Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dugovics Titusz igaz története 2

A hét év, amiről beszélni sem akarok

Még hetekig kullogtam a szekerek közt, vagy ha engedték, Juszuf mellett lapítottam a saroglyában. Annyira bizalmamba fogadtam, hogy még azt is megpendítettem, nekem valahogy meg kellene szöknöm, mert otthon rengeteg a dolog és szegény szüleim nem bírják egyedül. A hat kistestvérem is nagyon hiányzott már. Először mintha elszomorodott volna, aztán kicsit távolságtartóbb lett, de azért mégis megértette, mi mehet végbe a lelkemben, mert csak annyit mondott.

         - Eredj, legyezd a marhákat!

   Gondoltam, visszavágok én neki, hát megpróbáltam kicsit fölényes lenni.

       - Öreg vagy te az ilyenhez, megfásodott már a lelked, te csak a Sára-féléket szereted.

   Erre mintha az ördög szállta volna meg, elkezdett vihogni.

        - Bölcs vagy kiskomám! – és úgy nevetett, majd lefordult a szekérről.

Már a marhákat legyeztem, be ne köpjék a legyek a sebeiket, még akkor is a fülembe csengett a hangja.       

        -  Nekem csak a Sárák valók!

   Amikor láttam, mégsem akar sikerülni a visszatérésem az enyémekhez, kedvetlenül, de tettem amit kellett, hogy ne verjenek, és én is kapjak enni amikor megállunk. Nem voltam már az a beszédes nagyfiú. Juszuf megleshette, hogy időnként sírdogálok, hát odaültetett maga mellé és mint aki akkora bölcsességet akarna mondani, mint amekkorát eddig csak másoktól hallott, megköszörülte a torkát.

        - Ide figyelj kisbarátom! Te innen egyedül mostanában nem juthatsz haza. Ha annyira vágyódsz vissza, akkor nagyon okosnak kell lenned és olyan türelmesnek, mint egy barom. Most akár örülhetsz is, hogy világot látsz, olyan csodákba lehet részed amilyenekben ott, a koszos kis faludban soha sem lenne. Már majdnem tudsz törökül is.

          - Csak te mondtad, hogy azok török szavak, pedig én tudom, azok magyarok.

          - A törökök is úgy mondják te. Azt a kicsit hozzátanulod, és már észre sem veszik, ha járkálsz a piacon, hogy hitetlen vagy. Csak arra vigyázz, el ne adjanak rabszolgának.

         - Az meg mi? Rab is, meg szolga is? Fogoly annak a neve én úgy tudom. Az vagyok én most is - tettem még hozzá.

        - Rosszabb, sokkal rosszabb!  Az a fontos, ha valakinek el akarnak adni, akkor úgy szaladj, hogy még a kutyák se tudjanak utolérni.

         - Miből veszem észre, ha el akarnak adni?

        - Lehet azt érezni. Amikor ezek itt nagyon sugdolóznak olyan szép ruhájú idegennel, és mindenki csak téged bámul, akkor légy résen. Lehet, hogy akkor adnak el.

   Innentől kezdve semmi más nem érdekelt, ha valahol megpihentünk, csak az, kikkel beszélnek a gazdáim. Amikor valaki közeledett, megpróbáltam minél messzebb lenni a kardos kísérőktől, mert tudtam, a szakállas uraktól bármikor el tudok futni. 

   Haladtunk mi hegyen-völgyön, legelőkön keresztül, sőt még folyókon is át kellett kelnünk, de ahova igyekeztünk, az nem akart meglenni. Arra már egészen mások voltak az emberek, a ruhájuk sem hasonlított az én népeméhez, és nagyon kellett figyelnem, ha meg akartam érteni, miről beszélnek. Hiába mondta Juszuf, hogy már majdnem tudok törökül, de én csak akkor értettem rendesen azt a nyelvet, ha vele beszéltem. Ahogy fogtam a kötelet, amit nem volt szabad elengednem amikor mentünk, mi ketten úgy tudtunk már beszélni azon a furcsa nyelven, mint két igazi török. Egyszer elárulta, hogy igazából ő sem török, csak nem emlékezett rá milyen nyelvet beszéltek körülötte, amikor még kicsi volt. Már úgy éreztem, bármi történik is, velem nem tudnak kibabrálni, mert mindenféle helyzetre kigondoltam valami jó megoldást.

Csakhogy! Mégis eljött egy olyan pillanat, amikor minden rémálmom rám szakadt. Egy másik karaván, vagyis majdnem olyan állt meg mellettünk. Úgy értek utol bennünket egyik pihenőnél és beszédbe elegyedtek a gazdáimmal. Éreztem, néha egyik másik rám néz, hát szépen hátráltam, hogy minél messzebb legyek tőlük. Akkor találkozott a tekintetem utoljára az én igaz barátoméval, mert soha többé nem láttam viszont Juszufot.

   Úgy csusszantam a bokrok közé, mint egy kígyó. Azt rebesgette mindenki már napok óta, hogy nemsokára beérünk egy igazi városba. Ismertem a nap járását, meg azt is meg tudtam mondani a magasságából, hogy mennyi idő van még hátra a napból. Arra tartottunk, amerre reggel fel szokott kelni, hát én úgy okoskodtam, hogy mindenre számítanak, ha üldözőbe vesznek, csak arra nem, hogy én is arra tartok majd, megelőzve őket. Megfogadtam a tanácsot, okosan kell azt a hazaszökést csinálni, nem szabad nagy hirtelen, mert elveszek egyedül. Biztos voltam abban, hogy akármekkora is az a város, megtalálom majd Juszufot, és kitalálunk majd valami okosat ketten. Nagyon féltem, amikor magamra maradtam, régóta nem voltam már egyedül.

   Csak az úton mentem, nem akartam letérni, nehogy elvétsem azt a várost. Annyit néztem előre, mint hátra, néha szaladtam is, de rájöttem, nincs nekem hova szaladnom, hanem csak úgy kell haladnom, mint eddig. Ott abban a városban, - vagy hogy hívják – majd elbújok, és lesem, amikor a karaván utolér. Valahogy kicsinálom én, hogy Juszuf észrevegyen és akkor minden rendbe jön. Nem bánom akármit is mond, úgy teszek majd. Nagyon sajnáltam, hogy nem beszéltünk arról, mi lesz, ha véletlenül elveszek, vagy elkeveredek ott a sokaságban. Amikor csavarta a fejemre azt a turbánt, hogy valami formám is legyen – ahogy ő mondta – csak a kikötőt emlegette, meg azt a nagy faépületet, amibe beleférne az egész falunk. Hogy találom én meg azt a kikötőt? Sose gondoltam volna, hogy van akkora víz is hogy nem látni át a túloldalára, meg hogy akkora ladikok úsznak rajta, mint az udvarház, ahol a Nagyuramék laknak. Próbáltam elképzelni a lepedőket azokon a nagy ladikokon, de sehogy se tudtam kifeszíteni őket a gondolatommal, mert mindig kifújta a szél a kezemből. Elmélázva bandukoltam, ezekről a fura dolgokról fantáziáltam, amikor hirtelen kiabálást hallottam egészen közel hozzám.

            - Nézzétek, ott a gyerek!

Ahogy hátra pillantottam, láttam azokat a lovasokat, akikkel a gazdáim beszéltek még reggel.

          - Hozd ide Oguz!

Futni akartam, de megbénultak a lábaim. Láttam, ahogy egyik lovas kiugrat a poroszkálók közül, hogy elkapjon, de akkor egy kutya került eléje, a lóra vicsorított, az hirtelen felágaskodott ijedtében, majdnem ledobta a gazdáját. A kutya csak felugrott a ló pofájához, talán bele is harapott, aztán tátott szájjal szinte úszott a levegőben, úgy rohant felém. Én akkor úgy gondoltam, most halál fia vagyok.

   Éreztem még, hogy a melegség végigfolyik a lábam szárán, összeszorított fogakkal vártam, hogy leharapja a fejemet. Nem tudom meddig tartott, amíg magamhoz tértem az ájulásból, csak azt éreztem, hogy egy nagy lucskos kutyanyelv csúszik a nyakamtól fel, egészen a homlokomig. Rándultam volna, de nem tudtam, élek-e még, vagy a túlvilágon űz csúfot belőlem valami állat? Azt a szememet, amelyik nem lett ragacsos a kutyanyáltól, lassan nyitottam, a pilláim közt lesve, hátha többet megtudok, az állapotomról.   A kutyával néztem farkasszemet egy pillanatra, majd amikor abbahagyta a nyalakodást, láttam, hogy a lovasok ugyanott, ugyanúgy állnak. Vagy az idő állt meg, vagy az egész csak egy pillanatig tartott. Mielőtt még bármit kigondolhattam volna, a kutya, ami akkora volt, mint egy borjú, fellökött. Letottyantam a fenekemre, az meg rám feküdt hanyatt, lábai az égnek álltak és úgy dörzsölte a hátát hozzám, hogy valószínű, az a rengeteg bolha, amelyekkel annyira meggyűlt a bajom később, mind akkor telepedett át hozzám. Bár az is lehet, hogy akkor bolygattam fel őket, amikor a lába tövét vakartam meg - ahol annyira szeretik a kutyák – nehogy megfulladjak alatta.

   Ő még élvezte volna a vakarászásomat, de komoly dolga akadt. A lovasok lassan odaértek szinte fölénk, és rendet akartak vágni a mi játékunkban. Kiugrott az ölemből, és neki a lovak lábának. Hirtelen akkora galibát csinált, mintha egész sereg fegyveres támadta volna meg őket. Csapkodtak a szíjakkal, próbálták elűzni. Ahogy futás közben visszanéztem, láttam, hogy görbe kardjaikkal hadonásznak, mert vadállattá vált az én védelmezőm. Már nem engemet akartak elkapni, csak valahogy tőle próbáltak megszabadulni.

   Messze homályosan látszott valami ember formálta épület, bár nem lehetett abból kivenni, hogy egy óriási fának a törzse, vagy valakinek a bolondériája annyira eluralkodott, hogy ilyent épített. Később egészen másként tekintettem az ilyen nagy épületekre, de akkor, nagyon furcsállottam, mert nem ilyennek képzeltem őket, amikor Juszuf említette. Arra futottam árkon, bokron keresztül, amúgy is mindegy volt hova, csak minél távolabb azoktól a katonáktól. Kicsit örültem, hogy a kutya ott maradt, reméltem eliszkolhatok, amíg ők csatároznak, mert nem ment ki a fejemből mekkora pofája van, ha egészen kitátja. 

  Nem sokáig tartott az örömöm, mert hamarosan olyan hangokat hallottam, mint mikor a marhák futásukban mindent letarolva átvágnak a bokrokon. Szétnyílt a gaz, és megjelent a kutya. Ijedtemben csak annyira futotta, hogy kinyújtottam a karomat, - úgy tettem, ahogy az otthoni ebemmel szoktam – és ráüvöltöttem.

       - Feküdj!

Abban a pillanatban megtorpant, és ott előttem leült. Nem tudtam, hogyan tovább, hát óvatosak körül lestem. Amint levettem a szemem róla, tétován felállt és jött volna közelebb.

        - Feküdj! - ripakodtam rá megint, amit úgy látszott, hogy ért, mert megint leült. Ennél több parancsot nem akart megtanulni, bár még hat évig velem maradt. Ha lefeküdt, azt sohasem parancsra tette, hanem magától. Amúgy jókat beszélgettünk később, amikor bújva lakást találtunk a kikötő raktárában, ahova egy deszka félrehúzásával tudtunk bejutni még hosszú évekig. Ha elkezdtem mesélni neki az élettörténetemet, az ölembe hajtotta a fejét, és pislogva hallgatott, Úgy gondoltam, amikor felemelte a fejét, hogy végignyaljon, akkor szépnek találta a mesémet, ha elaludt, és alig tudtam kihúzni a lábamat alóla, akkor unalmas volt a mondókám.

   A kikötő környékén lassan mindenki ismert már bennünket, be is fogtak dolgozni néha, olyankor nem kellett lopnunk a piacon, vagy valamelyik kertben. Ahogy így visszagondolok, az a hét év azzal telt, hogy barangoltam a kutyával, és Juszufot kerestem. Még a túlparton is jártam, mert meg akartam ismerni azokat a rettenetesen nagy ladikokat. Úgy igazán kevés emberrel barátkoztam össze, mert még az a hajós is kicsúfolt, akiről azt hittem, hogy a barátom.

   Még az első évben volt, amikor elszegődtem a hajósokhoz, hogy élelemhez jussunk. Amikor átkeltünk a túlpartra, hogy árut hozzunk át, el kellett hagynom a kutyámat. Nem is volt semmi baj, amíg be nem sötétedett, mert tudtam, hogy vár majd a deszkaháznál,akármikor érek is vissza. Csakhogy az éjszaka nagyon kegyetlenül bánt velem. Ott hagytak a nagy ladikban, egy kötélcsomón üldögélve, hogy majd reggel jönnek vissza és rakodunk. Nem mertem felállni sem, mert attól féltem, valami nagy állat benyúl a csápjaival, és magával húz le a mélybe.  Csak imádkoztam reggelig, mert tudtam, ha elkezd világosodni, akkor már egyik szörnynek sem lesz hatalma.  Kötelekből próbáltam takarót csinálni, hogy ne vacogjak annyira, de nem ért az semmit, pedig már annyira összegömbölyödtem, mint egy sündisznó.

        - Hé, ne aludj már! – térített észhez egyik hajós, mert mégiscsak elnyomhatott a fáradtság. Már magasan állt a nap, és nem volt a közelünkben egyik bárka sem, amelyik éjszaka odakoccant időnként az enyémhez. – Tőled ellophatták volna még a hajót is.

Csak azt vártam, egyszer visszaérjünk. Nem akartam többé hajóra szállni, csak még egyszer átölelhessem az én mocskos kutyám nyakát, soha többé nem hagyom úgy el, mint tegnap reggel. Nézett akkor szegény, szaladgált le fel, hogy ha kell, akár a tengerbe veti magát, de én csak üvöltöttem neki magyarul. - Feküdj! – és ő ült ott szűkölve, bámult utánam. Ha nem látták volna azok az ördögfajzat hajósok, tán még el is sírtam volna magam.

Ha már a barátokat így megemlítettem, talán a nagyszakállú Mehmet volt, akit a barátomnak nevezhettem, de ő sem mutatta ki sohasem, meg én sem, hogy keressük egymás társaságát. Sokat mesélt olyan dolgokról, amik szerintem nem is a földön történtek, hanem elvitték a hurik, és onnan emlékszik azokra az izgalmas gyönyörűségekre. Amikor kérdeztem tőle, hogy azok a Sárák mind a kedvében akartak-e járni, nem értette mit kérdezek.

Már vagy négy év is eltelt, hogy Juszuf mesélte azt a lányt, de én pontosan emlékeztem minden szavára, és most elmagyaráztam Mehmetnek, hogy mire gondolok. Akkor láttam először nevetni. Olyan volt, mintha nem is ő lenne, mert úgy vihogott, mint Juszuf akkor a szekéren. Nem is kérdeztem azután semmit tőle. Ha akart mesélni, mesélt, ha nem, nem. Előfordult gyszer, amikor kiterítette az imaszőnyegét és fél délután leborulva rajta horkolt, megkérdeztem tőle.

          - Oszt mit csináltak azok a hurik, hogy olyan sokáig ott voltál?

   De csak ennyit tudtam kérdezni, mert úgy szájon csapott azzal a szent szőnyeggel, hogy kicsordultak a könnyeim. Előttem hiába játszotta a szent embert, mert ő is olyan finoman ellopta az almát a kupacból, mint én. Meg láttam azt is, hogy nem az égbe jár a hurik közé, hanem ő is földi Sárát látogat. Igaz,  úgy nézett ki az a némber, ha ezer vízből megmosták volna, akkor is elkeveredett volna a falunkbeli boszorkányok között. De hát, ha neki az kellett, hát lelke rajta.

   Az én Sárám egészen más volt. Nem úgy kezdődött az, mint ahogy az idősebbek mesélték, micsoda mennybemenetelben volt részük, - vagyis majdnem olyanban, hanem ....  

   Egészen másként történt az én esetem. Még amikor odaérkeztem az óriási városba, akkor találkoztam először azzal a mérges asszonnyal, aki bottal verte a kutyámat, mert összeakaszkodott az övével és szét akarta tépni. Az arcát nem láthattam, mert be volt kötve, de a hangja olyan finom volt, amikor nem káromkodott, hogy szinte simogatta a lelkemet. Akkor, annál a kutyaviadalnál én is kaptam egy-két harapást, mert odavetettem magam közéjük, hát azaz asszony mentett akkor ki, mert talán még az én kutyám is belém mart volna. Szétzavarta őket a bottal, aztán letörölgette a mocskos vért rólam, mert amióta a karavánnal a folyón átlábaltam, víz nem nagyon ért hozzám. Azt mondta, büdös is vagyok, bár én nem éreztem belőle semmit, - meg azt is, hogy mossam le a koszt magamról sűrűn, mert elvisz az ördög.

            - Sovány is vagy, piszkos is vagy. Ide ne gyere többé azzal a dög kutyáddal, mert lelövetem az urammal.

           - Nem is az enyém, csak kullog utánam, akárhova megyek.

Gondoltam én, nem akarja, hogy más is meglásson, mert ahogy később megtudtam, rajta kívül még három felesége volt az úrnak. Láttam, amint a gazból kilestem, hogy egy idősebb nő kiáll a fehérre meszelt magas fal egyik nyílásában - ami beljebb egy ajtóval volt lezárva - és kiabál ennek. Az én jótevőm hirtelen megindult vissza a kútra, mert az összes vizet rám pazarolta, ami a kancsókban volt, és szinte suttogta:

            - Ide ne hozd még egyszer azt a mocskos kutyát!

Láttam, ahogy kötélen vizet húz a kútból, és mintha nyújtogatta volna a nyakát, hogy lássa, ott vagyok-e még? Akkoriban nem ismertem senkit a városban, hát sokszor arra botorkáltam, hátha újra találkozom a jótevőmmel. Egyszer össze is villant a tekintetünk, amikor mellettük mentem el, valami tüzelőt vittek a szamáron, de mindig pottyant belőle, azt kapkodta ő fel. Kisfiú voltam akkor még, nem nagyon törődtek velem, hogy kóboroltam az utcán, hát én is lehajoltam egy leesett ágért, és odaadtam. A szemünk újra összetalálkozott, és hallottam, ahogy súgja.

           - Eriggy te koszos kölök a gazba, és várj, majd hozok valamit.

Jött is nemsokára, kezében a korsókkal, és ahol voltam, belépett a gyomok takarásába hozzám.

          - No, mi van a sebeiddel te? Nesze egyél, mert elvisz a szél – és egy lepény-félét nyomott a kezembe.

          - Vigyázz, nehogy elvegye a kutyád, mert akkor soha többé nem adok.

Így ment ez évekig. Néha megmosdatott, mert mindig piszkosnak talált. Voltak időszakok, amikor el tudott szökni a házból valami ürüggyel, hogy dolgokat intéz, olyankor, ott üldögéltünk a kis dombocskán, ahonnan óriási fát ástak ki valamikor, és az után maradt egy jókora gödör. Abból lestem én a vidéket, de soha senki nem próbált bebújni a tüskés bokrok alatt. No meg a kutyám ott jött-ment, nem engedett az közel senkit.

   Azt mondta mindig, hogy én a kistestvére vagyok, és neki kötelessége engem még így titokban is rendbe tartani, hogy igazi felnőtt legyen belőlem.

   Lehettem már vagy tizenhat éves, amikor abban a kis földteknőben lapítottam, néztem amint elhúznak a felhők felettem. Kitaláltam történeteket, azt éltem át gondolatban és vártam, hogy a kedves néném lépteit meghalljam, ahogy bújik a zizegő avaron, a lomb alatt. Jött is, ahogy ígérte néhány napja.

          - Egyél te, most csak ezt tudtam hozni – és húsdarabot göngyölt ki egy nagy viráglevélből. Ha húst hozott, mindig ilyen különösen nagy zöld levélbe göngyölte, nehogy bezsírozza magát vele.  Beszélgettünk, vagyis inkább ő beszélt, én csak tépegettem a húst, és fordítgattam a fejemet, amerre nyomta, mert ilyenkor mindig átnézte a hajamat, nem tetvesedtem-e el. Jó volt az a hús, de most annyira más volt az a finom matatása, hogy azt kívántam, sohase hagyja abba.

            - Lehet, hogy a te hajadban több van, mint az enyémben – bolondoztam, és én is turkáltam a hajában.

           - Maradj már te! – és megnyálazta az ujját, rám dörzsölte, aztán dörmögést utánozva törölte le a ruhájával. – Ha volna egy korsó vizem, hát most nagyon megmosdatnálak.

            - Előbb voltam lent a tengernél, benne fürödtem unalomig.

            - Ha igaz lenne, akkor megérezném – és belenyalt a nyakamba. – Nem is vagy sós!

           - Hát te? – és csináltam utána a nagy kóstolgatást.

Éjszaka, amikor próbáltam visszaemlékezni, hol szabadult el a féktelenségem, sehogy sem tudtam felidézni.

Elkapott valami vad bátorság, és belemartam kéjes szemtelenséggel. Nem ütött meg, nem is próbált ellökni, csak azt éreztem, mintha az öreg meséjéből omlana elém csimpaszkodva a hetedik mennyország legszebb hurija. Attól a pillanattól már nem a jótevőm volt velem, hanem az éjszakai fantáziálásaim ingerlő szépsége. Ha összetalálkozott a szemünk, nem tértünk ki tétován, szégyenlősen, hanem mint a végzettel dacolók, elmerültünk egymás tekintetében. Minden pillanatot fel akartam idézni, újraélni, de akárhányszor próbáltam, összekevertem az emlékek sorát. Juszufnak,  vagy akár Mehmetnek a büszke dicsekvő meséje buta, érzéketlen, mocskos állatságnak tűnt, ha összehasonlítottam a mi féltő izzásunkkal. Az a láng sokszor fellobbant, egyikünk sem akarta, hogy vége legyen, csak nagy sokára tudtuk újra érzékelni a környezetünket. A világ annyira megszűnt körülöttünk, hogy szinte megijedtünk, amikor madár telepedett egyik fára, és megrezdültek az ágak. Úgy néztünk egymásra, mint amikor még bódult lihegéssel a túlvilágon jártunk, de valahogy nem tudott egyikünk sem megszólalni. Kis mosoly rándult az arcunkon, ha szólni akartunk, de nem ment, inkább visszamenekültünk a csókos nyalakodásba.

 

( A következő menüpontban folytatódik)

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

if you want to stop having a bad dream at night

(katherine, 2021.01.18 18:09)

Üdvözlet mindenkinek, kérem, olvassa el ezt! Volt idő, amikor rossz álmaim voltak, nem tudtam, mit tegyek, és úgy érzem, egy démon éjszaka mindig zavart, nagyon zaklatott és csalódott voltam, nem tudom, mit tegyek , mondtam a családomnak, és azt mondták, hogy meg kell csinálnom a napi tevékenységemet, és a démon és a rossz álmok nem fognak újra eljönni, de ez folyamatosan történik, de egy nap egy barátom bemutatott egy orvossal és egy démon görgővel, akinek a neve Dr osazee elmondtam neki az álmokat, minden varázsigéjét megcsinálta, és azt mondta, hogy menjek haza, hazamentem, és a mai napig ez nem fordul elő, olyan boldog vagyok most, életem megváltozott, nem tölt túl sokat, elérheti őt e-mailben: doctorosazeetemple@gmail.com és a watsapp-on: +1 (301) 747-3442. kérem, ez igazi, ne kerülje el ezt, ha mindezen rossz dolgai vannak.