Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az átjárók

Kovács Károly

 

Az átjárók

 

Ott érezte először, hogy valami nem stimmel, amikor a metró fékezett. Hőhullám futott át rajta, és mintha az agyát tupírozták volna.  Gyorsan elmúlt, de itthon újra történhetett valami, mert a doki előbb azt hajtogatta, hogy a lázat azonnal csillapítani kell, ha újra a negyvenhez közelít. Nem tudta visszapörgetni a történéseket, mert valahol elszakadhatott a film.

Az a kép villant be először, hogy az előadóteremben Petra mellett ül, és a hülye gondolatai nem engedik, hogy a profra figyeljen. A lány vagány mosolya rá is átragadt, mikor az mutatta karján a híres dudorokat. Senki sem tudta mitől van az alkarján a két púp, de mert sose fájt, hát díszként viselte őket. Lehet, hogy kékvérű vagy, és uralkodói stigmák  –  próbálta suttogósan mondani, de vagy hatan is hallották.  Több se kellett a lánynak. Félig felemelkedett a székből, tekintélyes melleit még jobban próbálta domborítani, és a karját mutatva jobbra-ballra fordulva királynői tartással mosolygott.

Kopogás zökkentette ki a gondolataiból. Ki sem tudta mondani, hogy szabad, az ajtó máris kinyílt, és egy réglátott kedves ismerős lépett be.

 – A Garabonciás, te atyaég! – meglepetésében csak ennyit tudott kinyögni, hisz kiskorának mesélőbácsiját olyan régen látta.

– Tudtam, hogy semmi bajod – mosolygott a kortalannak látszó férfi.

– Öt éve, vagy még több, hogy nálunk jártál. Hihetetlen, hogy pont most nyitottál be. Délelőtt emlegettelek. Bocs, de ez a láz most nagyon kikészít – halkult el a fiú beszéde.

– A láz gyógyít, hagyd érvényesülni – nevetett a férfi, akit már minden közös ismerős Garabonciásnak szólított.

– A fater nincs itthon, de anyám mindjárt jön, gyógyszerekért küldte a doki.

– Tudom, Devid öcsém, ő engedett be. Ne is törődj velem, hunyd be a szemedet, és lazíts! A láz csodaszer, élvezd ki a tüzét!

A láz, ha nem is a szokásos, nyomasztó hevével, de mindent ellepett. A vendég hagyta, hogy őt is magával ragadja a ház hideg izzása, a hullámok egymást moderáló örvénylő ölelése. Nem volt ez a képzelet játéka csupán, mert a szomszédok később megesküdtek, hogy a villanypózna tetején akkora gömbvillám táncolt, mint egy futball labda. Később egy másik jelent meg a semmiből, és a két fénylő gömb úgy járta át a házfalakat, mintha azok üvegből lettek volna. Többen is látták, nem lehetett hallucináció. Talán az idő is megállt, mert a házban lévő órák később több órás késést mutattak.

Az édesanya is megérkezett közben, táskájában a gyógyszerekkel, és vidáman kopogott az ajtón, majd benyitva ledermedt a látványtól. Az ágy üres volt, a vánkosok a falon tapadtak, és ami a legfurcsább volt, hogy a vendég svájcisapkája a csilláron lóbálózott. Forgott vele a világ, megkapaszkodott a kilincsben, majd kitántorgott a másik szobába, és leroskadt a fotelbe. Ájulásszerű gyorsasággal álomba merült.

Devid még látta, hogy az anyja belépett, de összefolyt a látványa a környezettel. Néhány pillanatnyi idő után a Garabonciás hangja térítette magához.

– Még hibátlan a programom. Pontosan annyi idő alatt jöttünk át, mint szoktam.

– Ti igen, de a lány nem tudta áthozni a GX-et. Megsemmisült a rezonancia közepénél.

– Őt is áthoztátok? Éreztem, hogy robbanásig terhelt az agyam. És ha itt…

– Hiába próbáljuk itt előállítatni vele, annyi ideig nem lehet velünk, míg létrejön benne a molekula. Vissza kell mennie, mi kettesével átjárunk, és ki-ki átveszi a maga adagját.

– Petra még mindig nem tudja, hogy áthozzátok?

– Kik hozzák át? És egyáltalán kihez beszélsz? – Devid a mély köd alól próbálta kivonszolni a józan énjét, minden oly homályos volt.

– Nyisd ki a szemedet, és mindent élesen fogsz látni – nyugtatta meg Garabonciás. – Ne csodálkozz semmin, csak fogadd el, hogy mindez valóság, ami most itt körülvesz.

A fiú kinyitotta szemét, és csodálkozva nézte a fura fényeket, a tárgyak apró vibrálásait. Minden idegen volt, mégsem ijesztette meg a látvány. A mély nyugalom olyan természetes volt, hogy az idegen kíváncsi nézésére is mosolyogva válaszolt.

– Ismerősnek tűnik uram, esetleg találkoztunk már valahol?

A két férfi erre nevetni kezdett, és a belépő hölgynek szinte egyszerre mondták – Olyan ismerősnek tűnik… – innentől már hárman kacagtak.

– Nem értem… öreg! Az ott Petra? – nézett oldalra Devid.

– Jól látod, ő az. Ne próbáld megfejteni mi, miért van, mert úgysem értenéd. Elmondunk mindent pontosan, és biztos vagyok benne, hogy örömödet leled ebben a nagyszerű történetben, amibe már vagy tíz éve belecseppentél.

– Tíz éve? De hát egyáltalán hol vagyunk?

– Fent vagyunk a Tűsziklában, a barátainknál. Ne csodálkozz, ha ismerősnek találod néhányukat, hisz sokszor jártál már itt fent, de ez az első eset, hogy nem álomként éled meg.

– Valóban, ismerős itt minden, sőt még Petra is, ahogy ott a székben alszik. De mi az, hogy Tűszikla,… és hogy kerültünk ide? – forgatta fejét a fiú, próbált ismerős arcokat találni a bejövő emberek közt. Az a nő nagyon ismerős, vele sokat álmodott már, és azok ott hátul a mattfekete gépeknél, azok is…

– Ifjú barátom, legjobb lesz, ha én mutatom be a közösséget, akik egy nagyon fontos molekula kifejlesztésén dolgoznak. Személy szerint is sokat beszélgettek majd egymással, de most csak a lényeget, mert egyszerre csak korlátozott ideig maradhattok nálunk. A Petra nevű hölgyet, aki nekünk a legfontosabb üdvöskénk, percek múlva rezgésekké kell lebontanunk, és mint hullámokat visszaküldeni a földre, ahol újra atomi sajátosságokkal rendelkezve visszanyeri a testét. Én Molla parancsnok vagyok, a munkatársaimat majd névről ismerheted, amikor a földi küldetésükből vissza akarnak térni a segítségeddel. Garabonciás majd mindent elmesél, ha visszaértek, de most nektek is indulnotok kell – mondta a sápadt parancsnok, majd kicsit kesernyés mosollyal megveregette a fiú vállát.

A következő percek érthetetlennek tűntek, mert a társaság minden tagja odament hozzájuk, és Garabonciásnak is Devidnek is megsimogatták a homlokát, majd egy-két kedves szóval jó utat kívántak nekik.

– Találkozunk lent – hangzott még az ajtóból is, majd lassan kiürült a terem.

Devidet meglepte, hogy Petra még mindig ott volt velük, vagy legalábbis úgy tűnt, mert a kristályos fények néha teljesen eltakarták. Garabonciás intése maradt meg benne utolsó emlékképként abból a másik világból, meg a hangja, hogy „Indulnunk kell”.

Úgy tűnt, a fények elnyelnek mindent, de ez már a félig éber álomba folyt át, ahogy ébredezve szemébe sütött a függöny mellett beszűrődő napfény. Kicsit égett a szeme, és a nap is olyan szemtelenül besütött. Pislogva nézett körül, látta, minden úgy van, ahogy előbb volt, hát mosolyogva szólt a fotelben terpeszkedő vendéghez.

– Bocs, hogy elaludtam. Ha tudnád miket álmodtam össze, elájulnál. Te is benne voltál – és nevetett.

– És Petra is. Ja, és az én kedves barátom, Molla parancsnok is – Garabonciás szavai olyan természetesek voltak, a fiú mégis ledermedt, és csak hebegni tudta.

– De hát te honnan tudod, a láz volt ami…

– Emlékezz csak! „A Garabonciás majd mindent elmesél”. A parancsnok mondta ezt neked, mielőtt visszaindultunk volna.

– Még most is álmodnék, vagy valami – nem tudta folytatni, mert az anya benyitott.

– Nem zavarok, beszélgessetek csak. Itt vannak a gyógyszerek, amikért mentem – beszélt az ágy felé, majd csendben kiment.

– A valóság ez édes öcsém, fogadd el, hogy így történt, ahogy most emlékezel. Már legalább hatszor voltál odaát, csak eddig nem akarták, hogy tudjál róla. Fiatal voltál még.

– Petra is többször járt már ott? Ő tudja, hogy a hatásuk alatt van?

– Nem tudja, de ő már megszületése után azonnal volt odaát. A spinek együtthatói őt mutatták legalkalmasabbnak a feladatra.

– Ne! Várjál! Miféle történet ez? A vázlatát, vagy… az elejétől kezdd – kérte Devid, és megkönnyebbülve nagyokat lélegzett. Teljesen megszűnt a láza.

– Odaát, azok, egy másik naprendszer szülöttei, de közös tőről származnak a földi emberekkel. – Garabonciás kereste a szavakat, tudta, hogy ez az új ablak a világra, megdöbbentő lesz a fiúnak. – Sokkal fejlettebb emberek ők, mint mi itt, de  a személyiségük nagyon hasonló. Szervezetük természetesen a más körülmények miatt kicsit másként működik, ezért nem használhatók az itteni terápiák, ha gyógyításról van szó. És most éppen ez az, ami miatt kapcsolatot létesítettek a földdel.

– Betegek?

– Igen, egy vírusszerű molekulacsoport befolyásolja az egészségüket. Ha nem tudnak valamit tenni ellene, akkor az életük legalább hetven százalékkel lerövidül.

– Várjál már! Hogy kerültünk mi valahova oda át? Vagy nem is voltunk ott, csak pszichés játszadozás volt?

– Egyáltalán nem: Mondtam, ők már… Úgysem értheted! Ez fizika. Rezgésekké alakultunk, és a Higgs téren át a program egyszerűen átsugárzott bennünket.

– Miféle programról beszélsz? – vágott közbe Devid.

– Nézz a szemembe!

– Mí?

– Nézz!

– Nem tudom mi az, de valami megmagyarázhatatlan zsibongást érzek a koponyámban.

– Talán most már egyszerűbb lesz megértened mindent. A te agyadban, és az én agyamban van elhelyezve a program, amivel a földön hullámokká alakíthatók az élőlények. Bennem már vagy ötven éve meg van, de beléd most ültették a program utolsó fázisát.  Ha a földre jönnek sugárként, és vissza akarnak alakulni tömeggé, akkor nagyon pontos program kell, hogy a visszaút hibátlan legyen. Hiába óvják a programot, nagyon könnyen sérül, és a visszaút esetleg lehetetlen lesz. Mi őrizzük a pontos programot, és ha szükséges mi javítjuk ki az övékét, a visszatérés előtt.

– Mi őrizzük? De hát hol őrizzük? Nem tudok róla, hogy belém ültettek volna valamit.

– Nem tárgyat ültettek be, hanem az agyunk fali lebenyében őrizzük a Generális-programot. Amikor szükség van rá, telepatikus úton átküldjük a visszautazónak.

– Az energia honnan jön? Ehhez nagyon nagy energia kell az biztos – próbálta Devid elképzelni az akció fizikai részét.

– Az semmiség! A program létrehozza a picike gömbvillámot, ami kiszippantja a szükséges energiát bármiből.

– Petra is a programot őrzi?

– Nem! Ő, hogy is nevezzem? Ő a GX molekula legyártója. Emlékszel, a karján két kis dombocska van. Az egyikben van az „anyamatrica” és a hozzá tartozó sokszorosító program, másik a kész gyógyszer tárolója.

Telefoncsörgés szakította meg a beszélgetést, de hiába hallózott Devid, nem szólt bele senki.

– Jönnek! – Garabonciás hangja éneklőnek tűnt, arca is kipirult, majd elfehéredett.

– Kik jönnek?

A fiú kicsit zavarodottan kérdezett, a furcsa zsongástól tompának érezte gondolatait. Nem is firtatta tovább, kikről lehet szó, hanem az alig hallható kapucsukódás utáni lépésekre figyelt. Még, még, és lenyomták a kilincset. A kinyíló ajtóból két fiatal hölgy mosolygott rájuk. Petra mosolya is meglepő volt, hiszen sohasem járt még itt, de a másik arctól szinte ledermedt. – A fiatal hölgy nézett rá, aki a Tűsziklában tett előbbi látogatásukkor az ajtóból visszaintett, hogy: Találkozunk lent. Petra ritmusra billegette a fejét, ujjai doboltak a vállán lógó elegáns táskán.

– A kedveském diszkózik – segítette Petrát a kanapéhoz a hölgy, majd Garabonciás felé fordult. – Talán most sikerül – mondta, és könnyed mosollyal mintha a föld felett járna, a férfi felé lépkedett. A homlokukat egymásnak támasztva, egy pillanatnyi csend után a kanapé felé fordultak.

– Mindnyájunknak elegendő lesz? – hallotta a suttogó kérdést Devid.

– Mindnyájunknak kedves Hallya– Garabonciás hangja furán kisfiúsnak tűnt, ahogy a nőt a nevén szólította

Az idő mintha megállt volna, több szó nem is esett. Hangok nélkül csevegtek, a különös élmény mégis természetes volt. Devid még azt is érzékelte, mit álmodik az anyja a másik szobában.

– Le kellene csillapítani, nagyon sisteregnek az érzései – Hallya gondolata idegenül tolakodott, nem értette mindjárt a fiú.

– Kinek sisteregnek az érzései?

– Szerelmes a lány, így nem merek molekuláris kapcsolatba lépni vele. Nem stabilak az idegi reakciói, így módosulhat a GX. A hullámhossz negyede is elég, hogy tévesen iktassam. Valahogy ki kellene billenteni ebből az állapotból.

– Ha kihozod a hipnózisból, könnyebb lesz az érintkezés vele, és majd meglátjuk, mennyire elfogult – Garabonciás hangja továbbra is mosolyogtatóan fiatalos volt.

– Devid, hallgat rád, ha komolyan kéred valamire?

– Igen Hallya, biztos vagyok benne – jó volt végre kimondani a nő nevét. – Mit mondhatnék neki? Mondjam, hogy az a srác kurvapecér? Hát, ez nem biztos, hogy hatna rá.

– Az nem lenne jó, lehet, hogy még jobban belelovalná magát, és csak később dobná el az érzést. A sikerélmény képes normalizálni az agyi frekvenciát, sőt, még túl is tolja, ami nekem nagyon jó lenne. Felébresztem.

Hallya Petra homlokához érintette a homlokát, úgy szólította „Gyere velem, hagyd a zenét, kérni szeretnék tőled”! A lány keze abbahagyta a dobolást, és csodálkozva nézett körül.

– Hol vagyunk, hova hoztál? Ti is itt? – bámult a két férfire. – Azt mondtad, fontos, de azt nem, hogy hova. Hova hoztál? Nem voltál ott a diszkóban, hova tűntél? Mikor jöttünk ide?

– Csendbe legyél kishúgom! – Hallya hangjától elhallgatott a lány, és a férfiakban is megállt az ütő egy pillanatra – Molla parancsnok üzente, ő is átjön, de előbb megerősítést vár, hogy minden rendben.

– Várjon, egy picit kérlek! – Devidnek eszébe jutott egy délelőtti megbeszélés.  – Misivel háromra beszéltük meg, hogy átjön megbeszélni a Humanisztikus pszichológia témakört. Majd telefonálok neki, hogy inkább este jőjjön.

– He-he! Késő! Az én drágaságom már itt is van, láttam az ablakon át egy pillanatra – nevetett fel Petra.

– Belé vagy szerelmes? Attyaég! – Devid kuncogva lépett az ajtó felé, ahonnan a barátját várta.

– Bocs, most nem tudok itt maradni – a belépő Misi alig tudott megszólalni a meglepetéstől. Szeme végigfutott a jelenlévőkön, egyik karjával lazán megölelte Petrát, majd lépett is volna az ajtóhoz vissza, de Hallya látványa észrevehetően lelassította a mozdulatát. Megbabonázva nézte, aztán kihátrálva a szobából még megkérdezte – Te is ott leszel estére?

A dermedt csendet, amit maga után hagyott, Petra hangja törte meg. – Nagy bunkó vagy drágám!

Szerencsére a hangulatot már a fura, zizegő levegő egyre lassuló hullámai színezték. Lassan oldódott a különös élmény, de egyiküket se lepte meg, hogy Molla parancsnok ott ül Petra mellett, és a legtermészetesebb hangon szól hozzá.

– Ez „J’adore”! Dior egyik üdvöskéje – és nagyot szippantott az illatfelhőbe.

– Öreg papa! – kiáltott fel jókedvűen Petra. Megismerte álmai parancsnokát.

– Mutasd a karodat, te kedves kis istennő! De szép! – simogatta Molla, Petra karján lévő finom kis dudort.

– Nektek gyűjtöttem – villanyozott fel a lány.  – Neked, Hallya-nak, Milkének, Tobbynak. Hol vannak ők? Polla mama még a kristályban pihen? És a gyerekek? Cokko, Barry és Lonja még mindig lebegnek? Miért nincsenek itt?

– Nyugodj meg kihúgom! – ült oda Hallya is Petra mellé. – Nem ott vagyunk fent, a sziklában, hanem Devidnél. Most mi jöttünk el hozzátok a Papával.

– Értek már mindent, szavak nélkül megértelek benneteket. Az álmok nem is álmok voltak, hanem a valóság hullámokban fürdőzése.

– Hú de költői vagy te csaj! – nevetett fel Devid.

– Hogyan adhatom át az ajándékomat? Még sohasem mondtátok. Olyan különös érzés volt eddig rátok gondolni, de most olyan nyugis minden – mosolygot a lány felváltva Hallyara és Mollara.

Szavak nélküli csevegés folyt néhány percig, látszott, ahogy az arcokon tükröződnek a gondolatok. Devid bár értette a játékos incselkedést, de jó házigazda módjára tett-vett, hogy Petra a kanapé mögé állhasson.

Molla parancsnok mögé állt először a „kis földi istennő”, ahogy előbb szólította az idős ember, és átkarolta a fejét. Kicsit moccant csusszant a kar, aztán különös fények törtek elő. Devid a fényektől félig elvakítva csodálkozott rá a lány átszellemült arcára, ami valamiféle boldog mosolyú finom fintorral rándult össze. A lihegő hangok alig észrevehetően törtek elő belőle, majd a fejét lehajtva próbált humorosan megszólalni „kérem a következőt”. Mindnyájan felnevettek, bár a feszültség érezhető volt, hisz most történt először, hogy egy földi ember sejtjei, egy távoli civilizáció béli személy szervezetébe jutottak.

– Minden pillanat a program szerint zajlott. Az érzés különös, de ezt Eljun doki pontosan leírta. Igen, ilyennek gondoltam – állt fel a parancsnok mosolyogva.

Devid még mindig Petra arcát nézte, ahogy az lassan kisimult, és visszakapta a kedvesen hetyke formáját. – Te úristen! Ez… ez egy féktelen orgazmus volt.

A lány észrevette, hogy a fiú érdeklődve fürkészi a mozdulatait, hát válaszolni akart, de csak elnevette magát, és picit kiöltötte a nyelvét. Vidáman teltek a percek, mégis érezhető volt kis különös feszültség. Bár Molla tudta, hogy a természet majd teszi a dolgát, mégis igyekezett a nyirokfolyadékát izmaival préselni, hogy a szer minél előbb eljusson az utolsó sejtjébe is.

– Te következel lányom! – szólt kedvesen, egyáltalán nem valami parancsnoki hangon.

Hallya gondolatai szinte fájón sugároztak, érezni lehetett a feszültségét, mikor Petra egyik karjával ölelte a fejét, és kitűntetett pontjával kereste a kapcsolódást. Devid pillantásai újra szemtelenül odatévedtek. A két hölgy finoman zsibongó idegekkel élte a sejtátültetés édes élményt, és magukkal rántották a fiút is. Az esemény után még percekig bohóckodó jókedvvel incselkedtek egymással az intim percek közös étélésén.

Az első párosba sikeresen bekerült a féltett molekula! Óriási élmény volt ez! Aztán jöttek a párok, nap napután. Feltűnő lett volna ha Devidék háza felett jelentek volna meg a gömbvillámok, ezért a fehérhegyi emlékmű melletti kis tisztáson várták a kedves idegeneket ők hárman. Molla és Hallya még aznap visszamentek. Petra, Devid, és Garabonciás pedig birtokba vették a csodálatos sátrat, ami elhagyatottan, üresen tündökölve állt egyik magasfeszültségű villanyoszlop alatt. Mintha egy királyi pár felejtette volna ott többszáz évvel azelőtt. Érthetetlen volt, hogyan került oda, de a későbbiekben vizsgálódó tudósok sem találtak magyarázatot. Nem tudták az anyagának kémiai összetételét megállapítani. A vizsgálandó minta semmivé vált mielőtt „vallathatták” volna.

A napok teltek, a Tűszikla minden lakója megfordult náluk. Valódi kis ünnepséget varázsoltak örömükben a vendégek, akármilyen párosításban érkeztek is. Volt, hogy öreg nénike jelent meg a sátor előtt óriási kristályba zárva, de a beültetés után a vele érkező kisfiúval fergeteges táncot járva parancsolták le a gömbvillámot az oszlop tetejéről, és tűntek el a végtelen űrben.

– Mindenki járt itt – szólalt meg Garabonciás, mikor egy kisfiú, és egy nagyobbacska lány beleolvadt a fénylő gömbökbe. – Ők voltak az utolsók.

– Akkor rám már nem lesz szükség többé? – Petra szavai lehangolók voltak.

Nem kapott választ, mert bár az utolsó barát is távozott, a finom zsongás mégis újra gerjedt, és laza hálót dobott a környezetre. A sátor is eltűnt, a táj is elmosódott, csak a különösen kedves zene erősödött. Már túlzásnak érzeték a hangok harmóniáját, amikor felocsúdva szép, színekben fürdő tájban találták magukat. Ott volt mindenki, aki megfordult náluk az utóbbi napokban. Devidnek nem jött ki hang a torkán. Nagyon furcsa érzések zsibongtak benne, mert a józan észt meghazudtoló látvány ledermesztette. Az hamar természetessé vált, hisz máskor is tapasztalta, hogy telepatikus úton cseveg egy társaság, de a látvány felfoghatatlan volt. A beszélgető, bolondozós társaság testén át lehetett látni, bár a ruhájuk finoman lengedezett rajtuk a járástól. Csillagok adták a sejtelmes fényeket, úgy tűnt, mintha meg is lehetett volna fogni őket. Hallya közeledett feléjük forogva tánclépésekkel.

– Minek ide a test, ha harmónia a lélekben laki – nevetett, majd áttetsző kezével finoman megérintette őket, Garabonciásba karolt, és eltáncoltak a messzeségbe.

Távolodott mindenki, elköszönő hangjuk még tán a csillagokon túlról is áthallatszott. Petra és Devid kicsit csalódottan döbbent rá, hogy a sátor előtt ülnek a füvön, és a csillagokat bámulják.

Devid szólalt meg először. – Garabonciás is közülük való volt.

– Igen, ő is.

– Vissza jönnek-e még?

– Nem tudom. Én várom őket

– Én is. – Devid a lány szemébe nézett, és átadta Garabonciás üzenetét. „Vigyázz nagyon arra a molekulára, mert az emberiség legkegyetlenebb bajára is az lesz majd a gyógyszer.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.