Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dugovics Titusz igaz története 1

 

titusz-boritokiteritve.jpg

Kovács Károly

Dugovics Titusz igaz története

Publio kiado

2015

Minden jog fenntartva

 

 

 

A búcsúban

 


 Prütty Feri írópalánta csak szédelgett a többiek közt, valójában nem értette, hogyan is került ő abba a búcsúba. Persze biztatták már hetekkel előbb, hogy ott olyan élményekben lehet majd része, ha nyitott szemmel jár, hogy abból megírhatja élete első öt kötetét, vagy ha annyit nem is, de hármat biztosan.         A tegnap estéből – bár lehet, az egész éjszakából –, szinte semmire sem emlékezett, csupán onnantól voltak emlékei, hogy páran átléptek felette, mivelhogy ő is, mint sok férfiember csak leheveredett a fűre, és úgy aludt.

           Magasra emelkedett már a nap, nagy volt a mozgolódás. Ment ott mindenki: passiót járt, énekelt, leste a mindenhonnan érkezettek ruháját – eddig ismeretlen, vagy csak elmondásból ismert viseletét –, csak ő bóklászott a kis sátrak közt, mint egy csősz. Meg is kérték, őrizze már a pici birodalmat, amíg ők távol lesznek. Sajnos a legszentebb helyen is akad tolvaj, aki persze könnyű szívvel teheti a dolgát, mert vagy tíz helyen gyóntatnak, hát percek alatt tisztára moshatja a lelkét egy-két imával. Ferinek még imakönyvet is adtak a kezébe, tanulmányozza csak, mert az biztosan ráfér. Gondolta, pont ez hiányzott neki, legalább kialussza magát az éjszakai, egyáltalán nem szentekről szóló nótás tivornya után, amit a szomszéd faluban egyik újdonsült baráti társaságban töltött. Már a sátrat is kinézte, melyikbe dugja a fejét, – mert, hogy azt egész délután a fa árnyéka takarja. Félálomban, az ágak közt átlopódzó napsugarakat leste, amikor szinte a feje felett megszólalt egy dörgedelmes hang.

            – Higgyek a szememnek?

            Hátrafelé nézett kitekert nyakkal, mert mintha ismerős lett volna, de abban a fura tartásban nem tudta kivenni ki lehet az a szőrös-szakállas. Nagyon hasonlított a Krisztus-képre ott a templom oldalán, csak…

            – Titusz! Vén csibész! Hogy kerülsz te ide? Tudod, hogy legalább tíz éve nem láttalak? Kiszőrösödtél ám, mint a… Nem folytatta tovább, mert a környékről már mindenki őket nézte, vagyis inkább Tituszt, a rendezetlen szakállával. Letelepedett a régi barát, jó volt újra látni. Gyorsan végigszaladtak azon a tíz éven, amíg nem találkoztak, majd újra számolták az éveket, melyikük mennyi, jól emlékeznek-e még egymás korára? Érdekes volt, hogy az év majdnem ugyanazon  a napjára esett a születésnapjuk.                                     

            – Te ugye harmincegyben születtél, majdnem húsz évvel előttem. Én meg...

            – Huszonegyben!  – vágott közbe Titusz

            – No neeeee!

            – De! Először huszonegyben. – Felemelte az ujját, hogy hangsúlyt adjon a szavainak. – Ezernégyszázhuszonegyben! Karácsony előtt valamennyivel, ahogy az akkori anyámtól tudom.

            Pütty úr csak bámult rá, de úgy látta, hogy a másik komoly. Most vagy valami nagy butaságot akar itt eladni, vagy egyszerűen meghülyült az öreg barát.

            – Hogy érted, hogy az első megszületésed?

            – Ezzel a nevemmel először ezernégyszázhuszonegyben. Igaz, azóta már kétszer is éltem, de azok nem voltak valami dicső életek.

            – Aztán mé' nem?

            – Hááát… – kicsit vakargatta a szakállát. – Akkor, amikor még mindig itt voltak a törökök mifelénk, ezerötszázhatvan körül szép hosszú életem volt, de nem ért az az öregség már semmit. Minden korombeli kihalt körülöttem, és nagyon unatkoztam. Próbáltam én kicsit színesíteni öreg napjaimat, de nagyon elkeserített, amikor a dédunokám beszédét véletlenül kihallgattam. Éppen azt panaszolta egyik szomszédnak, hogy… no, mondom úgy, ahogy hallottam tőle. – „Az öreg már megint fogdossa az asszonyt. Miért él az ilyen? Agyoncsaphatná már az a..." – nem akarom mégse pontosan idézni, de érted te így is, mit élhettem át. A legkedvesebb dédunokám így kikeljen, sose gondoltam volna! Azután még egyszer születtem én ezzel a névvel, de az se dicső, se hosszú nem volt. Vásároztunk az asszonnyal, szépen is ment az üzlet, adtam-vettem mindent. Vettem a marhát egyik vásárban, vittem a másikba. Jól ment a sorunk biz' Isten. Csakhogy! Egyik vásár után, amikor minden portékánk elkelt, kicsit mulatósra vettem az éjszakát. Reggel arra ébredtem, hogy se asszony, se a bőrtáskám, amiben a pénzünk volt. Gondolkodtam, hol vagyok én egyáltalán, talán álom ez az egész, csak a bor űz kerge álmok között. De nem! Ahogy kibújtam a ponyva alól, ahol aludtam, hát éppen akkor fordult ki az én két szép lovamat hajtva az úri stráfkocsimon az a cigány, akivel utoljára áldomást ittunk. Mellette a bakon az asszonyom viháncolt, nevetett, úgy nézett arra a kupecra, mint egy Istenre, hóna alatt ott szorongatta a marhabőr táskát, amit még gyerekkoromban loptam egy zsidótól. Hát én akkor úgy elüvöltöttem magamat, hogy a környékbeli galambok mind szétröppentek, de azok még csak vissza se néztek. Éreztem, hogy itt most megnyílnak az egek, vagy valami óriási dolognak kell történnie, de elsötétült előttem minden, és csak azt hallottam még úgy valahonnan messziről, mintha az égből szólnának.

            – No, ennek vége! Megütötte a guta!

            – Azután jött ez a mostani életed, amiből már én is ismerek egy-két esetet? – kérdezett közbe, az írópalánta, mintha értené ezeket az újraszületéseket.

            – Hagyjuk ezt. Ezért se volt értelme anyámnak annyit kínlódnia, hogy megérkezzem. Te! De az az első, az szép volt! Vitézi is, izgalmas is, meg hát azóta is azt hiszik az emberek, hogy kemény vitéz voltam akkoriban. Benne vagyok még a könyvekben is.

            – Az voltál! Nem? – Prütty Feriben most kapcsolódott össze az a két ember, mármint az öreg cimbora, és a várvédő vitéz, akit hősnek írnak le a krónikák, aki még a történelmet is megváltoztatta.

            – Nem egészen úgy volt, mint ahogy írják, jobb, ha sose tudják meg az igazat!

            – Értlek én, de itt, most, akár az igazat is elmesélheted, elvégre nem írok én krónikát.

            Titusz elnevette magát és fenyegetően mozgatta a mutatóujját

            – Még hogy te nem írsz? Olvastalak már, hiába tagadod!

            – Ha nem szeretnéd, soha se említem a nevedet sehol, azt megígérhetem, de ha nem akarod, hát ne meséld!
            Talán ez a fondorlatos lemondás tette, vagy amúgy is szerette volna már végre elmesélni valakinek, hát megeredt a nyelve.

Előtörtnek Titusz sok évszázados emlékei

           – Amennyire vissza tudok emlékezni az akkori gyerekkoromra, csak a szép jut eszembe mindig. Szép volt a házunk, szép sima volt a sártapasztás, rajta. Igaz, hogy nem volt fehérre meszelve, de nekem így is szép volt. Szép volt a környék, szép ruhákba mentek arra az emberek, akik messziről jöttek. Ott nálunk nem álltak meg csak a bokrok mögül láttuk, ahogy lassan elhaladnak a szekerek, előttük, mögöttük a kókadt lovakon kardos emberek ültek. Látszott, hogy némelyikük alszik, mert úgy billegett, azt hittük, mindjárt leesik. Nagyon csendben szabadott csak lesnünk, mert a faluban mindenki irtózott attól, hogy mégis észreveszik azok a kereskedő népek, hogy emberek laknak ott mindjárt a kiserdőn túl. Ki tudja honnan jöttek, mifélék, és azok a fegyveres kísérők nagyon elvetemülteknek látszódtak. Messze elkísértük őket, de csak távolról számolgattuk hányan vannak, melyik lehet az úr, melyikek a szolgák. Addig mentünk utánuk, míg a kisebb gyerekek el nem kezdtek bőgni, hogy eltévedtünk, megesznek a farkasok, vagy elvisznek a boszorkányok. Egyik ilyen csavargásunk közben észre sem vettem, a többiek eltűntek, csak egyedül bújtam ki egy vastag fa mögül, hogy lássam, most előttünk mennek már, vagy még majd ezután érnek ide azok a vándorok. Bár ne tettem volna! A következő pillanatban egy kéz markolta a karomat, és akárhogy rúgtam, kapálóztam, nem tudtam szabadulni.

            – Ben ağaca karşı grev nedeniyle zaten mücadele etmeyin. – kiabált egy szakállas kardos ember, akit messziről már vagy fél napja ismertem. Nagyon mérgesen mondta, lehet, hogy káromkodott, de nem értettem belőle semmit.

– Leharapom a kezed, te, mocsok! – üvöltöttem. Haraptam, de rögvest lenyugodtam, amikor a szabad kezével úgy pofon csapott, azt hittem elájulok. Egy kicsit még vergődtem, de jobbnak láttam, ha végiggondolom, és csak utána próbálok megszökni.

Könnyű volt neki egy alig több, mit tíz éves gyerekkel elbírni. Vitt is, néha a lábam sem ért le, ahogy vonszolt maga után. Azt hittem, a lovához akar eljutni, de amikor kicsit meglassultunk, hallottam, hogy mindjárt a buckán túl duruzsolnak az emberek. Ott volt mindegyik, akiket eddig figyeltünk. Nevettek, amikor az a behemót odalökött közéjük. Szaladtam volna, de az csak rátette a kezét a görbe kardjának a fogójára, és én azt hittem menten széthasít. Csak álltam ott, éreztem, nem tudok parancsolni se a lábaimnak, se a kezeimnek, mert azok csak remegtek maguktól.
            – Márággy nyugott! – szólalt meg egyikük.

Nagyon meglepett, hogy értem, amit mond. Úgy hittük, hogy ezek nem is tudnak úgy igazán beszélni, inkább félig beszéd félig ugatás, az, ahogy egymáshoz szólnak. Én inkább csak ugatásfélének hittem, amikor kicsit közelebb kerültem az ilyenekhez.
            – Haza akarok menni! – mondtam, üvöltöttem, de azok csak nevették, ahogy összekucorodva folytak a könnyeim. Mindenki ahhoz beszélt, aki érthetően szólt hozzám az előbb.
            – Oda megyünk, mindnyájan! – tolmácsolt a nagyfiú, aki később a barátom is lett.
            – De hát már elhagytuk a falut! – Mondtam én mindent, mégse volt hatása. Azzal dühítettem még fel a kardos szakállas embert, amikor megmagyaráztam, hogy arra amerre a nap delel, csak a kutyafejűek laknak, akik birkafejen, meg patkányhúson élnek. Az volt az utolsó pofon, amit eltűrtem tőle. Igaz, mindig nagy ívben elkerültem azután.
            Nem akarom elmesélni töviről-hegyére, hogy zajlott a keserves menetelésem a kereskedőkkel, de mégis fontos állomás volt az, mert ott ért véget az én boldog gyerekkorom. Egész idő alatt figyeltem az utat, hogyha végre alkalom adódik, és megszökhetek, haza tudjak jutni. Valakinek a szemét mindig magamon éreztem, úgyhogy, egykönnyen innen nem szabadulok, abban biztos voltam. A szakállas-kardos, meg az a négy másik, mintha nem is tartozott volna ide, össze-vissza kóborolt, csak amikor megálltunk pihenőre, vagy imádságra, akkor voltak ott mind a négyen. Szerettem volna beszédbe elegyedni azzal, aki ha kicsit rosszul is, de beszélte a nyelvemet. Nem volt ő már gyerek, de mégis úgy láttam, ő az, akivel talán szót érthetek.

Amikor már vagy öt napja ballagott a kis karaván, Juszuf is elkóborolt a kísérőkkel, – merthogy úgy hívták, azt a majdnem magyart. Az egyik délelőtti megálláskor nagy sokára értek vissza a szakállassal, akkorra, amikor már mindenki evett. A nagyfiú úgy sziszegett kiabált, hogy mindenki köré gyűlt, mi lehet vele. Rólam majd elfelejtkeztek, csak Juszuf bedagadt lábát bámulta mind, és mutogattak. Volt, aki vizezte, volt, aki be akarta csavarni nemezcsíkba. Máig nem tudom, hogy kerültem én oda mindnyájuk elé, és a tenyeremmel tartottam a lábfejét, ami furán el volt csavarodva.

            – Ne mozgasd te! – rivalltam rá. Hirtelen rám nézett, nem tudta kínjában, mit akarok én ott tágra nyílt szemekkel. – Valami mákonyteát kéne innod, aztán amíg a bolondéria rajtad lesz, vissza kellene csavarni. Karókhoz kell az ilyent kötni, mert sánta maradsz! – bölcselkedtem, és szinte szóról szóra elismételtem, amit tavaszkor mondott apám a szomszédnak, akinek ugyanígy eltekeredett a lába. A legurasabb úr is, akinek a szekerén senki más nem utazott, csak egy asszonyféle, – aki csak ritkán ugrott le onnan, hogy megjárassa a lábait, – még ő is rám nézett, aztán vissza Juszufra, szemében a kérdéssel, hogy mit vartyog ez a béka itt?

            – Láttad már, hogy csinálják azt a visszatekerést?

            – Hát persze, hogy láttam! Én csináltam apámnak is, amikor tavaszkor kitörte a lábát – lódítottam, de valóban ott voltam, amikor a szomszédnak bekarózták a lábát.
            Hablatyoltak még, szinte kiabálássá fajult az okoskodás, hát odahajoltam Juszufhoz, hogy mit mondanak?
            – Az öreg Jurtok erősködik, hogy nem kell semmiféle mákony, helyre teszi ő amúgy is.
            – Ne engedd te! A fájdalomtól összegubancolódhat az eszed, és úgy marad! Még anyádat sem ismered meg azután – tettem még hozzá, a nyomaték kedvéért, bár nem hiszem, hogy volt anyja egy ilyen világcsavargónak.
            Addig-addig erősködtek néhányan, akik mellette voltak, hogy mégiscsak lett tűzrakás. Forrázták a mákgubót, ami olyan aszalódott volt, hogy akár gombának is vélhette volna az ember. Azt hittem, majd elzavarnak félre, hogy fogjam a kötelet, amit eddig is folyamatosan fognom kellett, de nem. Oda engedtek, annyira oda, hogy Juszuf egész idő alatt fogta a kezemet, mintha az valamiféle varázserővel bírna. Amikor láttam, hogy összevissza tekergeti a fejét, és mintha még mosolygott is volna – ami akkor, ott kicsit furán vette ki magát –, felnéztem, hogy talán most kellene elkezdeni.

            Ketten húzták, egyikük a hóna alatt ölelte, a másik a rossz lábát nyújtotta. Az a Jurtok nem először csinálhatott ilyent, mert olyan hozzáértően nyomkodta a bokáját a vigyorgó Juszufnak, szinte hallani lehetett, ahogy az apró csontok megtalálják a helyüket. Három bottal támasztották, tekerték a vásznat, ami lehet, hogy nemrég még a sánta ló lábára volt tekerve,, mert pont olyan színű volt az is.

Ettől kezdve, bizalmába fogadott, és bizton állíthatom, a legjobb barátom lett abban az életemben. Felfektették az egyik szekérre, amin egyelőre semmi portéka nem volt, csak limlom. Felmászhattam én is, ott utaztam azután urasan, a kocsi oldalán ülve, és agyalmányokkal traktáltam az újdonsült barátomat.
            – Neked merre van a hazád? – érdeklődtem tőle, amikor már úgy igazán beszélő viszonyban voltunk. – Ott lent valahol, ahol birkaszemet esznek?
            – Mit tudom én?! Mindenütt! Egyszer már majdnem magyar is voltam, csak elszöktem, mielőtt benősültem volna.
            – Azt meg hogy?
            – Rég történt az. Jóval nagyobb voltam már, mint te, amikor egy kereskedő elvitt egészen Bécsig. Amolyan lóti-futi voltam a szekerek között, meg hát csavarogtam kicsit, ha lakott helyen éjszakáztunk. Gyorsan összebarátkoztam én mindenkivel.
            – Akkor tanultál meg magyarul?
            – Úgy is mondhatjuk.
            – Mondd már!
            – Volt egy szerencsétlen esetem, és ott marasztaltak vagy két évig akkor.
            – ?

…és mondta, mondta.

Juszuf fogsága

 

            – Egyik estefelé letelepedtünk egy udvarház mellett. A gazdáim üzleteltek az uraság szolgáival, én meg kóboroltam kicsit a környékbeli porták közt. Voltak, akik rám csodálkoztak, hogy milyen érdekes a ruhám, meg a beszédemen nevetgéltek, amikor elénekeltem nekik a csillag éneket. Igaz, utána megdobáltak a szutykos kölykök, de nem mertek egészen közel jönni hozzám. Úgy tudták, azért nem értik a beszédemet, mert bennem az ördög, és az tekergeti a nyelvemet, így zavarukban egyik sem talált el. A faluszélen mentem visszafelé, hogy a dombon túl összetalálkozzak az enyéimmel, amikor a bokrok közt hallom ám, hogy nagyon béget egy bárány. Valahogy elszakíthatták a kutyák a többiektől és magára maradt. Hát én lecsendesítettem gyorsan. A lábát sikerült elkapnom, aztán már ment minden, mint a karikacsapás, gyorsan kifolyt annak a vére. Már éppen odaértem volna a szekerekhez, amikor egy juhász hajtott el az árkon túl, és meglátta a nyakamban a még vérző bárányt. Hát az csapott akkora ribilliót, hogy azt hittem ütött az utolsó órám.

            – Az ő bárányát ölted le?

            – Bár az övé lett volna de nem, hanem az uraságé. Hiába bújtam a fák közti levelek alá, a poroszlók kutyái egy pillanat alatt kihúztak onnan. Attól tartottam, azonnal felkötnek egy fára, de csak belöktek egy ólfélébe, és rám csukták az ajtót. Hallottam, ahogy a gazdáim magyarázzák a bírónak: nem velünk van ez, csak itt csapódott hozzánk a falu mellett. Másnap már lánc volt a lábamon, és húztam a fújtatót a kovácsműhelyben. Még hallottam, ahogy a kutyák reggel végigkísérik a falun a szekereket, aztán elcsendesedtek az ismerős neszek. Három kovács is verte ott a vasat, csak lestem őket, mert csináltak azok mindent, amit vasból össze lehet kalapálni.

            – Vertek is? – ez érdekelt legjobban, tudnom kellett, hogy fogságban mennyire verik az embert.

            – Nem vertek azok. Csak a segédek csaptak oda néha, de annyira gyorsan be tudtam húzni fejemet a nyakam közé, hogy szinte nem is éreztem.  

            – Enni adtak-e eleget? – ez még nagyon fontos volt, mert mióta velük voltam, hát többet éheztem, mint azelőtt.

            – Az elején alig adtak valamit, de néhány nap után egy asszonynép hozott valamit, mindig akkor, amikor a kovácsok is ettek. Elég öregecskének tűnt, de nagyon jólesett, amikor megsimogatta a lábamat, ahol rá volt verve a bilincs. Nem sokáig maradhatott olyankor, csak éppen odaszaladt, elém tette a fatányért, hogy egyek. Ott állt olyankor, várta, hogy gyorsan befejezzem az evést, közben ki kilesett, nem akarnak-e a gazdái valamit tőle, mert volt, amikor azonnal rohannia kellett vissza, tenni-venni a mesterek, meg a segédeik körül. Ha nem kiáltották, hogy „Sára gyere ide!", akkor csak simogatott vigasztalt, hogy nem is olyan rossz itt. Néhány hónap után már egész jól megértettem a beszédüket.

            Egyik nap estebéd után olyan vihar kerekedett, azt hittem itt a világ vége. Mindenki messzire elkerülte a kovácsműhelyt, úgy hírlett, hogy ha a földig ér a villám vége, akkor először a kovácsokhoz csap be, csak azután máshova. Magamra maradtam, engem nem engedett a lánc, hogy messzire fussak, hát behúzódtam abba a kis zugba, ahol éjjelente aludni szoktam. Kicsit remegtem, megvallom, de a fohászaim feljuthattak a hetedik mennyországig, mert amikor legjobban zengett, hirtelen félrecsapódott a rongy, ami ajtó helyett volt felkötve, és ott állt  Sára csurom vizesen, rátapadva a vékony szoknyája. Remegett szegény a félelemtől, meg nagyon fázhatott is, mert odabújt hozzám, és hát … Fiatal vagy te még ahhoz, hogy megértsd, nem mesélem tovább, hogy is melegedtünk fel, és múlt el a félelmünk, bár két villámlás közt igencsak gyorsan kapkodtuk a levegőt.

            – Lestem én már ki olyanokat, akik nagyon kapkodták a levegőt, pedig nem is villámlott! – próbáltam kicsit idősebbnek, tapasztaltabbnak mutatkozni.

            – Jól van, na! Akkor se tartozik rád, hogy zajlott le az az égzengős délután. De ami nagyon megvigasztalta a lelkemet – kis mosoly húzta félre a száját –, azt azért elmesélem, mert onnantól valóban másmilyennek láttam a világot. – Neked mesélem most el először, ezt még senkinek sem akartam elmondani. Hirtelen azt hittem, hogy a lánya áll ott remegve az ajtómban, mert az a maszatos kormos öregasszony, nem volt többé. Szegény lánynak át kellett úsznia a megáradt patakot, hogy vissza tudjon osonni hozzám és közben levitte róla a víz a sok port, kormot, ami ráragadt az utolsó nagy eső óta. Olyan finom volt annak a bőre,… – Itt megint megállt, majd meglökött a kezével, hogy majd leestem a kocsi saroglyájáról, és nevetett – gyerek vagy te még az ilyen bőr dolgokban!

            – Hogy szöktél el azt meséld el! – A szökés érdekelt engem a legjobban. Belegondoltam, hogy a lábára vert lánccal mégis megszökött, hát nekem csak könnyebb dolgom lenne, ha ráadom a fejemet. Az volt a baj azzal a szökéssel, hogy már biztosan olyan vidékeken járunk, ahol nem értenék a nyelvemet. Bár az még hagyján! Ami legjobban aggasztott, hogy erre már hegyek voltak, amik különös hangokat vertek vissza, ha elcsendesedett a karaván. De a legeslegnagyobb baj mégsem ez volt, hanem hogy nagyon féltem sötétben. Otthon is, ha nem hallottam, hogy szuszognak, vagy ha megreccsent a láda, hát én szinte éreztem, ahogy a boszorkány matat az ablaknál, hogy bűvös szavakkal kibillentse a pecket az ablakdeszkából. Ilyenkor csak az imádság segített. Fel se mertem ülni, - ahogy imádkozni illik – hanem csak úgy félve, behunyt szemmel mondtam, a könyörgést. Amikor a suttogásból hangosra ugrott a hangom, szinte megijedtem magamtól, és még jobban féltem. Szegény anyám erre mindig felébredt, és megkérdezte – „Rosszat álmodtál kisfiam"?

            – Akkor szöktem meg, amikor már úgy igazából nem is akartam – nézett a szemembe –, de akkor már muszáj volt.

            – A némber miatt mi?

            – Dehogy, dehogy! Inkább a lány volt, aki miatt maradni akartam, más volt a baj. A lánc miatt volt minden. Volt felesleges időm akkoriban elég, gondolkozhattam kedvemre. Sokat babráltam a bilincsemmel, hát észrevettem rajta, hogy ahol a lánc hozzá van kalapálva – bele abba a lyukba, hogy forogjon, ha forgolódnom kellett a műhelyben – a kis gömböcske majdnem átfér a lyukon. Azért lehetett ez, mert kicsi volt a gömb a láncszemen, és hosszúkás volt a lyuk. Amikor senki sem volt a műhely körül, és csak a szolganép lézengett a környéken, senki más, a Sára minden percét nálam töltötte. Hát én egyszer Sára segedelmével, a gömböcskét is elkalapáltam, és akkor vettem le a láncot, amikor akartam. Attól kezdve éjszakánként én osontam át a porták alatt. Nem kellett már a lánynak kockáztatni a lelki üdvét, hogy esetleg valaki meglátja, és a pap fülébe jut, hogy egy meggyónatlan eset még nyomja a lelkét.

            – Nem értem én ezt, te! Ha levetted azt a láncot, mit szaladgáltál még ott a kertek alatt?

            – Mert fiatalka vagy még barátocskám, azért nem érted. Meg hát késő ősz volt, nem akartam kockáztatni, hogy a fagyos havas hegyekben farkasok faljanak fel. Télen nem jártak kereskedők, azokhoz nem köthettem magam, csak katonák kíséretében utazott néha arra valami főúr-féle. És az örökösen portyázó fegyveresektől is félni kellett.

            – Te beszélsz törökül, neked nem volt félnivalód tőlük.

            – Jobb itt félni mindenkitől, ha magányosan vándorol az ember.

            – Akkor most megszöktél, vagy nem?

            – Meg ám, a következő tavaszon. Ott hagytam én mindent, mert amikor dél felé jöttek vissza, a fegyveres szolgák, tudtam, hogy felakasztanak, ha a kezükbe kerülök. Már messziről üvöltöttek a kovácsoknak, hogy azt a mocskos szájú török fattyút azonnal agyon kell csapni, ki kell belezni, kutyák elé kell dobni a maradékát. Hát én lekaptam a lábamról a kisláncú bilincset, amivel a fújtató gerendájához voltam láncolva, és átugrottam a füstös szellőzőn. Nem néztem én többé vissza.

            – Miért akartak azok elemészteni te?

            – Mert kiderült, hogy az a bilincses lánc lejár a helyéről.

            – Míí?

            – Úgy szokott az lenni addig, ha nem volt elég kötél az uradalomban, ami mindent kibír, akkor eljöttek a kovácsokhoz, hogy elvigyék a fellelhető leghosszabb láncot. Csakhogy arra a láncra voltam én kikötve, így ha kellett, szétfeszítették a lábamon a bilincset, és vitték. Valami szekér borult bele egy patakmederbe, azt akarták kihúzni. Rá is verték a bilincsemet a kocsirúdra, fent, a másik végére meg a négy lovat fogták be, aztán hirtelen belevágtak ostorral a lovakba, hogy egyszerre induljanak. Az, én kalapált kis gömböcském úgy fordult, hogy azonnal kioldódott. A négy ló hasra esett, maga alá gyűrt két kocsist, akik a zablát markolták, hogy mindegyik ló egyszerre húzzon. Még olyant is hallottam, amikor már kint osontam a bokrok között, hogy valamelyik ló a lábát is törte. Azonnal rájöttek, én csináltam a galibát, miattam  ugrott szét a lánc

Folytatás 17. oldaltól

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.