Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dugovics-titusz-igaz-tortenete 8

 

(A könyv 76. old.)

Már hazafelé

 

................................................................................................................................

.................................titusz-elso3d-masolata-prima.png

Mindig azon járt az agyam, mi lehet az oka, hogy annyira félek Kurszántól. Csak úgy ösztönösen féltem tőle, pedig az a múltkori eset szépen ért véget semmi jele nem volt, hogy figyelne. Valahogy mégis ott éreztem az erőszakosságát, mintha ködként libegett volna felettem bárhol is voltam. A láncot hol a szekéren a zsák alatt, hol másutt rejtettem, de valahogy sosem voltam nyugodt, jó lett volna már megszabadulni tőle. Úgy éreztem mintha rab lennék, az a kis aranylánc nehéz bilinccsel kötne és közben farkasok vicsorognának rám mindenünnen.

Talán ha a folyón túl leszünk és össze tudok beszélni az ottaniakkal, meg tudok szabadulni innen. Úgy itt hagyom őket, ha nem lesz ennyire idegen a környezet, hogy még azt is elfelejtem, milyen egy karaván. De mit szólnak majd az emberek az imaszőnyegemhez? Azt mondják és én is úgy emlékeztem, hogy a keresztényeknek nincs imaszőnyegük és többet káromkodnak, mint imádkoznak. Mindegy, majd óvatos leszek, mert nem lenne jó, ha inkább töröknek néznének, mint magyarnak, bár ha őszinte akarok lenni egész jól elvoltam a törökségemben.

        - Hé, te Csirak! Készítsd ki a vizes-tömlőket! Azokat is, amik tartalékban vannak. Ha letáborozunk a parton készenlétben legyenek.

Kénytelen voltam hátra menni, mert az utolsó szekereken voltak az ilyen holmik és ott kellett hagynom a kincsemet a zsák alatt, ahova olyan jól befért a kezem. Másik helyet kellene már keresni neki, de sehol sem éreztem biztonságban. Eddig még nem kényszerültem arra, amire a jó öreg barátom egykor, hogy le kelljen nyelnem. Egyszer megpróbáltam milyen lenne, ha mégis odáig fajulna a dolog, de ahogy forgattam a számban, eszembe jutott, hogy ez már milyen utat járt be valamikor, hát elhánytam magam. Azt hitték, hogy valami nagy bajom kezdődik, mert ahányszor rágondoltam, ahogy Joska papa lesi, hogy megszületett-e már a lánc, összeszorult a gyomrom és elkezdtem öklendezni.

Szerencsémre a harmadik ima idejére lehetett hallani messziről a szpáhik kiabálásából, hogy talán már meg is érkeztünk. Az első szekerek úri gazdái sátrakat verettek már mire mi is odaértünk és közvetlen a víz melletti kavicsos részen a többihez soroltunk.

Gyalogosan is és egy üres szekérrel is próbára nekivágtak, hogy a legjobb helyet kitapogassák, mert úgy látszott, csónakos embert nem tudtak fogni még a környéken. Nagy volt a nyüzsgés, mert ima után azonnal indította volna az elsőket a Basi, meg sem akarta várni, hogy visszaérjenek, akik próbára nekivágtak.

      - Ha azokat nem vitte el a víz, akkor a rakott szekeret sem! - szinte kiabálva magyarázott a kereskedőknek.

Mi csak messziről voltunk tanúi a diskurzusnak, mert aki rangon alul volt, az mind a zsákokat bújtatta egy-egy tömlőbe. Odáig ment is, hogy ráhúztuk a zsákra a tömlőt, de a száját úgy kellett bekötni, ha vízbe merülne, akkor se folyhasson bele egyetlen csepp sem. Ahol álltunk ott víz szokott hömpölyögni, most kimaradtak a kavicsból az elakadt ágak, különös formájú fekete valamik piszkálták a fantáziánkat, jó lett volna közelebbről is szemügyre venni őket. Meg hát micsoda kincsek süllyedhettek el az idők folyamán; mentem volna túrni az érintetlen medret, de szó sem lehetett róla. Már szinte kész is voltunk, a többiek a kavicsokat rugdosva sétáltak, amikor az én Akhim odakiabált.

       - Te, eredj és hallgasd ki, mikor kerülhetünk sorra! Főleg azt puhatold, hogy a tömlős szekerek is elindulnak-e még ma?

Azon gondolkodhatott, hogy ha csak holnap reggel kerül ránk sor, akkor ő is felhúzatja a ponyvát a szekér oldalában, és urasan töltik alatta az éjszakát páran.

A víz szélén ballagtam, messze elnyúlt a karaván a parton, így szinte oldalról látszott, ahogy a négy szekér egymás után megy, figyelve az előttük haladó lovast.

Volt, ahol mintha megálltak volna, az emberek derékig a vízben csupán pontoknak látszódtak. Néha egyetlen szekérhez gyűltek, és tolták, amíg az meglendült és otthagyva a többieket küzdötték magukat a lovak előre. Aztán jött a másik, harmadik, amit át kellett segíteni valami nehézségen, majd mindnyájan a túlpartra értek.

Amíg a lovas vissza nem jött, addig nem indult másik csoport, várták, miket tapasztalt az első szekereknél. Az amolyan próbaút volt, bár kényes áru nem volt rajtuk, de az igazi tapasztalatot így lehetett megszerezni, mert hát egy lovas átkelése mégiscsak más, mint egy szekéré.

Addig leselkedtem, beszélgetéseket figyeltem, hogy szinte én lettem az indító, amikor az Akhi, maga mellé rendelt, hogy fussak az induló szekerekhez, és kérdezzem: „kész vagy?"

Már a második négyszekeres kis konvoj indult, amikor a negyedik szekérnél valaki megragadta a vállamat.

     - Állj a keleti oldalra és vigyázz, el ne vigyen a víz valamit!

     - Én nem mehetek most, az én szekerem még nem indul.

     - Azt mondtam odaállsz! – Kurszán volt az erőszakoskodó. Amikor látta, hogy indulok vissza, hogy minél előbb eltűnjek a szeme elől, a kardjához kapott. Azonnal az emberre gondoltam, akit úgy lehet levágott, és az asszonyára, szegény némberre.

     - Keresni fognak uram! – próbálkoztam mégis.

     - Majd visszajössz, ha átértünk!

Nem tehettem mást, ballagtam a szekér mellett. Lassan a köves partról a vízhez értünk és az erősödő sodrásban egyik kezünkkel a saroglyát vagy a lőcsöt támasztottuk.

Kurszán elől a ló zablaszíját markolta, örültem, hogy jó távol lehetek tőle. A lánc és a medál nem volt nálam, óvatosságból egyik lekötött bőrtömlő alá dugtam, így kicsit szabadabbnak éreztem magamat. Ha ez a vadállat kényszerítene is, hogy vetkőzzek le, akkor sem találná nálam. Semmi okom nem volt félni, ezerszer elmondtam már magamnak, de Kurszán pillantásai, mint ostorcsapások suhantak át rajtam, érezni lehetett, hogy valami mégis gyanús neki.

Hirtelen mélyülni kezdett a víz, sodrása erősödött és már az sem volt biztos, hogy támasztjuk a szekeret, mert inkább kapaszkodtunk benne. Nem érdekelt különösebben, a tengerben éltem le az ottani életem negyedét, átúsztam volna ezt a folyót oda vissza akár áradásnál is. Néhol örvények voltak, ahol alul gödröt mosott a víz, még ilyen apadásnál is veszélyes volt annak, aki nem tudott úszni, ezért mosolyogtam  félőn kapaszkodókon. Kurszán, mint akinek hátrébb dolga akad, átadta a ló vezetését másnak, és lassan egyre hátrébb lévő helyen támasztotta, lökte a szekereket. Tudtam, hogy hozzám közelít, bár reméltem csak véletlen, de mégis hamarosan ott loccsantotta a vizet a szabad kezével mögöttem.

      - Hiába titkolod tudom, hogy loptál valahonnan egy láncot. Hazudtál múltkor. Gondolkodtam rajta és biztos vagyok benne, nem a kendőt láttam, hanem valami arany féle volt az, amit hirtelen elrejtettél.

      - Nem! – többet nem tudtam szólni, mert megmarkolta a hajamat, a kapaszkodó kezemre ráütött és lenyomott a víz alá. Gyakorlott voltam a vízben birkózásban nagy küzdelmek voltak a sekély tengerparton, hát mint ott szoktam, hirtelen nagy levegőt vettem.

   Sokáig nyomott, várta, majd fulladozok, de mégis felrántott nagy sokára, azt hitte csendben kimúltam. Amikor felhúzott, látta, hogy semmi bajom, továbbra is markolom a szekeret és húzatom magam éktelen haragra gerjedt.

       - Te béka! Azt hiszed, hülyét csinálhatsz belőlem? Kieresztem a beleidet a halaknak és átkutatom a szekeredet, akkor is megtalálom.

      - Nem ér az semmit rézből hajtogatták még a kikötői rezesek. Munkámért csinálták, hogy híreszteljem a bazárban ők a legolcsóbbak.

      - Akkor is mutasd meg!

      - A zöld szekéren van az egyik zsákban.

      - Hét zöld szekér van, te fattyú.

     - Hát azon van egyiken.

Mintha megállt volna az esze, csak nézett a vizet szántó arcomba, nem tudott továbblépni, hogy akkor most hogyan is találhatná meg egyedül?

    -  Ez a szekér is zöld.

    - Nem ezen van, hanem amelyik majd az utolsók közt jön.

Erre elkezdett ördögien vigyorogni. Alig tudtam figyelni rá, mert a lábam alatt éles köveken lépkedtem, a kerék is nagyokat döccent.

    - A kancsal mórnak a szekere az te, hát ott megtalálom.

Belém villant, akkor most már azt hiszi, mindent tud és én csak útban vagyok. Bevallom borsózott a hátam minden izmom megfeszült. A kéjes vigyorát időben észrevettem és a lábammal  elrúgtam magam tőle úgy, hogy a sodrással szemben a szekér alatt átúszhassak. Amikor vergődve az árral szemben próbálkoztam éreztem, hogy itt a vég, mert ő is utánam vetette magát, és még sikerült elkapnia a lábamat. Rúgtam, rángattam, már el kellett löknöm a kezét, ahogy felém csapott a csupasz késével ott a víz alatt, de végre elengedte a lábam, mert nagyot zökkent a szekér.

  Fogyott a levegőm akármennyire is akartam nem bírtam előre jutni, csak kétségbeesve kapaszkodtam és járt az agyam mit tehetek, ha el kell engednem a kapaszkodómat és kisodor a víz Kurszán kezei közé.

Hát elengedtem nem volt más választásom. Csak levegőt akartam venni és gyorsan vissza a víz alá, de a pillantásom egy ruhadarabra vetődött, amit nem messze vitt a víz. Nem volt azon az oldalon senki csak kapkodtam a fejemet, hova lett a janicsár?

 A kerék adta a válasz, ahogy fordult és fordult vele a véres ing is, ami a vasalatba volt akadva; vissza-visszatért minden fordulatnál. Úgy tűnt, nemcsak ruhadarab úszott ott messze már csak egy uszadék-fának látszva, piros foltokkal tarkítva, hanem temetője lett a sodrás az én sanyargatómnak is.

   Lihegve kerültem a szekeret, hogy a másik oldalon lábaljam a vizet, ne kelljen tanúnak  lennem, merre tűnt a kísérő katona.

Nem láthatta senki mi történt, a parttól már elég messze voltunk, a szekerek mindegyikének pedig megvolt a maga gondja. A köves, rázós mederben örvények kapták el, ami beléjük került, a lovak is nagyon idegesen mozogtak nem szokták az ekkora vizet. Most már én is nagyon ügyeltem a kerékre, nehogy a sodrás nekivágjon, mert ha az elkap, könnyen kerékbetört leszek.

   Kis idő múlva egyik előttünk haladó fogatról való fegyverest láttam, ahogy állt, nekifeküdve a víznek; várt bennünket, hogy lássa mindenki bírja-e az iramot.

   - Hol van Kurszán? – kiabálta túl a habok csobogását.

  - Ott – mutattam a szekéren túlra, de mert látni nem lehetett oda, a katona megvárta, hogy elhaladunk és átsodortatta magár a másik oldalra.

   - Nincs itt te Csirak!

   - Az indulásnál még ott volt hallottam, ahogy kiabál vissza a partra – kiabáltam én is.

   - A mocsodék visszament! - és láttam, ahogy a lovak takarásából kilépve próbál újra előremenni.

Úgy éreztem ezzel én teljesen tisztáztam magam, rajtam már nem keresik, csak azon imádkoztam Allahhoz is Jézushoz is, nehogy elvigye a víz majd a zsákot, ami alá a kincsemet rejtettem, mert akkor az is elúszik.

 Nagyon vártam már az első embert, akivel a régi nyelvemen szót érthetek, mert fogalmam sem volt milyen messze lehetek a falumtól. Mehmet lerajzolta nekem, vesszővel ki is tűzte a városok helyét, amikor egyik reggel a tengerparton kérdezgettem. Rajta volt azon a nagy folyó, partján Buda vára, Nándorfehérvár, még a három-torony is kaviccsal volt jelezve a rajzon, amit ott okításomra kicirkalmazott. A Blatnó vizét messze Erdélyországtól napnyugatra jelezte egy lapos karikával, de hogy pontosan milyen, ő sem tudta, mert csak hallott róla, hogy van.

 Megfogadtam, ha össze tudok beszélni egy helybélivel, aki akkor már biztosan fajtámbeli is, abban a pillanatban lemondok a törökségemről és becsületes kereszténnyé válok újra.

   Amint átértünk nem csak én, de megváltozott mindenki. A katonák nem kiabáltak, másfajta ruhákat húztak elő a málhából, és csak a késeiket tartották eltakarva az övükben, a kardjaik a szekereken a zsákok között letakarva bújtak. Az volt a legkülönösebb, hogy a szpáhik eltűntek az öt szekeret is magukkal víve, amin a gabona volt. Idejében nyúltam a zsák alá, amint megérkezett az én Akhim a felügyelete alatti szekerekkel. Nagyon dühös volt, azt hittem megveret egyik katonával, de ezen a parton mintha őt is kicserélték volna. Csak szemrehányóan tett megjegyzéseket, hogy ez így fegyelemsértés, és többé elő ne forduljon. Próbáltam vele beszédbe elegyedni, amikor ezen a parton tartottuk az első imádkozást.

    - Te Akhi, úgy mondtad egyszer, hogy jártál már Erdélyországban.

   - Háromszor is már te gyerek – szeretett gyereknek nevezni, pedig már legalább húsz éves voltam.

   - Oszt a Csobogó városát ismered-e?

   - Nem lehet az város, mert hallottam volna már róla. Valami kis porfészek az biztosan.

Még azon az éjszakán nagy döntést hoztam. Nem maradok tovább a karavánnal, mert este egyik beszélgetésnél hallottam, hogy nagyon gyorsan kell valahogy eladni mindent, és még mielőtt áradna a Duna, vissza kell érni. Ellenséges katonáktól féltek, és ha valamelyik város elöljárói, vagy egyik földesúr úgy gondolja fogolynak tekintenek mindenkit, a karaván értékeit meg zsákmánynak.

   Új királya lett a magyaroknak azt mesélték, és hogy a békesség utolsó szikrája is kialudni látszik erre is.

   Még a harmadik imádkozást megvártam, mert akkor szoktunk kondéros ételt enni és olyankor vannak a lovak legelőre csapva. Én tettem a béklyót a lábára annak a lónak, amelyiket néha hátasnak is használtak, és kivezettem a kicsapott lovak közé úgy, hogy ő legyen a legszélső. A batyumat is addig tettem-vettem dobtam arrébb, mintha azzal terelném a lovat, hogy semmim se maradt már, ami a szekerekhez kössön. Hagytam is a bokor tövében nélküle andalogtam vissza.

   - Gyerek, a lovainkat el ne cseréld valamelyik gebével, figyeld őket, ha megütik az üres kondért azonnal itt legyél velük!

   Az első kondér-dobolásra kezdődött a szekérbefogás, a másodikra indultak a lovak.

 

Magyar lettem újra

 

 

 Mentem én tele hassal a lovainkhoz, de csak az egyiket ügyeltem merre van. Könnyen oldottam a béklyót a lábáról, mert hamis csomóval kötöttem és azt a pár lépést, hogy a domb egészen eltakarjon néhány pillanat alatt megtettük. Feldobtam magam a hátára, aztán rántottam a kantárt. Örömében, hogy nem szekeret kell húznia, mint a szél indult velem át a bokros lankán.

 Repültem volna, de nagyon óvatosnak kellett lennem, többet lábalta a lovam a cserjét, a fák közötti kaptatókat, mint amennyit az úton mentünk. Körbe járt a fejem, elsősorban attól féltem, a szpáhikkal futok össze. Ha észreveszik rajtam, csak kitaláltam, hogy küldetésben éppen őket keresem, akkor végem. Visszavisznek, és kiderül, lótolvaj vagyok. Féltem én az idegen poroszlóktól is, mert nem voltam benne biztos kinek a földjén járok, értenék-e, ha szólok hozzájuk.

Nekem egy öreg pásztor, vagy a földet művelő szegény ember lett volna jó az első találkozóhoz erről a vidékről. Persze ha értené a nyelvet, amit már lehet, hogy én sem értek, mert erre már hét évvel ezelőtt is másként beszélték, az ősanyáink nyelvét.

    Lehet, hogy a múltból még emlékeimben megmaradt nóták tették, amit teli torokból énekeltem a közeledő fának, a rétnek, a magasan úszó felhőknek, mert a vágtázó ló hátára lapulva, bátorság öntött el, és nagyon sajnáltam, hogy nem loptam egy kardot a szekerekről.

   Amikor lassult a ló - mert minden vágta véget ér egyszer – a gondolataim ott kalandoztak a porták közt, a rég elhagyott szülői háznál. Anyám lesett ki az ajtón messzebbről, a Fenyves-dűlőről jöttek szembe a gyerekek, bámulták, hogy lovas kaptat a házak között délcegen, karddal, mint egy harcos, aki győztes csatából tér haza, akit a lova ösztönöktől hajtva repít az övéihez, hogy az udvaron megállva eléjük siessenek a rég otthagyott kedvesek. Akartam névről nevezni őket, de az arcuk elmosódott, csak a hangjuk szólt tisztán, mert az nem kopott, úgy zsongott bennem a gyerekzsivaj, mintha most hallanám.

   Párszor letértem az útról, ha gyanús foltok tűntek fel messze, olyankor jobbnak láttam kerülővel haladni. Szerencsére egész délután láttam a napot, nem téveszthettem akkorát, hogy esetleg visszafelé mennék. Bevettem magamat a fák sűrűjébe amikor kezdett sötétedni. Megjegyeztem a fákat merről jöttem, merre kell majd reggel indulnom, ha nem látom a napot, mert ragaszkodtam hozzá, hogy azon a jártas úton haladjak tovább. Ahogy Joska papa elmesélte merre kell menni, ha Csobogóra igyekszik a vándor, nehéz lett volna megtalálni, mert az a szakadék, vagy a széles folyó bárhol lehetett. Ott elbeszélve egészen kicsinek tűnt Erdélyország, de ha visszagondolok hány folyócskán, falun, erdőn, ballagtunk keresztül úgy, hogy fél nap is kellett egyik végétől a másikig, óriási lehet ez a földi világ. Útbaigazítás nélkül meg nem találom azt a helyet, még ha félakkora is, mint Konstantinápoly.

  Sétálgattam, nézelődtem, amíg a kis tisztáson legelt a ló. Azon gondolkodtam, mikor járhatott itt ember? Valamikor biztosan járt. Favágó lehetett? Esetleg csavargó? Olyan féle mint én, és neki is jártak gondolatok a fejében?

  Járt az eszem: El tudnám képzelni, hogy az erdei tündérek titkos helye ez, és éjszaka, ha jól elbújok, még láthatom is őket. De ugyanúgy boszorkány találkozókat is tarthatnak itt minden pénteken éjfélkor. Lehet, hogy ma is péntek van. Nem tudtam, milyen nap lehet; mióta elindultunk, senki sem jegyezte a napokat.                   Végigfutott a hátamon a hideg, mert egyre sötétebb lett és az erdő neszei idegenül visszhangoztak. Sokkal jobb lenne, ha a ló helyett az a nagy mocskos kutyám lenne most, amit lehet, hogy birkahúsként árultak a bazár végénél, mivelhogy egyik napról a másikra tűnt el. Az se lenne baj, ha gyalogolni kellene. Nagy biztonságban éreztem magam mellette mindig, és most éjnek idején jó lenne összebújni vele, talán a farkasüvöltéstől sem riadnék fel.

 Fogtam a kantárt és behúztam a lovat a legnagyobb fa tövébe, legalább a hátam védve legyen a sötét éjszakában. Okos ló volt az, vagy szerencsém volt, mert le tudtam fektetni és úgy is maradt; nekivetettem a hátam és a melegénél Elaludtam.

 Néha felébresztett, csitítgatni kellett, mert idegesen mégiscsak fel akart állni, hogy neki mindegy, ő úgy is jól tud aludni és ha farkas vetődne erre, biztonságosabb úgy.

 

 

 

  FOLYT. KÖV

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.