a kisviperákat, aztán visszafelé bemegyünk.

 

*

Lijúl egy pillanat alatt száz évvel öregebbnek érezte magát. Amikor utoljára, a szülei sírját látta, még rajta voltak az apa temetésére hozott koszorúk - eddig az a kép élt benne.  Most a sírkeret bemohásodva, a murva közt felnőve a gaz és a nevek festése is kikopott, alig volt olvasható.

– Anya, miért nem parancsoltál erre a szakállas kölyökre, hogy szépítgesse a sírt?

 – Szépítgettem én ugye anya, havonta locsoltam a rózsát, és a gazokat is kitépdestem olyankor.

Ültek a kereten, támaszkodtak a síron, és tépegették a pici gyomokat.

– Itt voltam ám én sűrűn, apa is tanú rá, meg… meg ott voltatok velem minden este, hozzátok szólt az én imádságom lefekvés előtt azóta is. – Lijúl mintha magyarázkodott volna, nem tudta eltalálni, hogyan is viselkedjen. – Ez az én urnám? – mutatott az egyik vázára, amiben a kőrózsa volt.

– Jól van, csak csúfolódj!

Ezen mindketten nevetni akartak, de Lijúl arcát látva Alijannak is lehervadt a mosolya.

– Te, anya halála ügyében nem kutakodott senki, miután én elmentem? Hódosy százados azt mondta egyszer, hogy ezt az ügyet nem szabad teljesen lezárni – emlékezett vissza Lijúl.

– Emlékszem rá, de azóta sem hallottam róla. Eltűnt abban a zűrzavarban.

Lijúl törte meg a csendet, amikor hazaértek – Azóta sem értem, anya hogy tehetett ilyent?

– Máig sem jutottam előbb én sem, pedig több, mit húsz éve ezen gondolkodom: Egyáltalán hogy került ő Pestre… vagy Budára na… a Duna hídra? Egyedül soha sem hagyta el a falut. – Alijan számára éppolya kusza volt az akkori hivatal magyarázkodása.

 Már sötétedett, amikor Lijúl még mindig a teraszon lóbálta magát a hintaágyon, Alijúl meg a honlapba szeretett volna bejegyzéseket írni, de nem fogott az agya, csak böngészett össze-vissza. Felemelt hangon szóltak egymáshoz, ha valamelyiküknek érdekes dolog jutott eszébe a közös múltból.

A nyitott ajtón be berepült néha egy szúnyog, vagy légy. Alijan eddig sose hagyta nyitva, elég volt, ha a szúnyoghálós ablak ki volt tárva. Egy szúnyogot hessegetett sokáig, de végre sikerült neki agyoncsapni.

– Lőnek? – kiabált be Lijúl a hangra.

– Légycsapóval – válaszolt a báty – Telitalálat volt.

Úgy tűnt, valami invázió készülhet, mert az előbbi szúnyog szétmállott teteme mellé újabb állatka repült. Mintha direkt azért telepedett volna a monitor alsó keretére, mert ott látni kellett, oda simán lehetett ütni a légycsapóval. Alijan lassan nyúlt a szerszámért, hogy el ne riassza, de megállt a lendület mielőtt ütött volna, mert a kis rovar váratlanul elkezdett csapkodni az érdekes kerekded szárnyaival. Csapkodott, de nem repült fel. A férfi nem értette, nagyon humorosnak találta a mutatványt. Amannak eszébe sem volt felszállni, csak illegette magát, és egyik lábáról a másikra ugrált.

 A sivatagi gyíkocskát idézte, ami a forró homokon áll, és így hűti a lábait. A férfi lassan elkezdett az ujjával közelíteni, kíváncsi volt mikor riad fel a kis táncos. Nem riadt meg! A mutatóujj már majdnem hozzáért, amikor abbahagyta az érdekes ugrabugrálást, majd az egyik lábacskájával elkezdte nyomkodni az ujjbegyét.

– Jula, gyere ide! – Alijúl hangja hangsúlytalanul halkan szólt, félt, hogy véget vet a kis csodának.

– Mi az? – dugta be a fejét az ajtón Lijúl

– Ezt nézd!

Lijúl is odahajolt, az állatka megpergette a szárnyait, mintha üdvözölné.

– Ez nem szúnyog ez valami… sohasem láttam még ilyent.

– Hozd ide kérlek a nagyítót, ott van a könyvespolcon – Súgta a férfi.

Elállt a szavuk, amikor a jó tíz centis lencsén keresztül szemügyre vették: Se légyre, se szúnyogra nem hasonlított. A feje kerek volt, és ami annyira megdöbbentette őket, a szemei pontosan olyanok voltak, mint az emberi szem. Az arcszerűségen úgy helyezkedtek el, mint az embereknek – elől voltak egymástól arányos távolságban. Az orr, a száj kicsit torzan, de mégis, mintha egy emberi arcot néztek volna. A két kis lábat valahonnan előhúzta, és mintha mosakodna, az arcát törölgette.

– Ez teljesen zöld – bukott ki Lijúlból

– Ezt nekünk mutatja! – meglepetésükre, az állatka újra ugrabugrált egyik lábáról a másikra.

– Hozzál egy kis mézet… hogy reagál rá?

Alijan gyufaszálra nyomott cseppnyi mézet, majd odaragasztotta a monitorhoz. Talán egy másodperc sem telt el, egy másik állatka is ott termett ­- hasonmása volt emennek – és nyalták az édességet. Várták, talán több ilyen lény is követi ezeket, de nem, csak ők ketten nyalták az étket, látszott, mennyire vigyáznak, bele ne ragadjon a lábuk.

Lijúl ujjai közt hangtalanul működött a játékkütyü, másodpercenként huszonnégy felvételt készített.

 

 

Titkos találkozó a tisztáson

 

A miniszterelnök kocsija odakanyarodott a lugas végéhez, egy nagydarab férfi kinyitotta az ajtót, beszállt az utas, majd néhány másodperc után elindultak. Előttük is, mögöttük is úgy mozdult a két BMW, mintha egy vonat kocsijai lennének. Valamennyivel előttük két motoros kanyarodott ki a kapu alól, jóval a kis konvoj előtt, mintha nem is tartoznának össze.

Amikor a bámészkodók elszéledtek, egy kisbusz állt be a helyükre, két fehérköpenyes lépett ki az oldalajtón, karjukban óriási bagettek. Fél perc sem telt el, jött vissza két fehérköpenyes, majd csattant az ajtó és a Cipó & Társa pékség kocsija elviharzott. Ügyet sem vetett rá senki.

– Lehet, hogy kicsit röhejes így, de valami azt súgja, amíg nem látok tisztán, egyetlen szót se szóljak, egyetlen intézkedésre se adjak utasítást, ami meghaladja a napi rutint.

– Ez így helyes, – egyébként ezt én javasoltam. Persze azt is javasoltam, engedd meg, hogy kicsit a szétnézzenek az embereim a környéken, főleg a Gróner kastélynál – mondta Csath ezredes, miközben megpróbált kibújni a Cipó & Társ pékség ruhájából.

 – Állítsd már meg a kocsit, így nem tudok átöltözni – kínlódott Cövek miniszterelnök a fehér ruhával. – Azt a Házelt elérted?

– Persze, hogy el.

– Az utolsó jelentéseiben sem volt valami, ami összefüggésbe hozható az esetekkel?

– Nem vagyok szakember, nem tudhatom, de ma ott lesz Dr Gubó is és Dr. Thal is, majd ők felteszik a kérdéseiket és talán okosabbak leszünk.

– Remélem! Még mindig nem tudják, hogy én hívattam őket találkozóra? Erről a találkozóról soha senki sem tudhat, sőt, ahogy megbeszéltük, Dr. Blatt a nevem, elvárom, hogy úgy is szólítsanak.

– Nem tudnak rólad, csak annyit mondtam nekik, hogy nagyon bizalmas és hogy ettől a találkozótól függenek a további intézkedések. Csak el ne nevessék magukat, amikor meglátják Dr. Blattot, hiszen mindketten ismernek. Egyébként a teljes titoktartást magától érthetőnek vélték ők is.

– Ez a Házel száz százalék?

– Benne tökéletesen megbízhatunk, újra átolvastam a rengeteg jelentést, amit küldött. Úgy tűnik, sohasem engedték a laboratórium közelébe sem, vagyis úgy a maga szintjén Gróner is megbízik benne. Ő süketnek is, vaknak is tekinthető, bár ahogy a mondataiból kivettem, egy rendkívül intelligens fazon. A kis csibészségeit megcsinálja, de a becsületességéhez nem fér kétség. Azaz egy biztos, hogy Fred nagyon utálja.

– A kis zseni, aki az egésznek az agya?

– Igen ő.

– Róla mennyi anyagunk van?

– No, ez nagyon érdekes! Amikor kapcsolatba léptünk az amerikai kollégákkal azonnal felajánlották, hogy küldenek pár embert, akik a Nathooki egyetem biztonsági szolgálatában is részt vettek, amikor ott megszűnt az a tanszék.

– Ezt a nagykövet is felajánlotta. Kicsit furcsálltam is hogy ennyire toppon van ebben az ügyben.

– Meg is érkeztünk azt hiszem – húzta félre az ajtót Csath ezredes, amikor hirtelen megállt a kocsi.

Ballagtak a csapáson, terepszínű ruhájuk valódi vadásznak mutatta őket. A miniszterelnök olyan tisztást keresett, ahol látszott, mostanában senki se taposta a gyér növényzetet.

–  Szerintem itt biztonságos, maradjunk a nagy fa alatt. – Leterített egy szivacsot, ráült, nekivetette a hátát a fának, a kétcsövűt meg maga mellé fektette – menj, tereld ide őket!

Talán ha tíz perc telhetett el, amikor az öt vadász már ott üldögélt a nagyfa alatt, és bemutatkoztak egymásnak, mintha vadidegenek lennének. Csat ezredes eligazította a három férfit, hogy az Istenért se ejtsék ki a főnök nevét, mert ha milliomod százalék is csak a valószínűsége, hogy lehallgatják őket, akkor is fontos a teljes ködösítés.

– Kérem, Dr. Gubó ismertesse velünk a legapróbb részleteket is azokról a különös esetekről, amiknél a vizsgálatok szerint az X vírus kimutatható. – kérte Dr. Blatt a fűszálat rágcsáló kövérkés férfit.

– A második vérzéses halálesetnél már feltűnt, hogy ez valami nagyon nem a… hogy úgy mondjam nem a környékre adaptált kórokozóval van dolgunk. Mire a vírust ki tudtuk mutatni már nyolc halálos áldozatról lett tudomásunk, mert a tizennyolc gyanús eset közül is kettő meghalt. A Dr. Thalnak küldött jelentésünkre reagálva közölték; az országban teljesen azonos tünetek közt még négyen elhaltak.

– Akkor rendeltem el teljes hírzárlatot, és a hasonló esetekről jelentési kötelezettséget. – Dr. Thal a katasztrófavédelem vírus specialistája vette át a szót. – Egy óra múlva már tudattam a gyanúmat Csath ezredessel, nem akartam a szaktárcát felverni. Ez annyira nem hétköznapi ügy, hogy azonnal a… a Blatt úr tudomására akartam hozni.

– Földrajzilag távoli helyeken történt az a másik négy eset?

– Nem! Az a négy eset egy családban volt – Dr. Thal próbált csak miniszterelnökhöz beszélni, nem volt bizalma az ismeretlen Házelhez. – Csak amolyan előzetes tájékoztatást adtunk ki, abban gombamérgezésre gyanakodtunk.

– Nagyon helyes. De valami kapcsolat csak volt, az eseteket össze kell, hogy kösse valami szál – nézett rájuk a miniszterelnök.

– Azaz igazság, hogy az a család is részt vett a túrán, amelynél a busz átvágott a Nemzeti park buckás részén.

– És a többiek? Hol az összekötő szál?

– Minden érintett áthaladt azon a körzeten – válaszolt Dr. Gubó, B megye járványügyi megbízottja.

– Önnek Házel úr van-e tudomása ezekről a túrákról?

– A birtokon senkit sem érdekel, mi történik kívül.

– Az, hogy az Búbáchi kórházban rendkívül veszélyes járványszerű megbetegedéseket kezelnek, nem is jutott el oda önökhöz?

– Ezt nem tudom, – gondolkodott el a főkertész – bár valami mégiscsak történt, amit nem értettem eddig.

– Történt? – hirtelen minden szempár rászögeződött.

– Igen! Valami ultrahang-félét kibocsátó szerkentyűket helyeztek el a kertekben – mert ugye van a rózsakert, van az egzotikus fák kertje, van a…

– Jól van, jól van, most csak a lényeget kérem!

– A kertekben, és közvetlenül a falakon kívülre, nem is olyan messzire egymástól.

– Önnek nem is szóltak róluk, elvégre ön kezeli a növényeket.

– Egyik reggel kérdeztem a főnöktől, hogy talán műholdzavarókat raknak ki?

– És mit mondott?

– Azt mondta, „Kapcsold ki magadat Gyuluskám, a pofa meg alapállásba!"

– Ez pontosan mikor volt? – még mindig a miniszterelnök kérdezgetett.

– Ez három nappal azután, hogy a főnök meglátogatta Bálintkát a kórházban. Vagyis…

– Gróner tizenkettedikén járt a kórházban, ezt jelentették – szólt közbe Dr. Gubó. – a helikopter-pilótáját jött meglátogatni.

– Szintén X vírusos megbetegedés?

– Nem. Semmi köze hozzá, csupán egy bordarepedés miatt jött be. Már csak megfigyelik, milyen ütemben tűnik el az árnyék a mellkasról. Enyhe bevérzés lehet.

– A környékről kikkel tart kapcsolatot az ön főnöke Házel úr?

– Olyan nagyon senkivel. Az ő baráti köre szétszóródva él a nagyvilágban. Repülőgéppel, vagy helikopterrel szoktak a vendégek jönni.

– A környékből senki?

– Eddig csupán egy Anetta nevű lány járt be a természet-védelmisek közül.

– Gondolja, hogy próbálta beszervezni, már úgy értem, felvenni a fizetési listára?

– A fizetési listán biztosan rajta van, – nevetett Házel – de egyáltalán nem valamiféle beszervezés miatt.

– De hát akkor miért? Emberbaráti szeretetből nem szoktak fizetést adni – Csath ezredes tudott a lányról, de a miértet most szerette volna megtudni.

– Hogy is mondjam, no, – Házel kertész kereste a szavakat. –

Egyszer kérdeztem a főnököt, hogy ez a nő most már bóklászhat mindenütt, vagy az épületen kívülre ne engedjük?

– És?

– Azt mondta „Ejnye, Gyuluskám, még az hiányozna! Ő csak prémium, amit kiutaltam magamnak! Csak egy kis friss hús az öregcsontnak"

– Hogy a ménkű csapna bele – szaladt ki Dr. Thal száján.

– Az Anetta nevű hölgy a X-es beteglistán van, azt hiszem – gondolkodott el Dr. Gubó. – Más bizalmas ismerőse biztosan nincsen?

– Eddig nem volt, de tudom, hogy az Akali természetvédelmi felügyelőt szeretné megnyerni a cégnek.

– Érthető. Az Anetta kiesett, így kellene valaki, aki naponta adna tájékoztatást a közvetlen környezetről – gondolkodott el Dr. Blatt. – Maga szerint azokat az ultrahangos Kütyüket a szúnyogok miatt rakták ki?

– Én nem vettem észre, hogy több lett volna a szúnyog.

– Akkor mégsem rovarriasztók lehetnek.

– De igen, biztosan azok. Hallottam, amikor Fred beszélgetett az egyik asszisztenssel, és a kis vörös rohadékokat szidta. Mérges volt, hogy öt óránál tovább semmilyen körülmények között nem tudja életben tartani őket. Egészen biztos, hogy azok miatt volt az egész…

– Állj, állj, állj – Dr. Gubóba mintha belecsípett volna valami, felugrott és Házel felé fordult.

– Milyen kis piros valamikre gondolhatott?

– Én nem láttam egyet sem, de a Szalenka is azokról beszélt akkor, ő kis emberpofájúaknak hívta őket.

– Szalenka? Erről a hölgyről nem volt tudomásunk – nézett egymásra a miniszterelnök és a titokminiszter. Erről a hölgyről ön a jelentéseiben sehol sem tesz említést.

– Hát ő csak úgy, odatartozik a laborhoz – tétovázott a kertész. – Asszisztens már az amerikai időszak kezdete óta. Azt hittem, tudnak róla.

– Ez így nem jó! Kérem, hogy számoljon be legalább vázlatosan; mikor, mit, miért tesz az a nő és egyáltalán, miért nem szólt róla eddig? – Csath ezredest kicsit felidegesítette, hogy egy ekkora fehér folt pont egy bizalmas beszélgetéskor kerül terítékre.

– Szalenka a főnökékkel együtt jött ki, előtte is Fred asszisztense volt.

– Ön mennyire ismeri? Úgy tudom, a labor környékére sem teheti a lábát.

– Sohasem kérdezősködtem tőle, ő még a legintimebb pillanatokban sem fecseg. Ő egy igazi titok, akit teljesen még senki sem fejtett meg.

– Miféle intim pillanatokra céloz?  Esetleg ön és a hölgy között van valami… Nézze, itt mellébeszélésnek helye nincs. Beszéljen, kérem!

– A lényeg, a lényeg! Valamikor még odaát, az egyetemi labor alkalmazottjának számítottam én is. Pénz alig… Amolyan biztonsági őr voltam ott délelőttönként, délután pedig  mint kertész a főnök házánál dolgozgattam.

– Ez a Szalenka is ott volt akkor is?

– Persze, hogy ott. Az a dolog lényege, hogy egyik délelőtt eltűnt a parkolóból hét autó, és a nyomozók sem jöttek rá soha, ki vihette el őket.

– És?

– Hívatott a főnök, tisztázni akarta, hogyan is történhetett meg ilyen, mert addig még hasonló sem.

– Mondja már gyorsabban, hogy jön ide Szalenka?

– A főnöknek az volt az első mondata hozzám, amikor beléptem „eladtad őket te szarházi". Beszéltem én, de kidobott az irodából. Azt mondta, oda a lábamat be ne tegyem még egyszer, ki vagyok rúgva. No, akkor jött utánam a Szalenka, és elkezdett olyan… dorombolósan beszélni hozzám. Amikor senki sem látott bennünket kerek perec üzletet ajánlott. Ő visszavonatja a főnökkel a kirúgást, ha benne vagyok egy kis játékban: Amikor ő jelzi, akkor nála kell aludnom. És hát azóta… Elfogadtam, na!

– Ezt a Fred nevű tudóst nem zavarja az önök viszonya? Arra vagyok kíváncsi, mekkora a feszültség abban a társaságban?

– Nincs ott feszültség egyáltalán. Fredet egyáltalán nem érdeklik a nők. Az ő nagy álma, hogy majd egyszer a Science magazinban jelenjen meg cikke… amúgy ő akár az ördöggel is cimborál. A főnököt meg csak az üzlet érdekli. A többi alkalmazott pedig még tőlem is kevesebb dologba van beavatva.

– Köszönjük Házel úr, egyelőre ennyi, sokat segített. A szokásos csatornán kapcsolatban maradunk. Most visszaviszik önt az embereim, ott szál ki, ahol akar.

Kb. húsz perc múlva hallatszott, ahogy a fákon túl megállt a kocsi, majd Akali természetvédelmi felügyelő tolta szét a bokrok behajló ágait. Csodálkozva szemlélődött, meglepte a kis tisztás ahol három ember üldögélt a fűben, egy negyedik pedig két méterrel arrébb egy farönkön, háttal a többieknek.

– Gyere csak Jánoskám, jó helyre tévedtél! Üljél ide le, és ne törődj vele, hogy itt most nagyon egyedi a protokoll. – Dr. Gubó régi ismerősként üdvözölte a jövevényt.

– Mint látja, nagy fontosságot tulajdonítunk a teljes titoktartásnak, kérem, ezt vegye ön is nagyon komolyan – Csath ezredes vette át a szót. – Voltak fertőzések a megyében, és az érintettek mind áthaladtak az ön körzetén, hát természetes, hogy kíváncsiak vagyunk az észrevételeire.

– Nem tudok róla, hogy történt volna valami rendkívüli mostanában – nézett kíváncsian a többiekre, egyáltalán mire gondolhatnak? Az meg szótlanul ül ott, csak a hátát mutatja; biztonsági őr lehet.

– Nem valami látványos eseményre gondolunk, inkább egy rovarra, vagy elhullott állatra, ami… – Dr. Gubó próbálta az emlékeit felidéztetni.

– Nézze! Megjelent egy vírus, ami eddig valószínű nem volt jelen. Gazdaállatát keressük, vagy… vagy akár ember is lehet a gazdaszervezet, de! – Már Dr. Thal katasztrófa védelmis próbálta megvilágítani a helyzetet. – Nem véletlenül mondtam olyan hangsúlyosan, hogy „de", mert ha embert vennénk hordozónak, akkor sántítana az egész. Az a helyzet; nem találkoztak egymással a fertőzöttek. Öt csoportra oszthatjuk az összes fertőzöttet, és a csoportok nem találkoztak egymással.

– Én természetesen tudok minden látogatóról,- kérték, hát el is hoztam a jegyzetemet. Kimásoltam a számítógépből.

– Azok az adatok nekünk is megvannak. Inkább az utóbbi hetekben történtekből valami furcsaságot, valamit, ami nem odaillő.

– Nem jut eszembe semmi. Olyasmi nem hír, hogy Anetta lebetegedett, vagy, hogy durrdefektes lett egyik kocsink. De azt sem gondolom, hogy érdekelné magukat, a Ronner Feri fia űrhajós akar lenni.

– Ki tudja! Lehet, hogy az is fontos. Egyébként hány éves a fiatalember?

– Négy.

– Na, ne szórakozzon már János, ez egy halálosan komoly beszélgetés. Bármi, ami… hogy ufókat látott, vagy mit tudom én - vörös emberpofájú szúnyogot, vagy…

– Azt láttam. De nem vörös volt, hanem zöld.

Hirtelen majdnem még a háttal ülő is feléje fordult.

– Vörösről szól a fáma.

– Akkor az festette magát –nevetett Alijan

– Valami… valami…

–  Mondja már kolléga! – Dr. Gubó noszogatta a közbeszóló Dr. Thal - t.

–  Eddig nem vettem figyelembe egy mondatot, a négyes csoportból való egyik felnőttől. Amikor jelentették, hogy fertőző lehet a négy beteg, azonnal küldtük egyik munkatársunkat, próbálja beszéltetni őket, hátha megtudunk valamit a fertőzés eredetéről. No, ott hangzott el, ha jól emlékszem - majd utána is nézek – „és ott voltak azok az édes kis piros állatkák, milyen jót mulattunk, ahogy táncoltak".

– Zöld állatkák – Javította ki Alijan.

– Pirosnak mondta mindenki.

– Nehogy már azon vesszünk össze, hogy pirosak, vagy zöldek voltak – Csath ezredes fütyült a rovarvilágra. – Valami olyanra vagyunk kíváncsiak, ami rendkívüli… mint pl. egy messziről jött ember, aki behurcolhatta a vírusokat, vagy micsodákat.

– Álljunk meg egy pillanatra és vegyük már észre, szinte másról sem beszéltünk eddig, mint a kis vörös, vagy zöld rovarokról. Talán érdemes lenne kicsit alaposabban utánanéznünk, mennyire rendkívüliek ezek. János látott is ilyent, hát pár percet rászánhatunk, hogy meséljen róla – mutatott Dr. Gubó Alijanra. – Mondd el elejétől végéig, tudjuk már meg, érdemes-e vizsgálódni abba az irányba, vagy csak valóban egy ártatlan legyecskéről van szó?

–Én egyetlen egyszer láttam két példányt. Zöldek voltak az biztos, zöldebbek már nem is lehettek. Valóban táncoltak, nagyon mulatságos volt. Jó szó ez az emberpofájú. A fejük olyan, mintha egy miniatűr emberfej lenne. Arcuk van, és… és mintha kapcsolatot akarnának az emberrel, úgy viselkednek. Simogatta a lábával az ujjamat – emlékezett vissza Alijan.

– A kastélyban meg félnek tőlük – szólalt meg a háttal üllő is.

– Mondjad tovább Jánoskám!

– Nincs tovább! Talán egy percig tartott a találkozásunk. Ja, és szeretik a mézet. Teleették magukat mézzel, és kirepültek az ajtón. Hogy érti azt, hogy a kastélyban meg félnek tőlük?

– Semmi, semmi – Dr. Gubó próbálta elterelni gyorsan a szót – Előbb beszélgettünk erről, azt hallhatta a fiatalember. Egyébként milyen a viszonyotok L Grónerrel?

– Azért az egy őrület, hogy ennyire kiemelt természetvédelmi területen ekkora építkezéseket engedélyeztek – méltatlankodott Alijan.

– Az akkori vezetés kulisszatitkait még nem tudtuk feltárni, egyelőre van bajunk elég.

– Hogy milyen a viszonyunk? – tért vissza Alijan az előbbi kérdésre. – Hát ez a kérdés most nagyon jó. Az a helyzet, hogy meghívott, látogassam meg. Szeretné, ha összedolgoznánk. Ahogy a szavaiból kivettem, beszállna a turisztikai fejlesztésekbe: A valamikori fajok visszatelepítését is támogatná, és hát a túra-utak; persze ő egész autóbusz flottában gondolkodik, ami természetvédelmi területen túli pontokat is célba venne.

– Légy nagyon óvatos vele, ígérhetsz fűt-fát, bár ő is tudja, hogy nem rajtad múlik.

– Azt vettem ki a szavaitokból, hogy szerintetek gyanús dolgok történnek ott bent.

– Még nem tudjuk Jánoskám, még nem.

Amikor Alijan után összeborultak az ágak a keskeny utacskán, a négy férfi csak állt kis kört alkotva, várták a miniszterelnök véleményét az eddigi beszélgetésről. Meglepetésükre egészen más síkra terelte a témát.

– Most nincs, hogy úgy mondjam külső ember köztünk, felteszek egy rendkívül bizalmas kérdést. Szerintetek elfogadjuk az Amerikaiak segítségét?

– Hát… ők ott voltak Ugandában is, Kongóban is, Zairében is. Nekik van a legteljesebb dokumentációjuk a betegségről. – válaszolt elsőként Dr. Thal.

– Az nagy idő mire ők ideérnek, beleássák magukat az itteni körülményekbe… – Dr. Gubó hangja tele volt kételyekkel.

– Már egy ideje emlegetik ezt a Grónert. – Nézzétek! – tegezte le Dr. Blatt, vagyis Cövek Zénó a társaságot – szerintem ők többet tudnak az egészről, mint mi. Az utolsó beszélgetésünkkor pedig elejtettek egy mondatot. Azt hiszem, egy a nagykövetségen tartózkodó virológus doktornő mondta mielőtt tovább utazott volna: „ha bármikor érthetetlen, gyanús esetek fordulnának elő, vagy járványra gyanakodnának, kérem, azonnal jelezzék. Nekünk van a legteljesebb vírus-térképünk és azt hiszem, a legkifinomultabb labortechnikánk." – adagolta a kishíreket a miniszterelnök, nem teregethette ki teljességgel mennyire bizalmas beszélgetések fordulnak elő néha. – El kell fogadnunk az ajánlkozásukat minél előbb, nem várhatjuk meg egy második fellángolását a vírusnak. Tudom, a számok, amikről beszéltetek, az öt nappal ezelőtti állapotra vonatkoznak. Mennyi lehet esetleg a lappangó, vagy amiket még a háziorvosok fel sem ismertek, be sem utaltak a kórházba?

– Igen elnök úr, igen! Azóta valóban hat gyanús eset is van, de amíg bizonytalan, addig nem akartam előhozakodni vele – értett egyet Dr. Thal.

– Uraim, figyelmetekbe ajánlom azt a nagyon fontos tényt, – tette hozzá a saját felismerését Dr. Gubó –, hogy a terület, ahol a fertőzések történhettek, nem is emberlakta. Azon a pár házon kívül és persze az ott dolgozókon kívül csak néhány látogatóról beszélhetünk. Mi lesz, ha ez a… - nevezzük bajnak – ez a baj robban és városokra is átterjed?

 

 

Az a bizonyos kertiparti-féle

 

Mi lenne, ha elvinnélek? – Lijúl csak úgy minden célzás nélkül vetette oda Alijannak, aki most a ritkán hordott farmerébe próbálta belepréselni magát.

– Biztos, hogy jó lesz ez? Ha valóban olyan igazi flancos barátai vannak, lehet, jobb lenne a nyakkendős verzió.

– Na, ne! Így vagy tökéletes. De nem válaszoltál; elvigyelek? Kíváncsivá tettél múltkor, - úgy legalább kívülről láthatnám azt a Gróner birodalmat. Kiszállsz és én elhúzok. Ha vége a bulinak csak szólsz és már ott is vagyok.

– Ha annyira akarod, hát legyen. Ha összefutnánk valakivel, had lássák, micsoda húgom van – mosolygott a fiatalember.

– Azt ne! Azt nem akarom. – szinte kiáltotta Lijúl.– Mondtam neked az első nap, amikor megjöttem, hogy semmi közöm a húgodhoz, ha valaki rám ismerne, azonnal tagadj le! Az iskolatársad vagyok! Azt mondd! Egy régi iskolatárs, aki most meglátogatott.

– Várjunk, várjunk! Még, hogy iskolatárs. Milyen iskolába jártunk mi együtt? ­– Szögezte a kérdést a húgának Alijan.

– Nem az általánosra gondoltam.

– De hát milyen felsőbb suliba jártál te? Azt se tudom, nem vagy-e analfabéta? –heccelte húgát a férfi. – Valóban, milyen képzettséged lett neked odaát valahol?

– Ez is az is.

– Most komolyan! Semmit sem tudok rólad. Legalább, hogy milyen szakon végeztél?

– Tudod, hogy anyának milyen jó nyelvérzéke volt. Pár hónap alatt megtanult eszperantóul. Aztán jött a következő és két év után már őt kérték meg, ha német nyelvterületről látogattak a céghez. Néhány nyelvet én is beszélek.

– Nyelvész vagy?

– Dehogy.

– Akkor? Mondd már!

– Esetleg orvos is lehetnék.

– Míí?

– De biológus is, ha…

– Most ez komoly?

– Mesterlövész… vagy amit akartok – nevette el magát Lijúl.

–Hogy te mesterlövész?

– Jó, jó felejtsd el! Csak bolondoztam.

– Ez a nevetés nem volt őszinte.

– Hm.

– De egyszer majd mesélsz róla ugye?

– Induljunk, mert nem érsz oda időben!

Negyed óra múlva kiértek a házak közül. Az út gyorsan leszűkült, úgy tűnt, mintha tereprallys versenypálya lenne. Alijan vezetett, hagyta a húgát rácsodálkozni a réglátott tájra.

– Ha még sokáig megyünk és lesz néhány kereszteződés, hát én nem találok vissza az biztos – tekergette Lijúl a fejét.  – Úgy emlékeztem, hogy bemegyünk a buckák közé, megkerüljük a nyárfákat és már vissza is értünk.

– A nyárfákat kivágtuk már és azok nem is erre voltak.

– Te sose tévedsz el?

– Ó, dehogynem! Képzeld, múltkor hajtok, hajtok, és hirtelen feltűnik egy tábla, rajta nyíl, alatta nagy betűkkel, New York. Na, erre kíváncsi vagyok, mondom magamban, hát befordultam arra. Alig mentem száz métert, jött egy istentelen magas homokbucka. Szerencsére nyom is volt oda fel, hát lendületből nekihajtottam. Mit gondolsz, mit láttam?

– Te! Te engemet be akarsz húzni a csőbe. Ne hülyíts bátyuskám, mert befogom a szemedet – átnyúlt és összeborzolta a férfi haját.

– Fogadom, sose jönnél rá mit láttam.

– No, mit? De hihető legyen!

– Sose hazudok, tudhatnád. Amikor ráfékeztem, hogy bele ne csússzak a tengerbe, elém tárult New York. Mintha egy vitorlás hajó árbocának tetejéről néztem volna le, szinte ráláttam az egész városra. Ha az a fenesok magas ház el nem takarta volna…

– Te hazug!

– Hidd el, ha mondom! Ott álltam a Hudson torkolatánál, és farkasszemet néztem a szabadságszoborral – Alijan még rá akart tenni egy lapáttal, de látta, Lijúl a nevetéstől összegörnyedt, hát visszavett. – A szobor is megijedt, és én is csak annyit tudtam kinyögni „pardon, én a Rozoga-dűlőt keresem" aztán rükvercbe tettem a gépet és elhúztam a buckák között.

– Most már biztosan nem találok vissza – Lijúlt fojtogatta a nevetés.

– Dehogynem. Nem is kell megfordulnod csak mész tovább, az út visszakanyarodik a régi óvodáig, és már haza is értél.

Az óvoda! Lijúlba mintha kést döftek volna. A nevető arcát grimasz torzította el, hirtelen nem tudott parancsolni az idegeinek; elfordult, mintha a tájat nézné.

Az óvoda! Ennyi év után sem tudta sorjában felidézni az akkor történteket, csapongtak a gondolatai. A reggeli kis sereg bolondozásai, a délelőtti lelkes munka volt eddig is, ami elsőként feltört az emlékezetében. Onnan, hogy a lányok becsukták az ajtót és valaki még kiáltott ott kint, arra pontosan emlékezett eddig is.

 – Lijúl már az előbb elment a fiúkkal.

De miért is… Igen! A Márnai bácsi kérte, - amikor ő már az udvaron volt és indultak volna az elsők közt hazafelé.

 – Julikám, az irodában is tegyétek fel a függönyt! – majd a mellette állóhoz fordult – Hol találnak a gyerekek létrát Gróner elvtárs?

– Mindjárt küldök – jött a válasz.

Aztán elmentek Márnai bácsival… – Ez gyűrött… – Vasald ki drágaságom…– Mi ez a rengeteg szőnyeg… – A tisztítóból hozták, ide rakták be a tanácsháziakat is… És akkor magára hagyta őt az öreg. Akkor hallotta, hogy – „Lijúl már az előbb elment a fiúkkal"

Most, két évtized után mert először emlékezni, hogyan is volt tovább.

Elcsendesedett kint minden, már az utolsó lány is hazamehetett, amikor nyílt az ajtó, és Gróner elvtárs nyitott be, hóna alatt egy létrával.

– Mindenkinek nagyon sürgős volt a hazamenetel, úgyhogy nekem kellett megkeresnem – mondta és az ablak elé állította a létrát.

Ő még vasalt akkor… Igen, vasalt, a titkár elvtárs meg… mit is? Megvan! Leengedte a redőnyt, hogy csak alul egy csíkon jöhetett be a fény.

– Nem lehet dolgozni, ha az ember szemébe süt a nap – nevetett.

Rozoga volt a létra, alig mert felmenni rá. Amikor a csipeszekkel kezdte fogatni a függöny szélét, akkor fogta meg először Gróner a lábát. Ő még nevetett akkor zavarában, hogy nem kell a segítség, meg valamit még, aztán dőlni kezdett alatta a létra. Egészen biztos, hogy a férfi húzta azért dőlt. Ő most csak arra tudott emlékezni, hogy fekszik a szőnyegrakáson, a titkárelvtárs meg simogatja, becézgeti. Hiába kiabált, sikoltozott, amaz csak vigasztalta, és csókolgatta, miközben mondta: ha itt eltört, akkor most összeforr. És amikor a mellét… A rohadék! Próbált kiszabadulni, sikoltozott, karmolt, és akkor… akkor kezdte pofozni. Az erős férfitenyér úgy csattant az arcán, hogy belekábult. A fulladozós hörgést még most is hallja, saját hangja cseng a fülében. A tenyér alig csúszott le a szájáról, amikor kegyetlen fájdalom nyilallt belé ott lent. Halálfélelem fogta el. Tudta már úgy gyerekfejjel is, hogy ez az ember most minden határon túlment. … lehet, hogy meg is öli.

– Elaludtál, mindjárt odaérünk – zökkentette ki Alijan az emlékezésből.

–Dehogy aludtam. A te bucka-béli New Yorkodban jártam.

– Hoppá! Jártál már New Yorkban? Vagy esetleg ott élsz?

– Néhány évvel ezelőtt fél évig ott éltem, de az csak  átmeneti volt. Csak addig, amíg… Felejtsd el! Nem mondtam semmit.

– Ezt már sokadszor mondod. Olyan vagy, mint aki titokban éli az életét, aki valójában csak alteregója önmagának.

– No, ezt jól megaszondtad! – nevetett újra Lijúl.

A sok össze-vissza kanyar után egyszer mégiscsak kiegyenesedett az út, majd minden előjel nélkül egy simára hengerelt kavicsos térre értek. Az utat szegélyező sűrű orgonabokrok mögött néhol kilátszott a magas téglakerítés. A tér nem volt nagy, mint később kiderült egy kapu előtti kis parkoló volt csupán, ahol, esetleg ha húsz kocsi elfért volna. A kapu inkább barlangbejáratra emlékeztetet, mer a bokrok, fák, még felette is összeborultak.  Szinte velük egy időben érkezett szemből valahonnan még három kocsi mögöttük egy kisbusz.

– Ezek Búbach felől jöttek –intett feléjük  Alijan .

Mire kiszálltak, amazok is zajongva bújtak ki a kocsikból, látszott, hogy együtt is indultak. A kapu is kinyílt, két férfi jött a vendégek elé. Egyikük amikor meglátta őket, feléjük indult, hagyta, hogy a másik menjen fogadni a zajos társaságot.

– Júlia? – mutatott feléjük vagy öt méterről – Ne mondja, hogy nem! – lépkedett és figyelte a nő reakcióját. – Lijúl, ha mondom! A mosolyod felér egy ujjlenyomattal.

– Házel Gyuszi! Hát te hogy kerülsz ide? – Lijúl hitelesen színlelte a meglepetést.

Kicsit tétováztak, amikor kezet fogtak, hirtelen nem tudták, ennyi idő után illik-e átölelni egymást.

– A férjed? – nézett Alijanra. – Mutass be neki! Bár én sokszor találkoztam már vele, de csak, mint egy begyepesedett kertészt ismer.

– A bátyám te. Még hogy a férjem! – Nevettek mindhárman.

– Akkor most bevallhatom neked, hogy totál szerelmes voltam beléd akkoriban.

– Meg a Jutkába, meg a Zizibe, meg a… meg a fél koleszbe – fékezte meg a férfi lelkesedését Lijúl.

Abbamaradt az évődés, mert melléjük ért a másik társaság. Házel be akarta őket mutatni amazoknak, de nagy sebességgel egy BMV kanyarodott be és szinte közöttük állt meg. Egy idősödő férfi hajolt ki az ablakán, majd nagy hanggal mondta, hogy mindenki hallja. – Bocs urak-hölgyek, gyertek utánam!  – Alijanékat meglátva, könnyed nevetéssel dobta még oda – na, végre, a természettudós is megtiszteli a hajlékomat. Gyertek Jánoskám, mindjárt jövök, csak kiszaladok a pálya végére, de az csak pár perc.

– Egyedül jöttem, ő a sofőröm – szabadkozott Alijan Lijúlra mutatva, akinek az arcából az utolsó csepp vér is kifutott. – Ő majd visszajön értem.

– Arról szó sem lehet, nálam mindig nyitva az ajtó. – L Gróner alig tudta levenni szemét a lenge öltözetű erotikus Lijúlról. – Meg van híva a hölgy – nevetett, és behajtott a kapun.

Nagyon otthonos volt a fogadtatás, bár a házigazda még vissza sem ért. Pár perc alatt összebarátkoztak a másik társasággal, a két idősödő pincéren kívül mindenki mindenkit tegezett.     Zsazsa az állandóan beszélő túlsminkelt nő pillanatok alatt kinevezte magát háziasszonynak. Úgy kiabált be a medence mellől a hófehér épületbe, ahonnan a felszolgálók jöttek, majd újra eltűntek, mintha ő fogadta volna fel őket.

– Valami kaját is hozzatok már Cukifalat, mert összefolyik a világ, mire visszaér Grónika – ezen mindnyájan nevettek.

Az idősödő pincérnek szólt, bár mint később kiderült, a fiatalabbat is Cukifalatnak szólította, sőt, az összes jelenlévő férfinek erre a névre kellett hallgatni.

Lijúl már bánta, hogy bejött. Alijan is tudta volna nyomogatni a fényképező gombját. Mintha Gróner elfeledkezett volna róluk, megváratta a társaságot. Kis csoportokban, kezükben pohárral sétálgattak. Mindenki valami nagy üzletről beszélt, de nem lehetett kiérteni, miről lehet szó. Csak a beavatottak tudták mekkora jelentősége van annak a három százaléknak, amiből a kopasz kisportolt férfi az istennek sem akart engedni.

– Na, végre! ­– csillant fel Lijúl szeme, amikor visszajött Házel. – Hogy agyon ne unjuk magunkat, bemutathatnád a kertet Gyuszikám!

A kert fái közt, - jó száz méterre - egy pillanatra megcsillant a fény. Lijúl visszalépett, hogy újra lássa, mi is volt az. Most rövidebb volt a villanás, mert a nap ennyicske idő alatt is más szögből világította meg. Mintha játszana, fél lábbal felállt az alacsony kőváza peremére és gyerekesen közbenézett.

 – De jó az óriásoknak, ők mindig ilyen messze látnak – mondta, miközben egyik tenyerével támaszkodott a testvérén.

– Ejnye picilány, már kimaradtál az oviból –Alijan nem értette, hogy tehet ilyent az ő nagyon komoly húgocskája.

A húgocska meglátta, amit az első villanáskor is már sejtett, Gróner BMV- je volt leállítva a kert mások oldalánál.

Tehát nincs a kifutópálya túlsó végében, sem valahol máshol. Itt lehet bent az épületnek valamelyik helységében, és talán tíz monitoron is figyeli hol mi, vagy ki mozdul a birtokon.

Lehet, észrevette a házigazda, hogy felfedezték a turpisságát, mert jó tíz perc múlva már ott forgolódott közöttük.

Nem annyira neki volt megbeszélnivalója a többiekkel, megtárgyalt ő már külön-külön mindenkivel mindent –, a részleteket vitassák csak meg ők maguk közt. A régi cégtől ismerték egymást, többüknek volt is közös érdekeltsége valahol a nagyvilágban. Most az volt a fontos, hogy ez az óriási terület mint egy anyaméh vegye körül a birtokot, persze az ő felügyelete mellett. Csinálják csak meg az utazási irodát, járassák a buszokat buckáról buckára tele turistával, csak az a fontos, hogy gyalogos kóborlás ne lehessen a területen. Ha tanya-szállókat építenek is, vagy esetleg lovas túrákat szerveznek kijelölt utakon, hát legyen. Az a fontos, hogy csak az történhessen, amire ő rábólint.

Jobb lett volna, ha most mégsem hívja meg ezt a természet-védelmist, bár… a nő, aki vele van, ez egy csoda. Hol ez a buggyant kertész már?

– Gyere csak Gyuszi fiam! – intett az ujjával, amikor Házel éppen felé nézett.

– El kell igazítanom ezt a nagy gyereket – szabadkozott a kis társaságnak, aztán a melléjük érkező Házelbe karolt, majd félrefordult vele. – Nem mondtátok, hogy ennek a fickónak felesége is van.

– Nem a felesége, csak…

– Nem-e? – mosolyodott el Gróner – Akkor rendezd már úgy, hogy feltűnés nélkül pár percre magunkra maradjunk. – Csak pár percre, elég az, a folytatás majd következik – ez a vigyor már kicsit ördögi volt.

Mondhatnánk: a szolga ismerte gazdáját, hát meg sem lepődött. Persze így is volt. Amikor otthagyta a főnökét többször visszanézett, mennyire gyorsan gondolja az a találkát, de a nőt is kereste a szemével, mert hirtelen nem látta sehol.

Lijúl észrevette, amikor Gróner hívta a kertészt, rossz sejtése volt, alig hallotta, amit Zsazsa olyan lelkesen mesélt neki. Alijanra sem számíthat, a medencén túl ül egy asztalnál, beszélgetésbe merülve. Nem akart Gróner közelébe kerülni, félt, nem tud majd az idegeinek parancsolni. Pedig mennyit tréningeztek, hogyan kell kordába tartani a félelmet, vagy hogyan kell az érzelmeket kikapcsolni. Egy pillanat alatt végigfutottak benne élete legidegtépőbb percei, amikor a sivatagban egy harminc centi mély gödörben hasalt, és az Iraki járőr húsz méterre tőle vizslató szemekkel elhaladt. Ha csak egy centi is kilátszott volna belőle, biztosan odanyom egy sorozatot. …és ő csak várt-várt, tudta, az a sorozat úgysem lesz azonnal halálos, csupán egy borzalom kezdete. Kristálytiszta tudattal élte végig azt a talán másfél órát, amíg meg nem hallotta a társa hangját, aki egy tökéletes fedezékből leste a környéket – nyugi, tiszta a levegő! – De most mintha kiment volna a lábaiból az erő, sokkolta annak a férfinek a közelsége, aki a több mint húsz évének minden álmára rányomta a borzalom bélyegét. Mintha ezt a látogatást már meg is álmodta volna egyszer.

– Fogadom, hogy valami összeesküvés készül. Kisminkelitek egymást, és akció! – toppant melléjük Házel bolondozva.

– Ó, az én kis pártfogóm! –kiáltott fel Zsazsa – ha le nem vakarod rólam előbb azt a gigerlit, hát már biztosan elvesztettem volna a szüzességemet – és nevetett, nevetett.

– Hogy a legjobb falatot egy ilyen? – próbálta felvenni a stílust Házel, majd eszébe jutott a küldetése és kicsit csendesebben megkérdezte – Morgan úrral találkoztál már Zsazsám?

– Ő is itt van? Merre csavarog az én morgó medvém?

– A pénzeszsákokkal beszélget ott túl a golfkocsinál.

– Jaj bocs nehari, mindjárt visszajövök, de most kell beszélnem vele, mielőtt találkozik Grónikával – szabadkozott, majd átvágott a golfpálya felé.

– No, ez elviharzott. Legalább most megmutathatom a kertet.

– Nem akarok én bemutatót, csak tudod, a kíváncsiság. Az a virágbokor hogy kerül ide? Az… az egy déli növény. Nem fagy ki télen?

– Nem ám!  Azt télre bevisszük az üvegházba. Gyere csak, megmutatom, hogy egy két köbméteres edényben él. Úgy látszik, mintha… – irányította Lijúlt az egyfajta, de különböző színű bokrok felé.

 Valódi csoda volt az a terecske, ami körbe volt ültetve ezekkel a növényekkel. Középütt szökőkút, aminek a vize egy nagyon ismerős szoborcsoportból spriccelt.

– Gyönyörű ez a hely– lelkendezett Lijúl – Párizsban láttam az eredetijét.

– Rómában – szólalt meg egy hang mögöttük.

– A frászt hozod rám főnököm ­– szólalt meg Házel meglepődve.

 – Rómában ám és persze az meg sem közelíti ezt a művet. Mert ugye az ötszáz éves, ezt meg most csomagolta ki a művész – próbált vicces lenni Gróner.

Lijúl úgy érezte kővé dermed a teste, csak állt félig visszafordulva és nézte a tőle karnyújtásnyira álló két férfit. Nem bénulhat most le, nem adhatja meg az előnyt ennek az állatnak, hogy holtra válva meredjen itt a semmibe. A tréningek! Igen! Nézte a kezét és próbálta mozgatni az ujjait. Meglepetésére mozogtak. A mosolyt próbálta és az is sikerült. Lassan húzta a száját, ne látsszon, hogy mennyire erőltetet az a mosoly.

– Te jártál Rómában szépségem? – indította Gróner a társalgást.

– Sose jártam Rómában, esetleg máshol… talán a párizsi albumban láthattam – Lijúl elővette a töltelékmondatot, amit a kiképzésen tanultak egykor. Sikerült észrevétlenül behelyettesíteni a városok nevét, mert az eredeti sablonban Moszkva és Peking volt.

– Valójában itt bontakozik ki igazán a szépsége, az eredetit agyon nyomja a múlt. Itt a modern környezetben szinte hipnotizálja az embert, ahogy csobog a víz. Szeretek itt jó társaságban üldögélni – mutatott a hófehér padra a házigazda.

– A növények is az eredeti környezetet utánozzák – stréberkedett Házel.

Lijúl igyekezett a sétány felé, ami néhány lépés után elkanyarodott Alijanék társaságához.

– Gyuszikám, a Zukker Ferit bevezetted már a könyvtárba? – kapott a fejéhez Gróner, mintha most jutott volna eszébe.

– Jaj, főnök, hát…

– Megmondtam még tegnap, hogy az öreg direkt a könyvtár miatt jön, és azonnal mutasd meg neki hol van!

– Azt hittem már ott van, úgy eltűnt az előbb – érezhető volt a szavaikból, hogy rögtönöznek – máris megkeresem – Lijúlra pillantva próbálta sugallni, jobb, ha az öreg nem tudja, hogy ők ismerik egymást, majd otthagyta őket.

 Gróner a padra mutatott, és finoman megfogta a nő karját, hogy udvariasan segítse leülni. Lijúlba mintha vipera mart volna, megrándult. A keze lendült, kapta volna elő a golyóstollát, hogy a férfibe lőjön egy injekciót, de amikor a tekintetük összetalálkozott, az agya újra uralma alá hajtotta az idegeit és győzött a logika. Most ne! Másodpercekig tartott a dermedt állapot, mert Gróner is lebénult, amikor rádöbbent: ez a rettegő tekintet már szegeződött rá. Igen, ez a pillanat egy nagyon réginek az éles másolata volt, bár most valami ismeretlen erő is sugárzott abból a tekintetből.

– Ó, a kis fruskából micsoda bombanő lett! – Grónerben fel sem vetődött, hogy azaz eset micsoda sebet üthetett a másikon. Neki az csak egy volt a sok közül. Azóta is, ha eszébe villant a jól fejlett gyereklány, csak kötelező tiltakozásnak képzelte az őrült vergődését, amire az kéjes álmok közt emlékszik majd vissza. – Tüneménnyé lettél tudod-e? – nyomult volna még, de ő is érezte, megfagyott a levegő.

Lijúl kifordult a feléje nyúló kéz elől. Vitték volna a lábai, de fegyelmezte magát, megrázta a haját, lesimította a láthatatlan kéznyomot a karjáról, és erőltetett lassúsággal megindult a boltívesre nyesett nyíláson, ami a sétányra nyílt. Amint néhányat lépett, Zsazsát látta forgolódni a medence innenső felénél, biztosan őt kereste. Gyorsan lehajolt, mint aki a cipőjével bíbelődik, hátha amaz tovább halad és nem veszi észre.

– Ha nem lenne ilyen hülye a fajtád, anyád még most is élhetne – hallotta a bokrokon túlról Gróner morgolódását, aki nem gondolta, hogy még hallótávolságon belül van.

Szinte kővé vált úgy lehajolva: A kirakós kép egy kulcsdarabja a helyére került és feltárult az a másik borzalom. – Az anyja halála Grónerhez köthető!

 Csak lézengett a többiek között. Néha hozzá beszéltek, néha ő is válaszolgatott úgy automatikusan, de a vendégsereg már olyannak tűnt, mintha filmen látná őket. Nyomogatta a felvevő gombját, minden arc benne volt már, de amit nagyon akart, a labor épületét nem tudta megközelíteni. Fredet is leste, meg a többi alkalmazottat is, de Házelen és a rendezvényszervező cég emberein kívül senkivel sem lehetett találkozni.

Megörült, amikor látta Alijant a kert szélénél néhány emberrel beszélgetni. Ott hagyta a nevetgélő nőket megindult feléjük, hátha onnan lesz rálátás a labor épületére. Tudta, hogy ott kell lennie egy földszintes házacskának, ami a föld alatt össze van kötve a rajta túli várszerű tornyos épülettel. Kellettek ezek a képek, nagyon kellettek! Innen belülről, ebből az irányból feltétlenül kell…

– De jó, hogy jössz, már keresni akartalak, mindjárt indulnunk kell – mosolygott rá a bátyja.

– Ti együtt vagytok Jánoskám? – méregette szemtelenül egy ficsúr kinézetű férfi.

– Együtt – válaszolt a testvére helyett. – Be sem mutatja ezt a szép kertet a tulaj? Sétálhatnánk egyet a rózsakertben is – mutatott a labor felőli oldalra.

– Most nem hiszem, hogy megmutatná. Az előbb beszéltem vele, és bocsánatot kért a tapintatlanságáért, de el kellett mennie fél órára ki a hangárhoz.

– Akkor azt már nem várjuk meg, hogy visszaérjen.

Elköszöntek a mellettük állóktól és hogy ne kelljen találkozni a nagyhangú társasággal a fogadóépület mögötti kis úton elindultak a kapu felé.

– Gondolod, hogy nyitva van?

– Szerintem itt még a bokornak is szeme van, valaki biztosan látja, hogy elindultunk.

Valóban, nyíltak a kapuszárnyak előttük.  Alig léptek ki, megszólalt egy hang a kapu feletti mikrofonból.

– Várjatok egy pillanatot, csak egyetlen egyet! – Házel Gyuszi hangja volt.

Be sem csukódott mögöttük az ajtó. Lijúl biztos volt benne, hogy nem automata, hanem valahonnan nyitják.

– Meg ne szökjetek már! – jött utánuk sietve a kertész. – Anyira meg akartad nézni a virágaimat, hát gondoltam, megajándékozlak benneteket valamelyikkel.

– Jaj, de érdekesek! – lelkendezett Lijúl – még sohasem láttam ilyeneket.

– Nem is ezeket akartam adni, hanem egy csodálatos orchideát, de a főnök csúfondároskodott, hogy olyannal tele van minden ablak a városban. Pedig nem is igaz, olyant én is tavaly láttam először.

– Ezek virágoznak majd?

– Egészen biztos, de ezeket még nem ismerem, tegnap kapott a főnök valamelyik távol keleti barátjától egy ágyásnyi palántát, azok közül küldte ezt a kettőt. Azt mondta „a kedvenc vendégeknek a kedvenc virágot".

Nem arra indultak, ahonnan jöttek, hanem kerülővel, amerre Alijan emlegette idefelé. A növénykéket a hátsó ülésre állították, nagy cserepekben voltak, nem dőlhettek fel. Lijúlban forrtak az elmúlt órák emlékei. Gondolkodott, csinált-e baklövést, vagy kihagyott-e valamit, amit nagyon bánni fog, de mindent rendbelévőnek talált. A rengeteg felvételből biztosan jól érzékelhető lesz majd a birtok belső hangulat, a távolságok sokkal jobban érzékelhetők lesznek, mint a légi felvételekből. Ez a Gróner vagy teljesen bezsongott, vagy érzéketlen tuskóként éli ezt a mocsok kis életét, ha még ezeket a különlegességeket is utánuk küldte.

– Itt volt a nyárfasor – mutatta Alijan a tuskókat az út mellett.

A nyárfasor! Akkor hamarosan az óvodához érnek. Lijúlnak hirtelen nagyon dobogni kezdett a szíve. Amíg itt élt a szüleivel, többé nem közelítette meg az óvodát.

Az óvoda! A Gróner! …és itt vannak ezek a növények, mintha ezek összekötnék a múltat a jelennel. Az ajándék! Az ötös számú szabály: soha ne bízz meg a vizsgált személytől kapott ajándékban! Hátra akart fordulni, hogy szemügyre vegye a növényeket, amikor eszébe jutott: időzített bomba is lehet a cserepekben.

– Állj meg! – szinte kiáltotta.

– Mi az?

– Ne kérdezz! – nézett hátra, nem borultak-e fel a cserepek a fékezéstől, de megszólalni sem tudott, amikor a növényekre pillantott: Egyik piros pettyessé vált és mintha a pettyek mozogtak volna. Alijan is hátrafordult, nem értette, mitől ájuldozik a húga.

– „Az édes kis piros állatkák". Valóban vannak pirosak is. Ezekről beszéltek a túrázók.

– Melyik túrázók?

– Hát azok, akiket valamilyen fertőzéssel kezelnek egy másik megyében.

– A négyes csoport! – Lijúl azzal a mozdulattal amivel kirántotta a táskájából a sprayt, már fújta is hátsó ülésen lévő növényeket és nyomta, nyomta, amíg jött a permet.– Kiszállni! – akció volt ez a javából.

Rácsapták az ajtókat, és figyelték az üvegen keresztül mi történik a piros rovarokkal. Hihetetlen volt, amit láttak. Legtöbb kis emberpofájú azonnal lehullott, hanyatt fekve rázták a lábaikat, majd elcsendesedtek. A növény levelei mintha borotvával hasították volna fel, végignyíltak a főér mentén. Az a néhány, amelyiket nem ért úgy a permet kétségbeesetten próbált bebújni a levelek résein, de mielőtt eltűnhettek volna, ők is leestek az üléshuzatra.

– Mind leesett.

– Az előbb, amikor hátranéztem már látszott, az kicsit vörösebb volt emennél – Szólt Alijan.

– Amikor Gyuszi ideadta, még teljesen egyformák voltak. Ezek a kis dögök rajta lehettek a levelek fonákján?

– Nézd csak! A zöld leveleiből is bújnak elő.

– De azok zöldek is maradnak. Igen, a levelek belsejéből bújnak elő.

Nézték egy darabig az előbújó állatkákat, nagyon érdekesek voltak. Odareppentek az ablak peremére, és mint múltkor, most is belekezdtek a muris kis táncukba.

– Ezeket ne fújd le! – Alijannak nagyon tetszett, ahogy a rengeteg kis arc vigyorgott kifelé és ahogy emelgették a lábukat. –Szerinted, ha kinyitom az ajtót, kirepülnek?

– Ki ne nyisd!

– Meddig várjunk? Ezek elbolondoznak itt az idők végezetéig.

Lijúl kicsit idegesen pillantott az órájára – Nyolc perce riadóztattam és még senki – suttogta maga elé.

– Mégis indulnunk kell, nem fér el mellettünk – mutatott Alijan hátrafelé, ahonnan motorzúgás hallatszott.

– Majd megállnak – Lijúl határozott volt, bár nem volt se idő se szükség magyarázkodásra, mert egy pillanat múlva már fékezett is mögöttük egy elsötétített üvegű kocsi, négy ember ugrott ki belőle.

– Segíthetünk? – kérdezte, aki elsőnek kilépett, de nem várt választ, hanem gyorsan körbekerülte a kocsijukat, nincs-e lehúzott ablak, vagy rosszul becsukott ajtó. Nem kérdezett részleteket, hallottak mindent Lijúl bekapcsolt telefonjából.

– Semmi vész, csak ezek a kis dögök miatt álltunk meg –Szabadkozott volna Alijan, de a férfi olyan határozottan tessékelte őket hátrébb, hogy eszükbe sem jutott volna ellenkezni.

– A kollégám hazaviszi magukat – mutatott a férfi a sötétített autóra – ha megvizsgáltuk ezeket a pici izéket, visszaküldöm a kocsijukat.

Alijan látta, Lijúlt egyáltalán nem lepi meg ez az egész, hát ő is beült a luxuskocsiba, ami olyan könnyedén kerülte az ő kocsijukat a mély homokban, mintha az legalábbis aszfaltút lenne.

 

Fred és a Diák

 

– Menj már! – noszogatta Fred a negyvenes éveit taposó férfit – már másfél perce jelzett a főnök, hogy indulj.

– Majd a kettes csippantásra picinyem.

– Leszállsz valahol?

– A fenét! Csinálok egy kanyart és visszajövök.

– Miért nem veled viteti ki valahová, ahol várhatná a kocsija?

– Valakinek feltűnhetne, ha leszállok és csak úgy otthagyok egy embert. Ha ólálkodik a környéken „sakál", akkor az engem fog figyelni, ahogy a „mókuskával" felszállok, észre sem veszi majd, ha a kocsi is elindul.

Egy emelettel lejjebb a három férfi felállt az asztal mellől, majd a kinyíló ajtó felé néztek, ami mögött a bob pálya állomása volt. Gróner, mint házigazda majdnem kezet nyújtott a távozni készülő vendégeinek, de eszébe jutott, ezek soha senkivel nem kezelnek. Talán az alacsonyabb, ha nem üzleti úton lenne, ha mondjuk egy fogadáson vagy… de nem! Ezt el sem tudná képzelni elegánsan felöltözve.  A másik meg kizárt, hogy kivenné a kezét a dzsekije alól.

 Kétszer megnyomta az asztal oldalán a gombot, jelezve a Diáknak, hogy induljon, ő meg beült az első bob-kocsiba, majd várta, hogy a vendégei is elfoglalják a helyüket a másik kettőben. Eszébe jutott, hogy idefelé milyen idegesek lettek, amikor az első kocsiba akarta ültetni őket. A gorilla már félig kihúzta kezét, látszott is hogy egy sorozatlövő prüttyögő markolatát szorongatja. Nem volt meglepő, előfordultak itt már sokkal agyalágyultabb balfékek is.

 Simán indultak a kocsik miután surrogva elkezdtek pörögni a propellerek a fejtámla mögött. Ezek itt azt sem tudják, mi merre, csak az előttük bekapcsolódó képernyőt nézhetik, mert minden sötét körülöttük. Okos fickó volt az a nevadai az biztos. Bob pálya a föld alatt! Igaz nagyon sokat kellet fizetni érte, valószínű a nevadai át is verte, de egye fene, ez az ezerötszáz méteres betoncső, amiben a kocsik futnak, minden pénzt megér. Nyugis minden. A Diákon, Freden és Szalenkán kívül senki sem tud róla. Házel sejti, hogy van egy titkos út, de ő a golf-kocsikra gondol, amikkel a lombok alatt szoktak közlekedni. A kettős sövényen túl a kertész is csak a hónap első hétfőjén és keddjén jöhet át, máskor soha senki.

Hirtelen kivilágosodott, úgy zárult mögöttük az alagút, hogy még csak nem is látszott honnan jöttek.

A vendég erőltetett egy fanyar mosolyt, majd az emberével beültek a bükkfa alatt álló fénytelen kopott kocsiba. A lombok alól látszott, ahogy a Diák megérkezik a limuzinnal, majd eltűnik a szélfogó mögött. Fél perc múlva a csörlő kihúzta a helikoptert a hangárból, elkezdett forogni a rotor, majd felpörgött, és el is szállt az Ecureuil. A hangorkán kíséretében a kopott autó is nekilódult a dűlőútnak. Gróner nem várt, beült a bobba, majd visszagördült az irodájába. Irodának hívták ők négyen, - mert más nem léphetett be – de valójában csak tárgyaló volt, és a bobok kikötője, meg hát a csőposták is innen indultak a három ajtócska mögül.

Amikor kilépett a bobból, még érezte az idegenek furcsa illatát. Önkéntelenül szét is nézett, mintha nem hinné, valóban egyedül van-e, majd megnyomta a zöld gombot, amitől kinyílt az ajtó, hogy a valódi irodájába jusson.

Hívtál főnök? – nyitott be néhány perc múlva Fred.

– Szalenka még mindig orrol? – fogadta Gróner.

– Ha még egyszer! Érted, ha még egyszer… hát én visszaadom neki az biztos.

–Jól van no, nyugi! – nevetett a főnök – Papírja van róla, hogy néha odacsaphat. Elvégre a feleséged.

– Nekem aztán nem! Annak a darab papírnak, meg az aláírásnak a felesége, de nem nekem. Többé soha nem megyek vele ketten az üdülőbe.

–A lényegről beszéljünk – komolyodott el Gróner. A bonsai működik rendesen?

– A laborban pontosan tudjuk szabályozni, hogy a guccikák négy és hat óra közt szülessenek, de amint kint a szabad levegőn meg akarjuk ismételni, azonnal csúszunk az időben.

– Hat év óta finomítjátok azt az istenverte időpontot, mégis ott tartunk, ahol elindultunk.

– Laborban negyed óra pontossággal be tudjuk programozni. Ott száz százalék. Ennyire jól még nem álltunk. Négy és hat közt kilenc időpont.

– A múltkor is napokkal elszámítottátok. Hogy kerülhettek ki a szabadba? A múltkori magyarázatod valahol sántít.

– Az egy egészen egyedi eset volt. Nem gondoltam, hogy életben maradtak. Teljesen beszáradt csoport volt, be is zúztuk az üvegcséket. Az a forgószél kapta ki a konténerből a port, és talán az eső aktiválta őket. Kint a természetben másként viselkednek. Néha egészen másként. Azt hiszem állandó légcsere kellene a laborban. Befelé semmi tisztítás!

– Megmondtam, hogy a pirosakat csak az egyes zónán belül, teljes szeparálással.

– Egyedi eset volt drága főnököm, tanultunk belőle.

– Ide figyelj! –Gróner lassan, katonásan ejtette a szavakat – ha bármi hulladék keletkezik, azt az olvadáspontig hevíted! Slussz, ennyi.

– Oké, megértettem. Te, a Diák azt mondta, itt volt a Kelet-egy is. Van visszajelzés a múltkori anyag toxicitásáról?

– Naná, a bivalyt is két perc alatt kiüti egy alapadag, aztán csak vergődik, mint a büdös bogár, lábakkal az égnek.

– Anyagot hozott az a tökkelütött?

– Csak nem gondolod, hogy felbontunk csomagot.

– Velem ne szarakodj öreg! – Fred egy pillanat alatt kivetkőzött magából – ha azt mondom, kell, akkor kell!

– Egy szavad nem lehet, mindig mindent megkaptál. Most is félre van téve a múltkoriból.

– Joe jön a Balatonhoz jövő héten?

– Sose értlek meg! Ha akarod, hozatok annyi nőt, amennyit akarsz. Nagy marha vagy te hogy egy… – Gróner érezte, most túllőtt a célon, szabadkozva maga elé emelte a tenyereit – Jó, jó, ez a te dolgod.

Lehet, vitává fajult volna az identitás-kérdés, de felvillantak az asztalon lévő bohócszobor sipkáján levő pici ledek, jelezve, hogy a Diák kér bebocsátást.

– Láttál valami értékelhetőt Kisdiákom? – Gróner szeretett atyáskodni a csapat fölött.

–Semmi. Egyikük kocsija sincs az udvaron, elrepültem a ház felett.

–A kórház parkolójában?

– Ott se láttam. Nem akartam feltűnően alacsonyra menni.

– Lássuk a képeket a monitoron!

Pillanatnyi kopogás után megjelentek a képek, amiket az automata készített.

– Egyikük kocsija nem lehet a garázsban?

– Már évek óta nem áll be a garázsba ezzel a kocsival. Ott a feleségéé szokott lenni, de az most messze van.

– Engem megviccelt ez a nő –, csóválta a fejét Gróner – Úgy emlékeztem, hogy ennek az Alijannak elkallódott a húga valahol, erre-fel betoppan, mint egy istennő, akinek inkább csak használt az idő. Kár érte… mindegy, na!

– Mondjátok már, mi van? Min filóztok? – Fred csak kapkodta a fejét.

– Ide figyeljél agytrösztöm! Innen egy kocsival mentek el. Ha jó bonsait adtál, hogy Gyuszi adja oda nekik, akkor haza sem érhettek, amikor a kis piros gucciknak ki kellett rajzaniuk. Hol a nőnek a kocsija az udvarról, ha útközben megtörtént a fertőzés? Biztosan nem mentek haza, hogy onnan két kocsival induljanak tovább. Egyáltalán fix, hogy pirosak rajzottak ki?

– Egyikből száz százalékig, de valószínű, hogy mind a kettőből.

– Valami nagyon nem kerek… annyira gyorsan el akartak tűnni – járkált Gróner le fel. – Ide figyeljél Kisdiákom! Én ettől a pillanattól kezdve semmiről sem akarom tudni, mi hogyan, csupán várok, hogy elmeséld: láttad őket kiterítve. Az első sokkból kivergődtek, valószínű segítséget kérnek valamelyik orvos ismerősüktől, komolyan vegyék-e a jelentéktelen csípéseket? …hát, azaz orvos is jó lenne, ha elcsendesedne.

– Oké főnök, azt hiszem, baleset éri őket – csusszant le az asztal sarkáról a Diák, és otthagyta őket.

– Te főnököm! Tudod, én mennyire utálom az ilyesmit, ez a Diák dolga, ő még élvezi is. Jobb lenne, ha már holnap elhúznék a nyaralóba. A boszorka tudja, miket kell figyelni a laborban, nem kellek én most itt.

– Te, ha nagyon belegabalyodsz abba a szakállas… izé, na, akkor biztonsági kockázatot jelenthet, és te is tudod, a Diák nem gatyázik.

– Az én oldalamról sohasem kell kockázattól tartanod, azt jól tudod. Egyébként meg Diák a büdös életben nem tenne olyant, ami nekem rossz.

– Persze, a lelki tesó, az ellenpólus! – Gróner sohasem értette, hogy lehet két nagyon különböző ember ennyire jó barát.

 

 

 

Ahol a döntés születik

 

Alig tudtak páran a miniszterelnök különös dolgozószobájáról, ami úgy szerepelt a ház leírásában, hogy könyvtár. Semmilyen vezeték sem bújt meg sem a falakban, sem a falakon kívül, csupán egyetlen akku működtette a világítást, egyéb elektronika nem volt a teremben. Ide nem járt be takarító, nem léphetett be senki, csak ha a főnökkel együtt jött, vagy a régimódi zsinórral rángatott csengővel kapta a jelzést a titkár, küldje be az előre megbeszélt személyt. Meg kell jegyezni, ilyen még eddig nem fordult elő. A valódi dolgozószobából nyílt, a könyvtár titulust elveszítette még a beköltözés előtt, mert minden könyvet elszállítottak.

– Most megzavartál picit kedves elnököm, – nyitott be Csath titokminiszter. Reggel még úgy beszéltük meg, hogy fél  háromkor tárgyalunk az amcsikkal kint a terepen, most meg úgy hallom, pont akkor fogadod az Ausztrál népművészeket.

– Itt – nyitott be az elnök a „könyvtárba".

– Itt fogadod őket? – képedt el a Csath miniszter. – De hát…

–Nyugi már Manókám! – váltott stílust a miniszterelnök, miután becsukta maguk után az ajtót. – Az a négy ausztrál népművész, az amerikai titkosszolgálat embere, akikkel megszervezted az összejövetelt. Annyi az egész, hogy nem lesz vadászat, hanem itt a könyvtárban tartjuk a találkát.

– Ki szervezte? Ha még én sem tudtam róla, akkor…

– Ülj már le! Én szerveztem személyesen, a nagykövettel beszéltük meg

– Ha azok itt átjönnek –, mutatott az ajtóra Csath – beindulnak a riasztók. Ezt alaposan elő kellett volna készíteni.

– Egy teniszmeccsre hívott meg délelőtt a nagykövet. Először azt hittem meghibbant, hogy pont ebben az időszakban. Persze talán éppen ezért vetődött fel bennem: valami történt, amit azonnal közölnie kell, de nem szeretné, ha kiszivárogna.

– És?

– A Diákról akart beszélni velem, meg volt még egyéb is, amik miatt sokkal komolyabbnak ítélik meg a helyzetet, mint eddig gondoltuk. Nem úgy beszéltél nekem erről a Diákról, mint ahogy most ők.

– Egy nagyon jó pilóta, Házel csak ennyit tud róla. Bár ritkán találkozik vele, de mindig megemlíti a jelentéseiben. Tudjuk, mikor tűnik el hetekre, mikor érkezik vissza.

– Ne álltasd magad azzal, hogy mindent ki tudtok olvasni azokból a jelentésekből! Először is! A Diák egy bérgyilkos, aki jól érzi magát a Gróneg birodalomban, ezért legtöbbet ott tartózkodik. A másik, ami téma lesz: egy növény, ami szorosan összefügg a kis vörös emberpofájúakkal.

– Tőlünk csak mi ketten, meg Csath lesz itt?

– Annyira komoly a helyzet, hogy nyílt lapokkal játszunk, ahhoz pedig elegek vagyunk mi hárman.

– No, most komolyan: figyelmeztetted őket a biztonsági ajtóra?

– Tudnak róla, hogy egy gombostűnyi fém sem lehet náluk,de ha bármilyen kicsi mérhető potenciálkülönbséget észlel, akkor is riaszt a „kapu".

– Azt az Alijant hogy fogjuk felhasználni a nyomozásban? Ő mindent észrevesz, ami a területén történik.

– Őt a szövetségesünk fogja kiállítani.

– Kiállítani?

– Amikortól szükséges, harminckilenc fokos láza lesz… és mindenkinek, aki akadályozza az operatív mozgást.

– Ezt mind megbeszéltétek?

– Úgy látszik, egy vágányon jár az agyunk – nevette el magát a miniszterelnök – nekem is ez a kérdés jutott először eszembe, hát fel is tettem. Menjünk, fogadjuk őket, mindjárt fél három.

            Néhány perc múlva Dr. Thal három férfivel és egy nővel belépett a dolgozószobába. Az öltözetük nagyon lazára sikeredett, mintha egy városnéző körútról toppantak volna be; kócosan, hanyag eleganciával, ahogy egy művésztársasághoz illik.

 

– Maga is elmehet Nórika, most nem dokumentálunk semmit, ez egy baráti beszélgetés – szólt a miniszterelnök a mosolyogva várakozó titkárnőhöz. – Az italokat tegyed csak az asztalra Lajos úr, majd mi töltünk magunknak, – jelezte a pincérkinézetű fiatalembernek, hogy ő is távozhat.
 Kinyílt a könyvtár ajtaja, majd átballagott a társaság, mintha valóban egy laza beszélgetésre készülnének.
– Engedjék meg uraim, hogy bemutassam önöket egymásnak, játszotta a protokollfőnököt Dr. Thal, miután csendben bezárult mögöttük az ajtó. – Csath úr a „látó" ember, akit már egészen biztosan ismernek, – mutatott a titokminiszterre – Ő pedig Dr. Blatt, aki amolyan mindenes, én, meg mint tudják a téma szerény szakértője vagyok. A barátaink pedig, ahogy nekem elárulták a nevüket: Alfa, Béta Gamma Delta. Bár én javaslom, Delta helyett legyen inkább Xéna mivelhogy a megszólalásig hasonlít a filmbéli szereplőre.
– Xéna vagyok – emelte az ujját a hölgy, de annyira humortalanra sikeredett, hogy abban a pillanatban vége lett  minden lazaságnak, hamarosan el is hangzott az első kérdés.
– Szeretném, ha világosan feltárnák, miért is hívtam meg önöket ide? – nézett körbe érdeklődve Dr. Blatt. – Biztos vagyok benne, önöknek olyan dolog jutott tudomására, ami nem tárgyalható a szokásos módon.
Xéna fordította a beszédét Alfának, úgy látszott ő nem érti a magyart, a többiek viszont csak ültek rezzenéstelen arccal.
– A kérdésére egyszerű a válasz –, szólalt meg Gamma, tiszta magyarsággal ejtette a szavakat – azonosítottuk a vírushordozót.
– A kis piros emberpofájúra gondol? A mi laborunk holnapra ígért biztos eredményt a kis pirosokkal kapcsolatban.
– A kérdés ennél sokkal bonyolultabb. Ami egészen új színt ad a történetnek az, az, hogy a kis pirosak egy olyan  különböző fajokból összerakott lények, amik nem szaporodóképesek.
– A szomatikus sejteket manipulálták? – kotyogott közbe Dr. Thal.
– Ebbe most ne menjünk bele, fussuk át a legfontosabbakat – Fordította Xéna a Béta által mormolt mondatot.
Fontos is volt a fordítás, mert bár mindannyian beszélték az angolt, egyetlen szót sem értettek az idegen beszédéből.
– Akkor most van közük ezeknek a lényeknek a fertőzésekhez, vagy azok egy egészen más történet?
– Ők a kulcs –Nézett Xéna Dr. Blatt szemébe.
Ettől a nézéstől megfordult a világ Bllattal. De hát ez a nő volt ott a nagykövetségen, ez mondta: „ha bármikor érthetetlen, gyanús esetek fordulnának elő, vagy járványra gyanakodnának...„. Hangja is egészen más volt, az öltözete is egy laborban matató tudósra vallott, nem csoda, hogy eddig nem azonosította vele. Ezekkel nagyon óvatosan kell tárgyalni, ezek valódi profik!
– Önök mégis azt kérték, a lehető legnagyobb apparátussal kutassunk egy növény után, a lehetséges fertőzési körzetben – Csath hangjából kis méltatlankodás érződött.
– Mindent nyíltan? – nézett kollégáira Xéna, majd a nagyon egyedi angollal Bétát is megkérdezte.
Talán csak Gamma bólintott alig észrevehetően, a másik kettő értelmetlennek találta a kérdést, nem is reagált.
– Elmondom a vázlatát az egész ügynek, hogy minden kérdést, választ, állásfoglalást egyformán értelmezzünk, nem lenne jó, ha elbeszélnénk egymás mellett – folytatta Xéna. – Amit mi erről a Gróner nevével fémjelzett ügyről tudunk, annak a gyökerei a Nathook-i egyetemig nyúlnak vissza. A Fred nevű férfi óriási koponya a kémia terén, őt dédelgetik, belőle él az egész társaság. Mérgeket állít elő, amit gyilkosok rendelnek tőlük, szintetikus kábítószerekkel próbálkozik, - megjegyzem sikerrel. Terroristák adják egymásnak a kilincset náluk, de megrendelésre a Diák is vállal gyilkosságokat egy kanadai barátján keresztül. Ami pillanatnyilag a legfélelmetesebb: a kis piros élőlényekkel néhány nappal ezelőtt gyilkolni akartak. Akali Jánost, a természetvédelmi felügyelőt akarták megfertőzni, ami a Búbáchi kórház statisztikája szerint, hetven százalékban halálos.
– Ez biztos? – kérdezett közbe Dr. Thal – becsempészték az emberpofájúakat a házába?
– Nem akarok önöknek szakmai előadást tartani – vette vissza a szó Xéna –, de ezeket a rovarféleségeket be kell, hogy mutassam a tisztánlátás végett. Ezek manipulációval létrehozott kis élőlények, amik a korallok szárazföldi megfelelőinek tekinthetők. Egy eddig még fel nem ismert rovar, egy szintén ismeretlen növény, és az ember génkészletéből génsebészeti eljárással létrehozott élőlények ezek a kis - önök által emberpofájúnak nevezett lények.
– Elnézést, de hogy hasonlíthatók ezek a tengerben élő korallokhoz?
 – Nos, hát itt van ebben a kegyetlenül sikeres műveletben a csoda. Kémcsövekben előállított petesejtnek nevezhető kis kezdeményeket egy fehérjeburokkal veszik körül, amiből bizonyos idő után növény fejlődik. Ezek a kerek, fodros levelű húsz-harminc centiméterre megnövő növénykék szülik meg a guccikákat.  A besugárzástól függően, néhány órán belül felrepednek a növény levelei, és kirajzanak a rovarok.
– Hogy a növény szüli őket?
– Növény módjára, gyökereken keresztül szívják a táplálékot, a sejtjeik növényi és állati típusúak is. Az, hogy növény módjára élik meg a szülés előtti fázist, azt már biztosan tudjuk, de azon túl semmit.
– Mikor válnak vírushordozóvá? – Dr. Thal nem tudott uralkodni magán, azonnal tudni akarta a lényeget.
– Szinte egészen biztosra vehető, hogy a fehérjeburokban oltják be őket, mert nem mindegyikük válik vírushordozóvá. Van, amelyik „tiszta" marad, ezeknek zöld lesz a színük, a vírushordozók pirosan jönnek a világra.
– Amelyikeket nem oltják be vírussal, azok zöldek maradnak – értelmezte a hallottakat Dr. Blatt.
– Nem biztos, mert lehet, hogy csupán sikertelen beavatkozásról van szó. Most ne ragadjunk le a génsebészetnél, azt majd a szakemberek kiderítik, foglalkozzunk csak az azonnali problémákkal! .
– Jó, jó, de akkor most miért kell a fodros-levelű növényeket kint a természetben keresnünk, ha úgyis szaporodásképtelenek?
 Kivitték talán a fehérjeburokba zárt petesejteket és termesztik valahol?
– Szó sincs róla. Azok a fertőzések, amiket az utóbbi időben elszenvedtek a körzetben járók, egy véletlennek köszönhetők. Információnk szerint egy félresikerültnek hitt, a kémcsőbe beszáradt kísérleti anyagot nem semmisítettek meg egészen, és a szél szétterítette a környéken.
– Ha a természetben szaporodásképtelenek, akkor hogy születhettek meg a guccik? – ahogy önök hívják őket.
– A véletlenek sorozata kellett hozzá. Először is: a kísérleti anyagot hanyagul beledobták a kukába, amit a vihar feldöntött, majd a szél szétszórta a környéken.  Talán a meggyökerezés nem is igényel beavatkozást, annak csak megfelelő talaj kell. Az utolsó fázist, – aminek a finomításán még most is dolgoznak – a napsugárzás végezte el. Véletlenszerűen éppen akkora adag, olyan hullámhosszú, esetleg visszavert sugáradagot kapott a növényke, ami aktiválta.
– Hány tő hajthat ki önök szerint? – kérdezte Dr. Thal.
Gamma Xénára nézett, hogy mint szakember válaszoljon.
– Nincsenek adataink a számot illetően, de el tudom képzelni, hogy akár több ezer növény is életre kelhet, ha megjön egy csapadékosabb időszak.
– Az nagyon nagy munka lehetett, ha több ezer kis gömböcskét is megszúrtak.
– Nem hinném, hogy kézzel minden egyes esetben beszúrtak. Valószínű, valamilyen vírusban dús oldatban fürdették őket, amiből átdiffundálódtak a laza szöveten.
– De hát akkor akár százezres nagyságrendről is beszélhetünk.
– Hát… –Xéna nem akart számokkal dobálózni.
– Eddig még csak hármat találtak az embereim, azokat a hordozható kemencében azonnal meg is semmisítették, mint ahogy megbeszéltük.
– Azok még a múltkori csapadék hatására nőttek fel. …de ha jön egy nagy eső, azután pedig erős napsugárzás, akkor megjósolhatatlan hány kel ki és azok közül hány lesz piros, vagyis fertőző. Egy szeles napon, akár nyolcvan kilométerre is szétszóródhatnak, ahol tíz, vagy ne adj Isten, talán százezer is lehet a fertőzöttek száma. Képzeljék el uraim! Ha elfogadjuk az eddigi adatokat, amik szerint a mortalitás hetven százalékos, akkor ott...
– Van konkrét javaslatuk a helyzet megoldására? – hordta végig a tekintetét Dr. Blatt a vendégeken, beismerve, ő annyira le van maradva ebben az ügyben, hogy nagyon is támaszkodik a szakértelmükre.
 Nem értette Alfa és Béta miért olyan passzív, bár a kisördög azt súgta neki: ez az Alfa beszél magyarul, mert egyetlen szót sem fordított neki Xéna, mégis beszédes volt a tekintete, ha kérdés hangzott el és értőn figyelte kolléganője magyar előadását is.
– Elemeztük a következő tíz napon várható időjárást, úgy néz ki esőtől nem kell tartanuk – folytatta Gamma. – A kikelt növények összegyűjtése továbbra is feladat, de van itt egy azonnali beavatkozást igénylő szál is, amiről az utolsó jelentést idejövet kaptuk. Látszólag minden csendes a birtokon, de vannak jelek, amik nagyon idegesítőek.  A labdába rejtett poloskánk két nap óta nem jelentkezik, lehet, hogy felfedezték, vagy csak hanyagul eldobta a lehallgatandó személy, így az nem aktivizálódik. Ez fehér foltot teremt az épületeken belül, mert ott csak ez az egy lehallgatónk volt. Talán éppen ezért ért meglepetésként bennünket, hogy amikor Gróner helikoptere felszállt a Zúzói sportpályáról, az ottani emberünk állítása szerint nem a Diák volt a pilóta. Ilyen még sohasem fordult elő azért is volt annyira feltűnő.
– Az Akali természet-védelmist miért akarták megfertőzni? – Csath miniszter gyorsította volna a tárgyalást – Ez nagyon meglepő. Erről a szálról mit tudnak?
– Arról a szálról kezdtem az előbb beszélni uram. Meg akarták fertőzni azt az embert, majd eltűnt a Diák, aztán egy idegen házaló többször is felkereste az Akli házat, hogy edényeket kínáljon megvételre.
– Vett belőlük?
– Nem volt otthon egyik esetben sem, csak a szomszédok akartak alkudni a portékára, de azokat lerázta és pillanatok alatt eltűnt. A lényeg viszont az, hogy előtte bekameráztuk a környéket, és a felvételeken egy érdekes pofát fedeztünk fel, miután eltávolítottuk az arcról a bajuszt. Kilencvenkilenc százalékkal állíthatjuk, a Diák volt a házaló.
– A bérgyilkos! – Dr. Blatt egyre inkább úgy érezte, mintha egy magányos ladikban ringatózna az óceán közepén, nem talált kapaszkodót. – De hát miért akarná megöletni? Őt meghallgatták már?
– Igen, meghallgattuk, de mivel ő egy idő óta elérhetetlen, már nem kell félnünk, hogy a Diák sikeres lesz – jelentette ki Xéna, vagyis Juliet, bár a régi kedvenc nevén Lijúl.
– Ennek nagyon örülök. Ha így állunk, akkor azt a Gróner-féle birodalmat meglephetjük egy kommandós akcióval és végét vethetünk az ügynek – tapogatózott Dr. Blatt. Szeretett volna már kiszállni ebből az ügyből, elég lenne, ha Csath Manó jelentené időnként hogyan is állnak.
– Az kevés lenne, ugyanis nem tudjuk biztosan, egy másik helyen esetleg nem működtetnek-e hasonló labort? A dolognak ezt a részét meg tudjuk oldani, ha eljön az ideje, de a fehérjeburokban szunnyadó növények ügye ezzel még nem lesz megoldva. Azok még ott szunnyadnak szétszórva legalább tíz négyzetkilométeren, és csak az esőt várják. A vastag, száraz avar, ha megszívja magát vízzel, jó táptalaj lesz nekik.
– Uraim és hölgyem, szeretnék tiszta vizet önteni a pohárba. Ahogy tapasztalom, önök sokkal többet tudnak az ügy bármely részéről, ezért javasolnám, hangoljanak össze az embereinkkel, és tegyék a dolgukat, elvégre ez a szövevényes inda az USA-ból kúszott idáig. Nekem itt semmi közvetlen szerepem nincs, a dolgok állását pedig a jelentésekből úgyis megtudom.
– Ön téved Dr. Blatt – a Batt-ot kicsit nyeglén ejtette Gamma, jelezve, ők ragaszkodnak a kormányfői rábólintásokra. – Itt egy kis kommandós felvonulás nem elég, itt nagy-műtétre lesz szükség.
– Miféle nagy-műtétre gondol uram?
Gamma társaira nézett, látszott, megerősítést vár. Csak Xéna bólintott, meg talán alfa csapott egyet a szemével.
– Ekkora területet nem egyszerű fertőtleníteni, egyetlen megoldást a Zubuki esetnél alkalmazott módszer jelenthet.
– Mondja, már kérem, mi az?
– Avartűz.
– Tíz négyzetkilométeren? Ez kizárt. Nem áldozzuk fel az ősi növényzetet és az ott élő ritka állatállományt.
– Nekünk nincs más megfelelő módszerünk.
– Értsék már meg, ez… a főnök is megmondta. Ehh! Lehetetlent kérnek – szólt közbe Dr. Thal.
– Osztjuk meg a feladatokat? – szegezte Xéna a kérdést a miniszterelnöknek.
– Ezt hogy érti?
– Mi elintézzük a Gróner-birodalmat, önök pedig megoldják a fehérje gömböcskék összeszedését.
– Tíz négyzetkilométeren megtalálni azt a párezer fél centis gömböcskét? – méltatlankodott Dr. Blatt. – Tűt a szénakazalban?
– Nekünk eddig tart a tudományunk. Ha tudnak jobbat, vázolják fel!
– Technikailag sem lenne egyszerű olyan avartüzet gerjeszteni, ami az egész területet letarolja, azután pedig megáll, ahol akarjuk – próbálkozott még Dr. Blatt.
– A területet felbontottuk százhúsz egyenlő négyzetre –, fordította Xéna Béta halk mondatait. – Számítógépen modelleztünk nyolc szélirányt, így szinte pontosan tudjuk hány helyen kell gyújtópontot létrehoznunk, hogy fél nap alatt minden négyzetmétert érjen a tűz. A legkevesebb gyújtópont gyenge délnyugati szél esetén kell. Megjegyzem figyelembe vettük a dűlőutakat is, amik esetleg rövid ideig gátjai lehetnek a tűznek. Egy ilyen esetben kb. száznegyven ponton kellene meggyújtani az avart nagyjából azonos időben. Számunkra ez nem okozna gondot.
– Amihez a hozzájárulásomat kérték biztosan nem adnám, ha a hét eleji hat halálos eset nem történt volna meg, de így kénytelen vagyok azt mondani, tegyék, amit jónak látnak! Két kikötésem van csak. Az egyik, hogy a mi titkosszolgálatunk is részt vegyen az akcióban, a másik pedig, nem lehet civil áldozat.
– Az elsőt természetesen mi is akarjuk, mert a rengeteg önkéntes, és hivatásos tűzoltót irányítani kell, nehogy a tárgyalt területet oltsák. Nekik majd gyújtunk a természetvédelmi területen kívül néhány tarlótüzet, az akciónk végéig ők majd azt oltják. A másik kikötését nem biztos, hogy teljesíteni tudjuk, mivelhogy a Diák még nagyon aktív, ezért őt egy fegyveres rablásban valószínűleg golyó éri.
– Hogy érti, hogy még nagyon aktív?
– Mikor házalóként nem ért célt, maszkot változtatott és idős, angolos akcentussal beszélő hölgyként a kórházban érdeklődött, nem hozták-e be az unokatestvérét előtte való nap.
 
 
Feszültség a birtokon
 
Felvillant a lámpa Gróner asztalán, jelezve, hogy a bobba beszállt valaki. Megjött a Diák – gondolta – mert ez a díszes pár a laborban van, más meg nem lehet. Hogy ezek egyszer kinyúvasztják egymást, az biztos. Ez a lüke tyúk nem tud uralkodni magán, ha Fred utasítgatja, játszva a gondterhelt tudóst. Pedig nem szokta úgy istenigazából sértegetni, csak minden percben érzékelteti a férfiúi felsőbbrendűségét, amiről nem lehet leszoktatni. Pedig tanulhatott volna már jó néhányszor abból, hogy nem érdemes túlfeszíteni a húrt, mert elpattanhat… és persze olykor el is pattan. Szalenka egyszerűen felpofozza. Micsoda boldogan mesélte, amikor végre másként jött ki az összezördülésből, mint szokott.
 – Te főnök – szinte kipirult amint mesélte – amikor negyedszer is megütött, akkora pofont adtam neki, hogy leült a fotelba.
 – Megtáltosodtál? – kérdezett akkor ő vissza.
 – Csak túlfeszítette a húrt, és akkor nálam is kiverte a biztosítékot.
– Mit tudott mondani, hogy ennyire kiborított?
– Akkor ütött meg párszor, amikor utasítottam, hogy zúzassa be a jegyzeteket és kiabálta: „fenébe a nagy férfiasságoddal, a szakállasnál bizti, hogy te vagy a nő" no, akkor ütöttem meg.
Hoppá nyílt is a bob-állomás ajtaja és a Diák lépett elő.
 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.