Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A mi kis nyomozásunk

2011.01.27

    Felkérést kaptam újra. Mindig átfut rajtam az a kis borzongás, amit ennek a különleges munkának az élménye okoz, bár már hozzászokhattam volna. Sok száz eseten vagyok túl, sőt, ha a régebbi életeimből rám maradt történeteket is beleszámolom, végtelen sokszor estem át a készülődés izgalmán.

            Milyen lesz a segítőm, mennyire tudjuk becserkészni a vizsgálandó személyt, bele tudunk-e látni a múltjába, jelenébe, és milyen választ tudunk adni a megbízóinknak, ha felteszik a kérdést: önök szerint szóba jöhet?

            A mostani esetben egy északi ország, bizonyos nemzetközileg is elismert díjának jövendőbeli esélyeseiről kell adatokat gyűjtenünk, hogy az ítészek figyelemmel tudják követni a munkásságukat.

            A társamat számítógépes program választja ki egy nem túl nagy adatbázisból, hogy harmonikus legyen a kapcsolat közöttünk, azt is mondhatnám, úgy kell gondolkodnunk, mintha két egypetéjű iker lennénk. Indultam most is mit máskor, kis jegyzetfüzet, és egy ceruza. Nekem nem kell több, én kutakodni akarok, az adatrögzítés a partner dolga. Néha nagyon különbözőnek tűnt az az " iker", de később mindig kiderült, hogy jó választás volt, mert az eszünk egy húron pendült.

            Egy park szökőkútja volt megjelölve, ahol találkoznom kell vele, hát kérdezősködtem az idegen városban, merre az a jeles hely, aminek a díszlépcsőjénél várjuk egymást.

            Meglett az hamarosan! Már szépen sütött a nap, leültem a meleg kőre, locskáltam a vizet, és hallgattam egy csodálatos dalt, ami a lépcsőn háttal ülő nő felől kúszott a fülembe.

 

Lovamat kötöttem piros almafához.
Szívemet kötöttem gyenge violához.

 

            Érdekesnek tűnt a nő, mert szoros farmerban volt, világoskék áttetsző passzolós felsővel, és egy nagyon nagy lebegő sál-félével a vállán átdobva, a szellő pedig vitte, vagy másfél méterre repítette, lebegtette a végét. Bolond gondolattal, átöltöztettem. A sálat körbetekertem rajta, egyre bővülőn: mire a földig ért, egy estélyi ruhás hölgyet alkottam.

            Azért kíváncsi voltam, kiféle is lehet, és mert az a dal … az én dalom volt.

            Elé kerültem lassan, és meglepett, hogy nem hallgatja ő rádión, vagy valami kütyün, hanem énekelt. Amikor megálltam előtte, már sokadszor fejezte be, hogy…

 Lovamat eloldom, mikor a nap fölkel,
Tetőled violám csak a halál old el.

     Köszönni sem volt időm, ahogy felnézett és megkérdezte: Indulhatunk?

            Bambán pislogtam csak, mire észbe kaptam, hogy az "ikremmel" állok szemben, ami így, eddig még sosem fordult elő, mert, hogy lehet egy nő, az egypetéjű ikrem? Kicsit talán el is nevettem magam a gondolatomon, mert megkérdezte.

            – Mi nem tetszik rajtam?

            – Semmi, semmi… vagyis minden! Ne haragudj a butaságom miatt, de meglepett, hogy nő vagy. Még sosem volt női munkatársam.

            – Kevesen vannak a szakmában nők, az igaz, de remélem nem zavar!

            – Egyáltalán nem, csak azt áruld el, hogy hívjalak, és már indulhatunk is.

            – Valóban a férfiakkal dolgozhattál mindig, mert azért mégis neked illenék… ha esetleg a neved…

            – Engem bárhogy hívhatsz, ezer névre hallgattam már, akár Májusfa is lehetek.

            – Akkor szia Májusfa – és nyújtotta a kezét – Val vagyok.

            – Ez csak becenév? Francia vagy talán?

            – ?

            – Olyan franciás a neved! Egyszer egy Nostradamus nevű fickó után nyomoztam, annak a kedvencét hívták  Valerienek.

            – Te már Nostradamus korában is dolgoztál?

            – Sőt, már előbb is

            – Akkor te az újraszületők közül való vagy!

            Bólintottam, hogy igen, az én múltam nagyon régre nyúlik vissza.

            – Akkor, ha jól számolom, te hatszázhúsz éves vagy.

            –Ne haragudj, de ezt ne firtassuk!  Neked elárulom, hogy én egy húszast mindig letagadok. Eddig még senki sem vette észre – majd még hozzátettem – hátha egyszer majd számít az a húsz év.

            – Oké, akkor hatszáz éves vagy, oszt kalap – mondta csicsergősen, bár kis csúfolódást éreztem a hangjából.

            – Most kihez megyünk? – zárta le a magánbeszélgetést, mert a munka, az munka, és ha már elvállaltuk, csinálni kell.

            – Ezt tőled várom, a neten küldik a címet

Bólintott, mint aki tudja a regulát, és kinyitotta a „könyvet".

            – Férfi? Nő? – lestem.

            – Nő! Egy Kanka Lin nevű nő.

            – Akkor, az kínai lehet. Gondolod, hogy itt él Magyarországon?

            – Biztosan, mert itt a címe is.

            A címet nem szabad kimásolnunk, hanem meg kell jegyezni, és törlődik a rendszerből is a megnyitás után egy perccel.

            – Te Májusfa! Most valójában kitől kaptuk a felkérést?

            – Egy bizottságtól, ami annak a Nobel nevű fickónak a végrendeletét hajtja végre, aki a dinamitot is felfedezte.

            – Mit? Dinamitot… az mi?

            – Mindegy, ne törődj vele. Mindenesetre nagyot szól, ha a zsinórját meggyújtják.

            Megtaláltuk az utcát, a házat is hamarosan, ahol az a Kanka Lin nevű nő lakott, de csak elhaladtunk előtte, leselkedtünk, mert a tetőn dolgoztak, és nem akartunk feltűnően kérdezősködni. Amikor a ház előtt ballagva bámultunk fel, meglepett, hogy egy nő állt a létrán, ami a cserépre volt fektetve, és énekelgetve vakolta a kéményt.

            Egymásra néztünk, mindkettőnknek ugyanaz juthatott az eszébe. Mit keres ez a nő a tetőn? Nagyon ritka a női kőműves, és egyébként is, ahogy énekelt, hát csak tátottuk a szánkat.

            – Te, ennek a színpadon volna a helye, nem ott fent a freccsenő malterral küszködni.

            – Valóban! Próbáljunk azért bemenni az udvarra, szeretnék körbe nézni, mielőtt találkozunk a vizsgálandó személyjel.

            Már előre megbeszéltük, úgy próbálunk turkálni a múltjában, hogy elhitetjük, néhány évvel ezelőtt itt éltünk mi is ebben a házban, és az akkor lomnak hitt papírjainkra szükségünk lenne. A pincét, és a padlást szeretnénk megnézni, valószínűleg azóta sem járt ott senki, mert a pincében fel szokott jönni a víz, a padláson meg minek járnának, nem divat már oda teregetni!

            A padlás mindjárt kimaradt, mert a cserép fel volt bontva, de azért a pincében kutakodnánk kicsit, ha rá tudjuk beszélni a tulajt, hogy engedje. Az udvar kihalt volt, a lakás is zárva, a maltert a padláson keverhették, mert itt lent semmi jele nem volt, hogy tataroznak.

            – A pinceajtó nyitva, nézd csak!

            – Nagyszerű! Akkor mi most szépen leosonunk, és talán lesznek árulkodó tárgyak, amik mesélnek a múltjáról

            Beléptünk, kicsit behúztam az ajtót, hogy nyugodtan szemlélődhessünk, ha valaki mégis átmegy az udvaron, mert akár meg is hallhatná, a beszédünket.

            – Tedd le a dobozt, és ülj a lépcsőre, te csak jegyzetelj, majd én átnézem a holmit úgy, hogy észre sem veszi senki a látogatásunkat – majd azért csak rákérdeztem. – Az miféle doboz, amit olyan féltve rakosgatsz?

            – Valójában nem tartozik a munkánkhoz, de említettem otthon, hogy ebben a megyében lesz dolgom ma, hát a lányom kikönyörögte, legyek a postása, adjam már át egyik barátjának itt a szomszéd városban.

            – De mi van benne?

            – Egy nagyon érdekes békafaj egynapos egyedei. Ne ijedj meg, nem mérgezőek! Apró kis állatkák, le vannak hűtve, akár hetekig is elvannak, ha nem melegszenek vissza.

            – Na, ilyent még nem hallottam! Tenyészteni akarják?

            – Majd igen, de egyelőre nem fejeződött be a nemesítésük, így Mufurcovics professzor még szelekciós … hagyjuk, nem érdekes!

            – Mennyien vannak?

            – Véletlenül hallottam csak, ezernyolcszázheten.

            – Annyiiiii…, de hát az rengeteg!

            – Mondom, hogy picikék, akkorák lehetnek, mint egy borsó.

            Lépkedtem lefelé, már nem jött be elég fény az ajtó résén, hát bekapcsoltan a lámpát, ami a sapkámba rejtve több kis gombnak látszó égőn keresztül ontotta a fényt. Szinte megijedtem, mert ha még egyet lépek, hát megmerül a cipőm.  A pincében állt a víz, talán félméteres is lehetett, ellepve mindent. Csak egy szerencsétlen kazán tartotta magát, és egy polc, aminek az alsó részét már ellepte a víz, de a kazán is mintha lebegett volna, talán ha arasznyi volt még az alja, és a tavacska felszíne között.

            Nézelődtünk, mit is tehetnénk.

            – Az a farönk mi lehet, ami a falra van akasztva? – Val is próbált felfedezni mindent, ami a segítségünkre lehet.

             Néztem, mit gondol farönknek, de én sem tudtam kinézni belőle semmit, amíg el nem húztam a faltól, és kiderült, hogy egy régi forrázó-teknő van felakasztva a falra. Talán egy későbbi múzeum első darabjának szánták.

            Egymásra néztünk, egyet gondoltunk tudom. Majdnem belelöktem szegény társamat a vízbe, ahogy nagy erőlködve leakasztottam a falról, és rádobtam a vízre. Úgy látszott, jobb az mint új korában, mert száraz maradt a belseje.

            – Ülj bele, és lökdösd magad a polchoz, tele van papírköteggel, azok akár róla is árulkodhatnak.

            Beleültem, eléggé szerencsétlenül éreztem magam, mert egyáltalán nem volt az ladik szerű, minden mozdulatnál azt hittem, kiborulok. Azért elég gyorsan irodát rendeztem be a lábaim között, rakosgatva a lapokat, melyiken találok rá utaló írást, vagy akár a nevét. Mindjárt az elején elő is került egy kis naplókezdemény, amit talán, ha két hétig vezettek, de aztán abbamaradt, majd tíz évvel későbbi bejegyzés volt még az utolsó lap alján csupa nagybetűvel: BÉKE VELED IFJÚSÁG.

            – Olvasd az elejétől – súgta Val – hangosan, hogy én is halljam.

            – Ma repült a lelkem – kezdtem volna, de a társ megállított.

            – Ez vallásos tárgyú, akkor oda jegyzetelem.

            – Várj, mert a folytatás kicsit mintha … – majd folytattam – a kedveseimmel horgászni voltunk, istenien telt a nap.

            – Két kedvese volt egyszerre? – szakított meg újra. – Lehet, bár nem biztos, hogy mindkettő … nézd meg a program hogyan elemzi ezt a viszonyt?

            Jártak az ujjai a klavin, úgy kattogott, mintha tízesével nyomná a billentyűket.

             Ez azt mondja, hogy első verzió: mindkettőbe szerelmes volt, második: egyikbe volt csak szerelmes, a másik volt szerelmes ő belé, a harmadik, hogy ugyanez, de az egyedek felcserélve, a negyedik, hogy csak bolondította mindkettőt, de jól érezte magát velük.

            – Ez kicsit bonyolult, bár ahogy emlékszem, egyszer egy tanulmány kimutatta, hogy ez a szerelem dolog egészen más, mint az emberek hiszik.

            – Hogy-hogy más?– nézett rám.

            – Úgy, hogy nem is létezik. Ahogy ott leírják, a történelemben előforduló hitelesnek mondott esetek csak illúziók. Ezt a szerelem dolgot, mint emocionális kitörést, csak az írók, és költők találták ki, még a régmúltban, és elhitték nekik a népek, azóta mindenki azt keresi, hátha mégis igaz. Olyan ez, mintha már ettől az illúziótól fertőzötten születnénk, és így, még öreg korunkban sem tudjuk elfogadni a tudományos tételt.

            Csak nézett rám, és méla undorral a tudományos tételek hatására, csak ennyit mondott.

            – Menj a f…..be!

            Halkan mondta, vagy lehet, hogy ki sem mondta, de valahogy ezt olvastam ki a szemeiből.

            – Térjünk csak vissza ahhoz, amiért jöttünk! – próbáltam elvenni az élét a felháborodásának.

            – Dátumot tudsz valahonnan bediktálni? – zengte a pince, mintha három helyről is kérdeznék.

            – Talán az is lesz valahol …

            – Hány éves volt akkor? – türelmetlenkedett , mert innentől kezdve kicsit szigorúbbnak akart tűnni.

            – Megvan! Nyolc!

            – Nyolc évesen már ennyire vitte? – nevette el magát végre Val.

            – Azért gondolj csak bele! Aki így ír felnőtt korában, az jött valahonnan. Vagyis a tehetség nem egyik percről a másikra ugrik elő, hogy: itt vagyok. Egészen biztos, hogy már gyerekként érett lelki megnyilvánulásai voltak.

            Valami nagyot csobbant, de nem néztem fel, gondoltam, ha őt nem izgatja, akkor csak valami porladt malter darab eshetett a vízbe.

            – Te biztos vagy abban, hogy a tehetség létezik? Mert az is lehet, hogy csak kis készség, és „jó időben jó helyen"… – nézett szúrósan, ahogy felé fordultam.

            – Hé, ez már cinizmus! Igenis létezik! Lehet, hogy a fantázia szüleményének tűnik első halásra, de Bocchantó professzor, és tanítványai komoly adatgyűjtést végeztek, hogy az anyagi vetületét, esetleg,  a szubatomi hatásait  megtalálják az úgynevezett zseniális képességűeknek.

            – Azoknak a tudományos szövegeknek nagy része semmit sem mond, csak jól hangzik.

            – Ez nem igaz, mert sohasem  vizsgált levéltári leírásból tuti bizonyítékok kerültek elő, amit én is meg tudnék erősíteni, ha jogom lenne rá. Pl. amikor Shakespeare, és barátai  megnézték a portát, a Temze  túloldalán, – tudod, azt a Southwarki telket – másfél óra alatt az a tizenöt zseni olyan kisugárzó volt, hogy több, mint három métert nőtt a gaz míg ott voltak. Mindenki csodálkozva állt meg aki arra járt, nem tudták mire vélni. Sőt! Még amikor elmentek, utána is vagy hatvan centit magasodtak a paréjfélék.

            – Lehet, hogy amúgy is nőttek volna, meg az is lehet, hogy nem a gazra vonatkozik a beírás, hanem a telektulaj adósságára. Más volt a nyelvezet akkoriban, könnyű félrefordítani.

            – Ott voltam, láttam! Megbízásom volt, hogy figyeljem őket, az udvar egész jól megfizetett. De mondhatok másik esetet is, mert annak a Moliere nevű fickónak a citromai ugyanígy jártak. Őt a király megbízásából figyeltem, és mint szolga ott lapítottam, amikor a Fösvényt írta.

             A sánta hajósbarátja hozott neki egy kis vacak citromfacsemetét. Amikor leült a gazdám, és folyamatosan írt, lehetett látni, ahogy egyre nagyobb lesz a citrom azon a kaszvány kis semmiségen. Mire a bemutató volt, már négy akkora gyümölcs díszelgett rajta mint a fejem, és mindegyik az asztalon pihent, úgy lehúzták az ágacskákat. Emlékszem, az egyik csupa tinta volt, mert az alá tolta be a frissen megírt lapokat, mert nehezéknek használta.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.