Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Azok a húsvéthétfők

Kovács Károly

 

Azok a húsvéthétfők

 

            Talán a véletlen, de lehet, hogy a sors furcsa játéka volt, mikor az asztalon szétcsúszott a maroknyi apró fénykép, aminek a legfiatalabbját is vagy negyven éve készítették. Mindegyik ismerős volt, ezer emléket idézett fel bennem. Szinte éreztem a cséplőgépből kiáradó por illatát, vagy a szőlőprésből csepegő must édes ízét. Régi telek hókupacai, az őszi hulló levél… Elmélázva nézegettem volna őket sokáig, de a két szélső kép mintha egyetlen kép lenne, közös történetet mesélt. Egyiken anyám volt fiatalon, amilyennek már nem is tudtam magamban felidézni, a másikon egy kisfiú, szalagokkal díszített bicikli mellett, egy réges-régi húsvét hétfőn.

            A húsvét hétfők már csak olyanok, hogy történeteket mesélnek, könnyet csalnak, vagy csupán egy vidám, rózsaszín függönyön át engedik a múltat megidézni. Néhány évvel ezelőtti locsolkodós nap volt az, ami akkor elhomályosította gyerekkorom kölnivizes emlékeit.

            Ötvenen túl is gyerek marad az emberfia a szülőjének, hát én is jó gyerekként mentem meglocsolni anyámat a jeles napon. Le is ültetett, mintha vendég lennék, majd a szokásos kérdések, sablonos válaszok után tétován nagyapámék tanyájáról kezdett beszélni. Még most is tisztán emlékszem, hogy nyíltak meg emlékeiben a régmúlt képei, s a hangja is mintha megfiatalodott volna.

            – Emlékszel Édesapámék tanyájánál a melléképületre? Tudod, amiben a kamra, meg az istálló is volt.

            – Emlékszem, de az már rég összeomlott, fák nőttek a helyére.

            – Tudom, benőtték az akácfák. De akkor még nagyon szép volt ám ott minden. Az udvaron is dáliák voltak a kerítés mellett, meg a kiskertben is zöldséges ágyások… de nem ez jutott most az eszembe.

            – Mire gondol? Talán amikor a ló eltörte a lábát?

            – Nem, dehogy! Arra a húsvét hétfőre, amikor… nem emlékezhetsz rá, meg azt hiszem senki sem él már, aki emlékezhetne.

            – Mondja csak! A régi dolgokban mindig van valami titokzatos.

            – Nem olyan ez. Nincs ebben semmi érdekes, csak úgy eszembe jutott – tétovázott anyám.

            – Ott történt valami az ház mellett, vagy a kiskertben? – próbáltam tovább lendíteni a mesélős kedvét.

            – Ott, igen! Ahol a kamra sarka összeért a kiskert kerítésével, ott volt egy orgonabokor. Onnan lestem én, kik mennek a kövesúton, kit látok meg azok közül, akik még nem voltak nálunk locsolkodni. Majdnem megijedtem, amikor a kukorica sorok végénél hirtelen megjelent a Ferenc, meg egy másik gyerek. Annak már nem emlékszem a nevére, mert még fiatalon meghalt. No, jöttek ám, én meg hirtelen azt gondoltam, úgyse vehettek még észre, hát visszasurranok a fal mellett, és át az udvaron bemegyek a tanyába. Édesanyám akkor még élt, láttam is, hogy engem figyel, hol bújócskázok ilyenkor, amikor bárki jöhet.

            – És?

            – Pont akkor megálltak tőlem vagy tíz méterre, és elkezdtek tanakodni. Maradtam, füleltem, miről beszélhet két nagyfiú, amikor senki sem hallja őket. Olyan tizenkét évesek lehettek… azt hiszem, mert akkor már én is jártam télen iskolába. Mindegy ez most, mert az volt az érdekes, hogy hallottam őket. A pénzt számolták, melyik tanyán mennyit kaptak, és hogy édesanyám majd mennyit ad nekik. Csak úgy eszembe jutott ez. Tudod ez még a háború előtt volt úgy jó tíz évvel.

            „Nincs ebben semmi érdekes” – mondta ő akkor – mégis az a hely, az a perc beleégett a képzeletembe. Amikor arra járok, önkéntelenül is a kiserdő felé fordítom a fejemet, gyorsan keresem azt a fát, ahol az az orgonabokor állhatott akkor, és próbálom odavarázsolni azt a kislányt. Néhány másodperc csupán, míg elsuhan az autó velem, de egyre többször vélem látni, ahogy egy barna hajú fejecske leselkedik a fa mögül. A tavalyi nyár vagy viccelődött velem, vagy van valami abban az időutazásban – amit annyiszor hallottam már emlegetni –, mert egy forró délutánon tisztán láttam, hogy a lányka kilép a fa mögül, és csodálkozva néz felém. Azóta már jó előre lassítok, hogy minél tovább láthassam az érdeklődő tekintetet. Már mosolygunk is egymásra, amikor a szemünk összeakad, csak egy valamit sohasem tudok megfigyelni. A ruháját nem tudom felidézni, amikor később eszembe jut az a néhány másodperc. Már szinte betege vagyok, hogy nem tudok odafigyelni akkor. Pedig egyszer látnom kell, ha addig élek is, milyen volt az ünneplő ruha, ami azon a kislányon volt! Igenis, jogom van tudni, hisz’ ő lesz majd húsz év múlva az anyám.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.