Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ilon álmai /Ginseng 3(hinta)

2009.05.01

 

 

            Amikor lassított a kocsi, eszébe jutott, amikor utoljára itt járt még havazott. Ahol most megálltak, itt volt  a nagy küzdelem helye, mikor Gyulus ki akart kapaszkodni az árokból, ahova olyan csúnyán belecsúszott az autóval. Most szép a fű, kedves nyugalom ül a környéken. Kertes ház! Ez kellene neki is, bár egymagáért  nem érdemes belemenni egy akkora váltásba. Valakivel talán. Talán!

            – Anya hol jársz? – lánya zökkentette ki a kalandozásból.

            – Jövök már, no! Csak pakoljatok ki a kocsiból, majd mi Elődkével addig szétnézünk a virágok közt, hány élte túl  a bűntető hetet. Első a locsolás, majd csak utána üljünk le kipihenni az egy hetes pihenést.

            – Ki is kell azt! – helyeselt Gyulus –, de a gyerek már szökésben van, egyedül kell locsolnod. Már szomszédol, mostanában szinte elválaszthatatlanok Virággal. Biztosan hintáznak már.

            – Virág sokkal fiatalabb, mint Előd? Olyan rég láttam, télen sem volt itthon, amikor utoljára itt jártam.

            – Nem sokkal, csupán két évvel. Ő még csak négy éves – Ica, Elődke anyja válaszolt.

            Lassan minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Igaz,  gyűrötten, piszkosan,  bezsákolva az  egy heti szennyes, de a kert meglocsolva, szinte fellélegzett az udvar.

            – Na, végre, – nagy kiabálással Gyulus unokaöccse állított be.

            – Ha hiszitek, ha nem, de engem komolyan idegesített minden nesz, ami innen jött. Soha többé nem ígérem, hogy majd csősz leszek nálatok. A magamét sem tudnám megvédeni, ha komolyan ki akarnának rabolni.

            – Lalikám, a gyerek ott van nálatok? Jobb ezt pontosan tudni.

            – Igen ott van, drága Ilon mama, – nézett rá ámulva – rég jártál felénk. Ahogy így barnára sülve elnézlek, te egyre jobban nézel ki. Komolyan! Ha  az asszonyt valami normális megszöktetné, hát első gondolatom te lennél, az biztos – évődött a mindig bolondos kissógor.

            – Mi ez a trillázás ott nálatok, te haza hozod a munkát, itthon is lagzizol? – hagyta figyelmen kívül a bókot Ilon.

            – Nem, dehogy! Rádió lehet bekapcsolva. De ez nem is lakodalmas zene, mi ilyent nem játszunk. Egyébként fantasztikus, még sosem hallottam. Figyeljétek csak, nagyon jó, még Vangelis is felkapná a fejét, olyan mintha az égből szólna! Valakinek nagyon tetszhet, mert egyre hangosabbra állítja.

            – Ez már kicsit túlzás is – vágott közbe Ilon, – pedig tőled jön, valamit rákapcsoltak az erősítőidre, vagy mi a szösz?

            A zene egyre erősödött. Talán nem is valódi zene volt, inkább olyan, mintha dobokkal, sípokkal, az ember agyába próbálna belebújni valami, ami a hangerővel párhuzamosan egyre idegesítőbb kezdett lenni. Már mindnyájan Laliék udvarába próbáltak átlesni  a  sövény mögé, ahol a gyerekek is voltak, egymás arcát nézték, ki mit gondolhat.

            – Ilyen nincs! – indult meg Gyulus és lassan mindnyájan utána az utca felé, mert csak arra tudtak átmenni.

            A két gyerek ott kell, hogy legyen és nekik még  borzasztóbb lehet az üvöltéssé fajult hangorkán. Lali kapujához már futva érkeztek, tolongva, az idegességtől hajtva. Mindnyájuk érezte, itt valami nagyon nem stimmel.

            – Kapcsold ki! - Kiabáltak mindnyájan Jolánnak, Lali feleségének, aki szintén hallhatta, mert éppen a garázsajtót nyitotta, amikor beértek az udvarba.

            Hirtelen csend lett, de  egy nyugodt lélegzetet sem vehettek: Hátborzongató sikoltásra kapták fel a fejüket. Ica hangja volt, aki előttük járt a sövényen túl, ahonnan csak a hinta lóbálózó két szárának a teteje látszott. Ilon a fiúkat félrelökve elsőnek ért a füves kis részre, ahol a hinta is fel volt állítva. Azt a két métert úgy tette meg, mint egy eszelős. A kislányhoz hajolt le, az arcát a tenyerébe vette, és csak  mondogatta. – Jól van, jól van, jól van.

Hagyta, hogy Lali felvegye Virágot, aki csak szepegett, zokogott, taknyosan, könnyesen. A lányát próbálta félre tolni,  aki talán nem is tudta mit csinál, mert remegő kézzel, szinte bénult aggyal Elődke arcát simogatta, aki élettelenül, véres hajjal feküdt a fűben.

            – A mentőt! – mindenki zavarodottan, kiabálva beszélt.

            Ketten is telefonáltak egyszerre a mentőért, – észre sem vették mennyire furcsa, más helyzetben komikus lett volna, ahogy egymásra nézve, a saját telefonjukat próbálták bűvölni.

            – Vedd már fel, vedd fel, no!

            A következő percek olyanok voltak, mintha megállt volna az idő. A megérkező orvos csak egy hitehagyott magába roskadt, szánalmas társaságot látott maga előtt. Ilon artikulálatlan kitörése döbbentette le mindnyájukat.

            – Meghalt!

            A mentősök határozottan, de mégis értő tapintattal terelték a társaságot félre, látták, hogy itt az idő az úr. Alig kitapintható  pulzus mutatta, ha időben  a műtőbe érnek, talán még van remény.

            – Nagy ütés érte a koponyát, befelé is vérezhetett – az orvos csak ennyit mondott.

            Minden nagyon gyorsan történt ezután. Hirtelen intézhetnékje támadt mindnyájuknak, amint a mentő kifordult a kapubejáróból. A kislányt is megnézte az orvos, de neki semmi baja nem látszott, így csak az anyja kezét fogva a mikrobuszban utazott, hogy majd őt is megvizsgálják, nincs-e mégis valami trauma, az ijedtségen túl. Ilon az első ülésen  ült, és le nem vette a szemét a mentőről, amivel  sikerült szinte egy időben indulniuk. Gyulus nyomta a gázt, mint egy őrült, senki sem tolakodhatott közéjük.

            Mégis csak él, mégiscsak... tudtam én... – egy nagymama minden kínja, reménye forgatta, gyötörte. Képtelen volt levenni szemét az előttük szlalomozó, villogó autó hátsó ablakáról. A veje éppen mondani akart neki valamit, de amikor rápillantott, ijedten kérdezte.

            – Jól van mama?

            – Jól, persze, jól - válaszolt Ilon, de a félig tátott szája, kikerekedett szemei, szinte ijesztővé tették.

            – Ginseng! – mondta szinte sikoltva.

            A mentő hátsó  üvegén keresztül egy kedves arc mosolygott rá. Érezte, ahogy a kellemes lágyság elönti a tudatát és olyan jó lett minden; könnyű, súlytalan. A feje oldalra bicsaklott, nagyon különös volt, hogy ilyen gyorsan elaludt. A többiek próbálták keltegetni, mert befordultak  a kórház betegfelvételi ajtaja felé. Ők nem mehettek a mentő után, csak a parkolóba, de tűkön ültek mindnyájan, szálltak volna már ki.

            – Jól vagyok, mondom, semmi probléma. Jó kezekben van, higgyétek  már el, semmi baj nem lehet – bizonygatta újra Ilon, – nagyon zavarodottnak tűnt.

            Végig csörtettek a parkolón, a kórház folyosóján, de mert a liftre várni kellett volna, versenyt loholtak a lépcsőkön, egészen az ötödikig.

            – Maguk  hozzátartozók? – kérdezte egy nővér, mert a tolongó társaságot meg kellett állítani valahogy. – Üljenek le, jó kezekben van már a kisfiú, a főorvos úr  az épületben van, ő is itt lesz egy perc múlva.

            – Anyuka! El ne ájulj már te is... hallod!? – A lánya karolta át és próbálta leültetni egy padra.

            – Az idegtől van, – találta meg a kibúvót – csak pihentetem picit a szememet.

            Jólesően süppedt bele a ködös félhomályba, – maga is meglepődött, – egészen ismerős volt ez az állapot.

            Ginseng féltő tekintetét érezte magán, hangjából áradt a nyugalom.

            – Nem engedjük át. Nem jöhet át! Nem engedjük  keresztül a semmi-mezőn. Már kétszer  át akart jönni az alagúton is.

            – Már kétszer is – ismételgette magában Ilon.

            – Minden percét felidéztük az életének, megpróbáltuk kitakarni a gyönyörű fényeket, mert mindenáron vissza akart menni oda túlra, ahonnan mindannyian jöttünk. Úgy látszott, nem érti, miért kellene még maradnia.

            – Maradnia kel!

            – Az anyja érzéseibe burkoltuk és ébresztgettük benne a vágyat, a szenvedélyt, a szerelem gyönyörét csillogtattuk neki, ami még várhat rá. Talán már érzi, hogy vissza kell mennie, dolga van még ott, vagyis itt, még semmit sem élt meg sem a vágyból, sem a kéjből.

            – Burkoltuk,.. Csillogtattuk... de…de kivel, kikkel...  Ő? Mondd már! Lángocska is itt van? – Ilon agya szinte atomjaira esett szét. - Itt van! Itt van ő is!

            A gondolatai mintha dadogtak volna, nem tudta értelmesen összerakni magában a feltoluló képeket, pedig annyi kérdés gyűlt össze egy pillanat alatt. Lángocska! Egy ismerős arc bontakozott ki a ködös fényből, és ő csak rohant, rohant a karjait széttárva, hogy beteljesedjen valami, ami egész életében  mint egy vákuum  szívta maga felé.

            – Anyukám! Ne! – hallotta valahonnan messziről, majd még zavaros képek villantak át az agyán a semmiből, a semmibe tartva.

            – Hát ilyen nap sem volt még ebben a kórházban, – szólt egy basszus a rosszul becsukott ajtó mögül. – A kisfiút kétszer élesztették újra, most meg a nagymamát... ez őrület!

            Ginseng karjai ringatták, akinek a hangjában most érzett először valami ijedtség félét.

            – Te nem mehetsz át, oda te nem mehetsz át, oda majd csak együtt mehetünk át!

            Ilon nagyon zavart volt, görcsösen kapaszkodott Ginsengbe, nem sikerült rendeznie a kuszaságot magában. Megpróbált semmire sem gondolni, leszállni valahova a mély nyugalomba, ahol majd újra megtalálja a fonalat, újra képes lesz gondolkodni. Ha ilyen mélyre merült, mindig a zene emelte ki a valós világ pereméig, most dal volt, amit hallott.  Messziről, nagyon messziről szólt, évezredek homályán keresztül, egyre tisztábban. Nevetett, nevetett, a dal is nevetett. Érezte, ahogy a hang átöleli, ahogy a hangból kezek nyúlnak, simogatják az arcát.

            – Kisfiam! – eleredtek a könnyi – ne tűnj el kérlek! Most már sohasem hagylak el, mindig itt maradok a közeledben mindig.

            – Előd jól van már, – nézett a szemébe Lángocska és mondta, mondta, mintha az a majd kétezer év egy perc lett volna, amikor elváltak. – Az orvosok levették róla a fájdalmat. Olyan kedves srác, mindenáron vissza akart menni a fénybe. Nem engedem vissza, és ha túl lesz ezen az életén, majd keresek egy nagy-nagy kozmikus gubancot, amitől újra itt maradhat egy másik életre. Az ikreid leszünk egyszer, – mondta nevetve – vagy a szarvast űzzük, vagy a neutrínókat – csibészkedett, mint régen a tűz melletti mesés estéken.

            – Majd mi négyen, ha úgy akarod. – mondta Ilon Ginsengre pillantva, aki ragyogó arccal bólogatott.

            – Most pihenned kell, várják, hogy felébredj, hát ne tépjük az idegeiket tovább. Mi itt maradunk a közeledben, minden álmodban benne leszünk. Majd kirándulunk, meglátod, addig is együtt leszünk, amíg tart ez a köztes lét. Bennünk itt él minden pillanata a múltnak, ha jössz velünk, egy-egy  eseményét újra élhetjük.

            – Meg a sok barátunk, akikkel az időt töltjük. Őket is megismerheted majd – próbált nagyfiúként viselkedni Lángocska.

            – Barátaitok?

            – Most ne... majd máskor, menj vissza nagyon várnak már!

            Menjen, mondták, erre ők kezdtek távolodni lassan. Vissza-visszanéztek, de olyan feltűnő volt, hogy kettőjük közt ott volt az az űr... tudta, ő hiányzik onnan.

            Felébredt. Hallotta, ahogy  valaki magyarázott a lányáéknak.

            – Egy-két szót beszélhetnek vele, de hagyjuk pihenni. Kivizsgáljuk, mi is volt az ok, mert az a stressz csak felerősített valami problémáját.  A kisfiú már jól van, a belső nyomás megszűnt a koponyaűrben, az agy nem sérült a felvételek szerint. Nyugodjanak meg, menjenek haza, kérem! Akár fél óránként is telefonálhatnak, a nővérkék azonnal válaszolnak.

            Az orvos könnyednek látszó mosolya feloldotta a szorongást bennük, tétován  nézelődtek hogyan tovább? Óvatosan benyitottak Ilon szobájába, de mert látszott, hogy alszik, csendben vissza is hátráltak.

            Ahogy ballagtak a lifthez, Jolán maga elé meredve ismételgette.

            – Be sem volt kapcsolva semmi, a hangfalak is a kocsiban voltak még,... semmi sem volt bekapcsolva...semmi...semmi.

            – De akkor mi szólt olyan kegyetlenül? – nézett rá Ica.

            – Lehet, hogy nem is szólt semmi, csak...  – állt meg Gyulus, feltartva a két asszonyt.

Nem tudni miért, de erre a felvetésre mind a négyük hátán végigfutott a hideg. 

�Sis�� �tt, aztán mutatta, hogy csak ez volt ott. Idegesen nyomkodta, majd oda adta a rosszképűnek, hogy mi a fene lehet az? Annak mintha életre kelt volna az előbbi fa-arca, szinte elvicsorította magát.

 

            – Már megint a fejem!

            – Az enyém is, pedig nekem sohasem szokott. – Az utolsó szavakat már szinte üvöltve mondta, mint akinek vájkálnak az agyában.

            – Valami bogyótok biztosan van fejfájás ellen! - tomboltak a fájdalomtól és mindent kiborogattak, széttépték a kézitáskákat is. Szinte pillanatok alatt mocskos szemétdombbá vált az iroda, a padlón fekvő két nővel és az üvöltő gengszterekkel.

            Ekkor berúgták az ajtót és álarcosok fegyverei meredtek a szobára. Nem is védekezett a két őrjöngő. A kommandósok  földre teperték és megbilincselték őket. Mikor a bilincset tették rájuk, a sovány kezéből kiesett valami. A rendőr félre rúgta, mert látta, hogy csak egy alufólia darab. 

            Már az utcán voltak, tuszkolták be őket az autóba, amikor még mindig hallatszott az üvöltésük. Eszelős üvöltés volt, mint mikor az ördög megszáll valakit. Néhány perc múlva már civil ruhás rendőrök adatokat gyűjtöttek, mindenkit  kikérdeztek, de látták, hogy az igazi bűntett egy házzal arrébb volt, így gyorsan befejezték. A két asszony csak ült a felállított székeken és néztek egymásra. Katka elnevette magát valami ideges nevetéssel, mint a győztes, aki az előbb még halálraítélt volt. Ilon nem tudott nevetni, hirtelen keresni kezdett.

            – A Ginseng! Hol a Ginseng? – A fotelt nézte, valami vérnyom van-e? Egyáltalán mikor tűnt el a fiú? Talán a rendőrök segítették? Vagy biztosan a sok mentő közül, akik hirtelenjében megjelentek,  azok vihették el. A szobája! Biztosan, a szobájában van! Kivágta az ajtót, és rohant végig a folyosón, nyitott volna be, de zárva volt.

            – Katka! A kulcsot! Hozd a kulcsot!

            – Nyugi már, mi van veled? Mi a francot akarsz ebben a porfészekben? 

            Kinyitotta az ajtót, felkapcsolta a villanyt. Minden ugyanúgy volt, mint két hete, amikor ketten hozták, a kimustrált iratkötegeket.

            – Még az órád is itt van, hiába kerested mindenütt. Fáj még a fejed?

            – Nem

 

            Csak néztek egymás szemébe. Nevetni akartak, de elsírták magukat. Egymás vállára borulva várták, hogy elmúljon a félelemnek az utolsó hulláma is.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.