Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A nagy meccs (Pirézia elramatyosodása)

           

            

       

a-nagy-meccsjpg1x.jpg

 

 

 

 

 

 

 

Akkor délután, még senki sem gondolta volna, hogy ez a nap összekuszálhatja az országhatárokat. A tévében is egy unalmas filmecskét játszottak, bár a férfi már nagyon várta, hogy vége legyen, de csak ment a buta séma. Az eseményt a nézők fantáziájára bízták, mert a szereplőket eltakarta egy szekrény, de hallatszott a mögötte lévő ágyon dúló fergeteges csata. Szinte sírtak az ágy rugói, miközben a lihegő nyikkanások üteme betöltötte a kis szobát. A következő pillanatban megállt az élet. Az ajtó felől hallatszó vad dörömbölés mint az istennyila csapott a kéjes hangok közé. A szekrény takarásából egy meztelen nő jelent meg, és szinte ugorva a heverő mögé hasalt. Így már jól lehetett látni, a férfi mégis dörmögve markolta a távkapcsolót.

         – Háromig számolok, ha nem fordulsz hanyatt, kikapcsollak. Egy… kettőőő, hááááárom! – és csatornát váltott.

         Végre egy kis élet! Hát persze! Most jutott eszébe, hogy ezt a csatornát akarta eddig is nézni, csak a hülye ágyjelenet… eh, mindegy. Erre a délutánra várt már évek óta Pirézia összes lakója. Másfél óra múlva kezdődik a nagy meccs! Igen, a két nagycsapat méri most össze az erejét. A hivatalos bejelentést már évekkel ezelőtt megírta a kormány hivatalos lapja, a Bizerge, de az összecsapást csak halogatták, mert az ellenzéki játékosok nagyrésze mindig ült, vagy rendőrségi eljárás folyt ellenük. Az egykori névsor sokat változott mindkét félnél, de Dodó bácsi, az örökifjú edző még ma is a kormánycsapat lelke. Az ellenzékieknek nem volt úgy igazán edzőjük, ők a tévé képernyője előtt, szobában másolták a nagy öregek lábjátékát.

         Eddig csupa visszaemlékezést mutattak itt is, de hirtelen váltott a kép. Valószínű, egyik rendőrautóból kamerázhattak, mert az utca mindkét oldalát váltakozva mutatták. Elől még vagy négy rendőrautót lehetett néha látni, majd a jobboldali járdáról hallatszott az üvöltő zene, és ahogy a vonuló tömeg énekelte:

 

Kemény vagyok, keménynek születtem.

Vert az anyám, mikor a kulcslyukon füleltem.

 

Szemben, a baloldali tömeg szinte szinkronban énekelte a közismert ellenzéki nótát, hogy:

 

Kemény, kemény a kutyapiszok, szegény.

A szájtépőknek oda minden remény.

Pálinkával gargarizál…

 

Nem lehetett érteni a folytatást, mert a rendőrautó szirénázni kezdett, mikor egy nő pálinkásüveggel a kezében kitántorgott az úttestre. A szemközti oldalról két figyelmes ellenfél a szirénázó autót olyan gyorsan kerülte meg, és kapták ki a nő kezéből az üveget, hogy a rend őreinek idejük sem volt kiszállni. Apró állóháború alakult ki, ahogy a menet megállt, majd repültek a tojások az úttest felett. Egy táska kétszer is megjárta a légi utat, mert amint becsapódott a baloldalon, azonnal ki is borították a tartalmát – egy boxert, paprikasprét, tojásokat, majd egy bugyi is a fal mellé került –, s már dobták is vissza féltéglával kibélelve.

         Talán egy óra is eltelt, mire az embertömeg elérte a stadiont, és kígyózva átjutott a jobb és a baloldali bejáratokon. Akit csak tudtak megmotoztak, mert a rendezők tartottak az incidensektől, de nem ért az semmit; mert ahogy a motozók hátra dobták a szemetes kukákba, a szurkolók észrevétlenül visszalopkodták a tiltott tárgyakat.

         A pálya szélén is hiába álltak végig a rendezők, egyik jobbos drukker mégis kikapta a partvonalnál álló szpíker kezéből a mikrofont, és röhögve beleüvöltötte:

 

Szőrös hasa van a légynek,

ha nem hiszed, gyere, nézd meg.

 

Zengett a stadion, de az utolsó hangokat már nem lehetett rendesen érteni, mert ahogy a pofontól megemelkedett a fickó, a mikrofon kiesett a kezéből, és el is tűnt, mintha föld nyelte volna el. Mint később az iparikamera jóvoltából kiderült, egy idősödő asszony kapta fel és csúsztatta a táskájába.

         A két csapat bevonulása valódi káoszhangulatban történt. „Éljen a csapat” kiáltások, és a „rohadjatok meg” lelkes üvöltések keveredtek egymással. Kicsit szokatlan volt, hogy a csapatok a két kapu felől futottak fel a pályára. A józanabb szervezők ötlete volt, hogy ne egymás mellett vonuljon be a két csapat. Félő volt, hogy már ekkor egymásba rúgnak, és hát nincs a szabályzatban, mi a teendő olyankor. Kiállítani még nem lehet, és bűntetőt sem ítélhet a bíró, mielőtt a kezdőrúgás meg nem történik.

         A közönség üdvözlése után a fiúk a felezővonal mellett topogtak, lesték a bírót. Repült az érme, minden szem odaszegeződött, hogy akkor most a kapusok melyik kapu felé igyekezzenek. A bírók, és a csapatkapitányok is mereven néztek, majd lassan hajoltak, hogy jobban lássák, mit ítélt a szerencse, de a döbbeneten túl semmi sem történt. Azt mindenki látta, ahogy az érme egyet pattant a füvön, de aztán úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

         – Valami luk lehet ott, Sporikám, abban keresse! – jött a tanács a Nyüzügétől, aki pár lépéssel hátrább állt.

         Már négyen hasaltak, tapogatták a füvet, de mindhiába. A bekiabálások egyre erősödtek, de a bírói bölcsesség egyelőre győzött. 

         – Hívják ide az egyik edzőt! – fordult félig hasalva a bíró a játékosokhoz.

         A fiúk a partvonal felé intettek, erre Dodó bácsi azonnal rohant, hisz ők is látták onnan kintről, valami nem stimmel a kezdőkörben. Mikor megállt az öreg, pislogva nézett a játékosaira, mi lehet a baj.

         – Eltűnt a lóvé, mester! – válaszolt visszafogott hangon Topánka hátvéd.

         – Mi van? – tette fel most már hangosan a második kérdést a mester. Szeretett volna kicsit többet tudni, de azonnal hátra kellett fordulnia, mert Janika, a kapus bökdöste az oldalát, majd odahajolva, hogy senki se hallja, a mester arcába mondta.

          – Szerintem a bíró kapta fel, amikor a füvet simogatta.

         – A pofád befogod, te lükeúr! – jött a válasz is leheletnyi erősséggel. – A bíró a mi emberünk.

         – Drága Dodó bácsi, kérhetnék öntől egy tíz pireziás érmét? – állt fel a bíró is, hogy minél hamarabb pont kerüljön az eset végére.

         – Csak százasom van, piciapa. Ha valaki fel tudná váltani!? – nézett a játékosok felé, akik a gatyájukon csúsztatták a kezüket, majd röhögésben törtek ki. Ki az a hülye, aki a gatyájában aprópénzt cipel?

         – Azta… – hallatszott ekkor egy éles kiáltás. Hirtelen mindenki Gügyüke lába elé nézett. Egy galacsinhajtó bogár gurította az elveszett tíz pireziást.  Meg-megbillent, de finoman tolta, lökte, és haladt. Még sokáig bámulták volna, milyen ügyességgel pofozgatja lábaival az érmét, de a bíró felkapta a pénzt, és átszellemült arccal mutatta, hogy minden rendben, indulhat a játék. A bekiabálással, hogy: „A bogár átfordította az érmét”, nem is törődött már senki

         Igen, indult a játék, de semmi sem akart rendben menni. Az első kapura rúgás még megsem történt, a nézőtéren máris kitört a verekedés. Úgy tűnt, hiába voltak olyan óvatosak a rendezők, mégis miattuk történt a baj. Az egyik bizonytalanul mozgó drukker valahogy betévedt a biztonságiak irodájába, majd nekiesve Hamarka úr asztalának, elvesztette az eszméletét. Kis tanakodás után úgy döntöttek az éppen pihenőjüket tartó legények, legjobb lesz, ha kiviszik a lelátóra, és ha kicsit megcsapja a levegő, majd észhez tér. Igaz is lett volna ez, csakhogy rossz helyre vitték, mert az ellenzéki drukkerek azonnal észrevették, hogy kakukktojást tettek közéjük. Az illető híresen „szemét” volt, ahogy közszájon forgott a minősítése ellenzéki körökben. Az üvöltözés, hogy „ Akasszuk ki száradni”, vagy, hogy „ Itt a vége, francba véle” áthallatszott a kormány-szektorba is, és mintha futball labdák gurultak volna, megindult vagy ötven kopasz fej az ellenzék felé. A dühödt hangulat végig söpört az egész stadionon. Úgy tűnt, most vélték alkalmasnak a percet a haragosok, hogy elégtételt vegyenek.

         A bíró meg is állította a játékot, és fújta a sípot folyamatosan, értsenek már szavából a népek. Néha kicsit alábbhagyott a dühödt acsarkodás, de minden ok nélkül fel is lángolt. A végzetes robbanás akkor történt, amikor Rakosgatós Jenci kivágta a labdát, és a balos  balszélső kiszaladt, hogy felkapja, és bedobja az oldalvonaltól. Első percekben fel sem tűnt a tömegnek, hogy Feri-balszélső eltűnt, mert a labdát bedobták, és folytatódott a játék, csak a visítozós hangzavar miatt tört ki fütyülés a lelátókon. Nem volt mit tenni, a bíró sípjára senki sem figyelt, pedig már félig megkerülte a pályát. Ahogy közeledett a partvonalról közvetítő rádióshoz, integetett, hogy hozza már a mikrofont, mert szólni akar a tömeghez. Amint a kezében érezte, lihegve, krákogva üvöltött, hogy „csendet kérek, mert kiüríttetem a termet”. A mikrofon beleakadt a sípot tartó szíjba, amitől eszébe jutott, hogy ez nem terem. Cseppnyi szégyen futott át az ábrázatán, a pici malőrtől. Remélte, senki sem vette észre. A helyzet fonákja az volt, hogy ő civilben is bíró volt, és ott már annyiszor kellett lepisszenteni a jónépet.  

         Lent a pályán csak akadt egy nagyon jófülű játékos, aki felismerte Feri különlegesen nyamvadt hangját, és a bíróhoz rohanva kiabált a mikrofonba: Nyúzzák a balszélsőnket! A meccset közvetítette a Nemzeti Televízió, így a bekiabálást is, ami országszerte felizzította a hangulatot. Megindult Pirézia összes épkézláb ellenzéki férfija és nője, hogy elégtételt vegyen a szégyenletes tettért. Méghogy nyúzzák az ellenzéket? A Hatalom is észbe kapott, mert azonnal riadoztatta híveit, így teljes lett az országban a káosz.

         A pályán sem csitultak az indulatok. A balos kapus átszaladt a verekedők közt, és az ellenfél kapusával kapaszkodott össze. Azonnal rájött, nagy könnyelműség volt, mert az a könyök, ami a bordái közé csapott, igencsak kemény volt. Még az édesanyjától időnként kapott pofontól is keményebb. Egyébként a mama, aki egyben a személyi edzője is volt, mikor a szoba szőnyegén a vetődést gyakorolta, kemény kézzel irányított. Dodó bácsi egy úriembernek látszó furán üldögélő emberhez fordult védelemért, de bár ne tette volna! Az öreg megbotolva a sietségtől a férfi elé esett, majd felkiáltott: Ó szűzanyám! A nagydarab ember kicsit meginogva felállt, egyik kezével a nadrágszíjánál fogva megemelte az öreget, és az arcába üvöltött: Még szidod az anyámat? 

         A mikrofonba sem kiabált már senki, mert a bírót is verték, a tévériporter meg boxmeccset vívott egy hadonászó férfiúval. A diplomaták, és a külföldi vendégek felhúzódtak a legfelső sorokba, és onnan tájékoztatták kormányukat, hogy éppen akkor  hogyan is áll a „meccs”, hányan vannak talpon a pályán, és hány lehet a földön fekvő ember. A mentők szirénáztak, vitték a sebesülteket, bár nem valami demokratikus módon kezdtek válogatni a sérültek között. Az egyik a kormánypártiakat vette fel, a másik csapatnál mindig ellenzéki paciens pattogott a hordágyon, ahogy szaladtak vele. Persze a kórházakba hiába vitték a sérülteket, mert az orvosok egymás sebeit látták el, amit az első összecsapásnál szereztek. Ők jöttek rá először, hogy nem jól van ez így, hiszen csak plusz munkát csináltak maguknak. Inkább szócsatában kellett volna megmérkőzniük, de már késő volt, teljesen ép ember egy sem maradt a szakmában. Hiába volt a nagy igyekezet, mert Pillants Dr., a kórház szemészeti osztályának vezetője a legnagyobb igyekezete ellenére is műhibát követett el. Dundus nővér sikoltozva vitte a hírt végig a folyosón, hogy: A Pillants doki kiherélte a vőlegényemet! A főorvos hiába szabadkozott, hogy ő csak az óriási daganatot akarta megszűntetni, mégis majdnem újra indult a verekedés.

         A pálya melletti panzióban is folyt a hangoskodás, de ott nem tört csont, csupán Manyika csapott oda a férjének időnként, aztán sietősen beleszippantott a bogrács fölötti illatfelhőbe. Pillanatra szaglászott, majd egy asszonyos legyintéssel adott újabb hangsúlyt a szavának.

         – Keverd, mert ha leég a rénszarvaspörkölt, istenuccse elválok tőled, és mehetsz a pokolba!    

         Két napig tartott még a kemény verekedés, mert jó páran a meccsre készülve kicsit többet ittak, és átaludták a csata első napját, így csak másnap tudták a dühüket kiélni.

         A rosszul sikerült mérkőzés híre percek alatt bejárta a világot. Mind az öt kontinensen, sőt, az antarktiszi kutatócsapatnál is kupaktanácsok ültek össze, hogy megfogalmazzák, mi a teendő ilyen rendkívüli esetben. Legvégül, az internetes konferencia döntését fogadta el a föld népességének több mint a fele. Már a harmadik napon ENSZ csapatok próbáltak rendet tenni, de látva, hogy itt nincs mit menteni, átadták a terepet a Pápa-i nunciusnak: Tegyen a szeretet jegyében bölcs javaslatot a nemzetközi szervezet asztalára. A főméltóságú titkársága kemény viták után meg is fogalmazta a levelet, amiben az állt. „Ajánljuk a nemzetek közösségének, hogy Pirézia területét – amíg lakosai a fizikai és mentális betegségükből ki nem gyógyulnak –, osszák fel a szomszédos országok között.”

         A férfi ki sem kapcsolta a televíziót az utóbbi egy hétben, csak várja a híreket, hogyan döntenek a legtekintélyesebb szervezet képviselői. Minden neszre felébred, ha véletlen elbóbiskol, Retteg, hogy a következő percben elkezdik verni az ajtót, és idegen nyelven üvöltöznek az előszobában.

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.