Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csak mi ketten

kezi-aratas1.jpg

Csak mi ketten

 

Különös érzés vett rajtam erőt, ez a hirtelen jött csend nagyon tétovává tett. Kanalaztuk a tésztát a fazékból, amit anyám küldött ebédre, de a csendet csupán a kanál koccanása törte meg néha. Az a fél nap járt az eszemben, amióta nekikezdtünk az aratásnak.

            Talán egy órája is már, hogy nagyapám egy lendületes suhintás után kiegyenesedett, a kaszát a nyelére állította, majd hátrafordult felém.

            – Te Karcsim, cseréljünk kicsit, nekem már nehéz ez. Vágjad te, majd én markolok.

            – De, Nagypapa, én még sohasem vágtam rozsot. Próbáltam már füvet vágni, de az se sikerült.

            – Füvet nem is tud mindenki gyerekem – nevetett. – Ahhoz nagyon jól kell tudni kaszát kalapálni.

            – Ha belemegy a hegye a földbe, kimegy az éle – próbáltam valahogy lebeszélni a cseréről.

            – Nem megy az bele, ha úgy fogod a nyelét, ahogy kell.

            – Az tudom én. Bal kézzel a nyél végét, a jobbal a kacsot középütt markolni, és…

            – Úgy ám! Csak arra ügyelj, jól nyomd ki a kaszát, hogy a takaró úgy kivigye a szálakat, hogy azok megtámaszkodjanak. Úgy könnyű felszedni a markolónak.

            Átvettem a kaszát, és vágtam a rozsot. Sikerült. Egyre sűrűbben álltam meg, hogy ellenőrizzem, szépen támaszkodnak-e a levágott szálak az állókhoz. Gyorsan fogyott a levegőm a nagy melegben, nem csoda, hogy nagyapám nem bírta szusszal.

            Az üres lábast a kosárba tettem, és ráültem egy másik kévére, a Nagyapával szembe. Szóltam volna, de a galambraj elvonta a figyelmünket. Egészen közel leszálltak a tarlóra. Vártam, hogy megszólaljon, nem tudtam, hogy törjem meg a csendünket. Talán most éreztem életemben először felnőttnek magamat. Mindig csak hallgató voltam, ha felnőttek beszélgettek, történeteket meséltek, a névnapokon, vagy disznótorok borgőzös estéin. Nehéz is volt tizennégy évesen felnőttnek látszanom, hisz az a hatvankét év korkülönbség igencsak tiszteletet parancsolt. Mire gondolhat most? Sokszor eszembe jutott már, hogy ha Kossuth Lajos ellátogatott volna halála előtt a mi kis falunkba, még beszélgethetett volna a Nagypapával. Öt évesen még biztosan nagydumás lehetett nem úgy, mint most, ebben a tikkasztó melegben.

            A galambokat nézve eszembe jutott, hogy az állatok megérzik a földrengést, még mielőtt az megtörténne. Sokszor gondoltam már, hogy jó lenne azt a történetet elejétől végéig megismerni, mert azokon a beszélgetős estéken csak úgy közbevetette, hogy „Akkó, mikor Kecskemétre mentünk teheneket venni, akkó is…” Ha most elmesélné! Most itt, csak nekem!

            – Nagypapa, az igaz lehet, hogy az állatok észreveszik, ha földrengés akar lenni?

            – Nem tudom, bár nagyon veszettül ugattak a kutyák akkó hajnalban, mikó Kecskemétre mentünk. Mintha megőrültek volna, olyanok voltak. Nem is aludtunk vissza, meg se vártuk a napkeltét, hanem indultunk tovább.

            – Gyalog mentek Kecskemétre? Jó messze van az ide.

            – Dehogy gyalog! Szekérrel mentünk. Egy lóval, a Hajnallal. Tehenet mentünk venni, nem lehetett idegen jószágot gyalogosan hajtani ekkora úton visszafelé. Odaköti az ember a saroglyához őket, és ballagnak, ahogy a ló ballag. Még a félegyházi vásárban foglalóztuk le őket, és azokért küldött apánk Kecskemétre. Úgy volt az akkor, hogy felriadtunk, azt se tudtuk mi lehetett az a borzalom, ami ébresztett, mert minden állat ideges volt, a kutyák meg csak ugattak, szűköltek a tanyaudvaron, ahol éjszakára megálltunk. Nem messze voltunk már, hamarosan pirkadt is. Mire elértük a városszéli tanyákat, már sütött a nap. Fura volt minden, mert nem passzolt ott semmi. Állatok rohangásztak, és az István oldalba is lökött, hogy „Nézd csak, azon a házon is ledőlt a kémény, meg amazon is”. Szaladgáltak az emberek, hajtották volna a kóborló jószágot haza. Nem mertünk megszólítani senkit, mi lehetett itt.

            – Ha annyi jószág szaladgált gazdátlanul, csak a kocsi után kellett volna kötni párat, és már jöhettek volna hazafelé – szóltam közbe.

            – Nem voltunk mi betyárok, hogy csak úgy – nevetett a bajusza alatt. – Erről jut eszembe, hogy amikor Bócsán mentünk keresztül, éppen Bogár Imréről beszélgettünk. Egy híján ötven éve volt, hogy felakasztották azt a betyárt. Ott született az Bócsán. Vásárokon beszélték is, hogy fel sem akasztották, és a bandájával még most is járja a vidéket. Ki tudja mi az igazság – mondta, majd nagyot húzott a vizesüvegből.

            – Aztán mi lett azokkal a tehenekkel? Megtalálták őket?

            – Megtaláltuk, jól el volt az mondva, merre menjünk, de akkor mégis sokat bóklásztunk mire odataláltunk. Átmentünk a város közepén, pedig kerülővel akartunk, de látni kellett micsoda felfordulás van ott. A templomon is a tető, meg a városháza rogyadozva. Hát még a zsidótemplom, te! A tetején az a kerek gömbölyű torony úgy félrefordult, azt néztük, azonnal leesik. No, meg persze arra bent a városban se lehetett egyetlen kéményt se látni. Ezerszer álmodtam már ezzel a délelőttel. Mindig előjönnek a jajveszékelő asszonyok, a síró gyerekek, meg valami istentelem félelem borzongat olyankor.

            – Pedig jó régen lehetett ez – próbáltam okosat mondani én is.

            – Régen ám, még az első világháború előtt három évvel. Nyár derekán volt ez valahogy – bólintott, és újra meghúzta a vizesüveget.

            Senki se hitte el nekem később, mikor elmeséltem a mi aratásunkat, hogy akkor délben az én nagyapám kétszer is beleivott a vizesüvegbe. Még a nagyanyám is állította, hogy az öreg harminc év óta biztosan nem ivott vizet. Neki látnia kellett volna, ha akár egyszer is megtörténik. A családból mindenki rábólintott, hogy ő bizony csak bort ivott, bár azt is állították, hogy ittasan még senki sem látta. Ha nótát talált, nem a bor miatt szállt az ének, hanem csak úgy, a jókedv éledt fel.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.