Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ginseng 6

 A délután már elviselhetőbb volt, az árnyékok hosszabbak lettek, és a levegő is kellemesebbé vált, hála annak az egy-két kóbor felhőnek, amelyek időnként eltakarták a napot. Ilon élvezte az új életformát. Újra családban kel, fekszik, és azt, hogy szükség van rá, örülnek itt neki. Még muskátlikat akart dugványozni, de látta, hogy villog a kapunyitó jelzőfénye, így az már valószínű, hogy elmarad.

- Miért olyan kihalt az utca mama? - kérdezte Gyulus az autóból kikászálódva - olyan, mintha elköltözött volna a város.
- Nincs nagy élet, csak a rendőr Józsi sietett valahova az előbb, meg a polgárőrök kocsija. De hát ki az a bolond, aki ilyenkor önszántából az utcán cselleng?
- Mííí... együtt mentek, ez elég különös! Valami probléma lenne valahol? Felhívom őket, ha szükség van rám, már én is ráérek - és tárcsázott is.
- ..hogy lecsúszott az egész part? A nagy fa is eltűnt...te úristen - fülelte a veje reagálását, a telefonból hallottakra.
- A vasúti játszódombot mondod? Oda mentek a gyerekek - lesett Ilon a hangok után.
- Nincs semmi probléma, azt mondja a Józsi - de Gyulus hangja is elbizonytalanodott - azonnal odamegyek, és... - idegességében nem tudta folytatni, a kocsi ajtajához lépett, és kinyitotta. Ahogy bevágta magát, kicsit visszahőkölt, nem értette, az anyósa hogyan ülhetett be ilyen gyorsan a másik ülésbe. Ilont is elkapta a kétség, a félelem, ...és ha?
Egy vágta volt az út. Nagyon hasonlított a múltkori esetre, - csak akkor a mentőt követték - ugyanilyen kétségbeejtő volt.
Ginsenget kellene megkérdezni! Ilon nagyon szeretett volna most ellazulni, valamiféle meditációs állapotba kerülni, de sehogy sem tudott lehiggadni. Valamivel meg akarta nyugtatni magát, elterelni a gondolatait az eseményről, ami már-már horror képekben villant át, a tudatán. Abban a telefonban akármit mondtak is, nem tudott hinni nekik. A felhőt nézte, ahogy áthalad a nap előtt, késleltetni akarta a vakító fény előbukkanását, szinte belemarkolt a tekintetével, hogy lefékezze, és a nyugtató árnyék tovább maradjon. A fehér habként tornyosuló felhő megállt, mintha szolgája lenne a szuggeráló tekintetnek, és önmagában kavarogva más-más alakban illegette magát.
Ilon szeme kerekre nyílt, amikor a felhő kedvesen rámosolygott, - de nem úgy ám, mint egy száj, vagy egy arc, mosolyog!
Két szem megnyugtató mosolya volt ez.
- Mosolygó szemek!
Elnevette magát, és érezte a megnyugvás kellemes érzését átáramolni az egész testén.
Gyulus pillantása most is olyan zavart volt, mint múltkor. Nem értett semmit. A helyzet, mint egy már megtörtént perc másolata zajlott, - az anyós érthetetlen pofákat vág, és az idő is mintha megállt volna.
Egy útkereszteződésen hajtott át, ahonnan máskor, egy pillantást szokott vetni a magas dombon álló óriási fára, de most egészem más látszott. Valami kis zöld bokros dombocska tűnt fel egy pillanatra, majd a házak újra eltakarták. Talán emberek is álltak ott? Ehh mindegy úgyis mindjárt odaérnek. A kocsit távolabb kellett leállítaniuk, mert a bámészkodóktól nem tudtak továbbhajtani.
- Jöjjön Mama, innentől kézen fogva megyünk, hadd bámuljon a nép - kezdett kicsit oldottabb lenni, amikor megpillantotta a polgárőr kollégáját, és látszott, hogy mindenki higgadt, - mentő sehol sem látszott. A vasúti töltésen átsegítette az anyósát, - az a világ minden kincséért sem maradt volna le, - bár vigyázni kellett, mert a síneken bármikor jöhetett szerelvény, nem látszott, hogy lezárták volna, a vonatok elől.
A sínek melletti úton állva ámultak csak el a látottakon. A jól ismert kép eltűnt, az agyagos partból egy folyamnak látszó törmelékes meredély látszott, ott fent a szélén pedig mintha összeért volna az éggel.
- Prézlikém, voltak itt valahol gyerekek, erre játszottak, nem láttátok őket? - kiabált a bokrok közt matató fiúnak, aki valami szalagot próbált egyik bokortól a másikig kihúzni.
- De, láttam a fiadat is, ott vannak túl a rendőr kocsinál. Kikérdezték őket, valaki hiányzik-e közülük, vagy volt-e valaki más is ott, amikor lecsúszott azaz istenverte part. A Józsiék hazaküldték őket, de mindnyájan vissza szállingóztak.
Arra vették az irányt, amerre gondolták, hogy a rendőrautó megállhatott, ahol megbizonyosodhatnak, valóban nincs semmi baj. Gyulus, mint ős-polgárőr, bennfentesként keresztülvágott az elkerített részen, nyomában az anyóssal. Elég bizarr képet nyújtottak a túloldalon lévő bámészkodóknak. A gazban botladozva, a szemük önkéntelenül is visszatévedt a megváltozott tájra.
- Mama mi lehet az ott a felénél, ahol a fa gyökerei az égnek állnak?
- Hát gyökerek!
- Ejnye már! Kicsit lejjebb, az a valami olyan, mint egy fazék alja. Egy sárga fazék, vagy mi. Amíg ők rácsodálkoztak arra a valamire, Elődke elkezdett szaladni feléjük, meglátva, hogy jönnek. Ilon vette észre előbb, és szembe próbált futni, hogy a csibészt mihamarabb a karjaiba kapja, de a nagy összeölelkezéstől mindketten felbuktak. Gyulus szétnézett, mennyire látszódhattak ki a bokrok közül, nehogy rajtuk nevessen a város, hogyan is figurázott az anyós a bokrok közt.
De ezekat nem érdekelte, ki látta a bukfencüket, csak nevettek, bolondoztak, míg végre feltápászkodtak. Az apja is lehajolt, megsimogatta a fejét, szemét végig járatta rajta tetőtől talpig, azt sugallva, - többé nélkülem sehova se mész!
- Mit néztek annyira?
- Semmit kisfiam, csak... - nem is tudatosult bennük, hogy mindkettőjüknek, vagyis már mindhármuknak a tekintetét fogva tartja az a színes edény-féle.
- Olyan kis pálcika-izék is vannak - próbált a gyerek is fontoskodni.
A két felnőtt egymásra nézett, ugyanazt gondolták. Ez a földből fordult ki, és nem úgy néz ki, mint amit tegnap ástak el.
- Csontok! Azok - nézett a vejére - tudom, hogy azok, én is jártam ásni főiskolás koromban. A sárga, meg szépfém - próbálta az egykori tolvajnyelven megvilágítani, mire is gondol.
Így kimondva, minden egészen más színben tűnt fel. Tudták, erre máskor is találtak már csontokat, de ahogy most a föld eléjük tárta sok-sok éve rejtegetett kincseit, biztosak voltak benne, temető lehetett valamikor a dombon. A sárgálló edényt, - és ami még eltemetve lehet valahol a törmelék alatt - valaki jeles helyre akarhatta elrejteni egykor.
- Barkóbázunk, mama?
Ilon vette a lapot, neki is pergett az agya, érezte, nagyon gyorsan lépni kell, mielőtt valaki elszemtelenedne, és a tiltás ellenére közelebb jönne, bogarászni a hantok közt. Vissza is kérdezett.
- Ember?
- Igen.
- Leródes prof.?
- Az - nevette el magát Gyulus.
- Jó ötlet, szerintem is át kellene néznie egy szakembernek, mielőtt hozzányúlnánk. Először is valahogy kapcsolatba kellene lépni a tanár úrral, és megkérdezni mit tanácsol, kit értesítsünk. Jobb lenne, ha nem az itteni múzeumból jönne ki valami ifjú titán. Beszélj a rendőrökkel, hogy vegyék komolyan az őrzést, de ne legyen feltűnő. Csak mintha a balesetveszély miatt kellene lezárni a területet.
- Jól van, azután meg felhívom a professzort, otthon ücsörög, nem jár ő már sehova. Esetleg, ha hirtelen felbukkan valahol alapozásnál, vagy földmunkánál valami. Olyankor boldogan nosztalgiázik néhány lelkes amatőrrel, akik mind régészek akarnak egyszer lenni.
- Majd én! Úgyis nagyon régen hallottam a hangját, kíváncsi vagyok, megismer-e még? Gyere kisfiam, - húzta magával Elődkét,- leülünk ide a tuskóra, és telefonálunk, apa is mindjárt jön. Az titok ám, - mutatott a sárga tárgy irányába, - senkinek sem szabad megtudni, amíg nem jönnek a régészek.
A gyerek morcosságot mímelve összevonta a szemöldökét, aztán az esküvés jelét, - a két ujját feltartva - mutatta, hogy ő már komoly ember, nem valami dedós locsi-fecsi.
A telefon jó párszor kicsörgött, mire felvették. Csak egy "tessék" volt, de az ismerős hang, amit már majd' húsz éve nem hallott, kellemes emlékeket idézett. Mintha tegnap lett volna, ahogy magyarázta a kronológiai bizonytalanságot, meg az ezer apróságot, ami meghamisíthatja a látottakat.
- Elnézést professzor úr, hogy zavarom. Egy régi ismerőse vagyok, a nevem talán nem mond semmit önnek, de...
- Ilon! Drága Ilon, maga az? Mindjárt megismertem a hangját! Még hogy nem emlékszem magára? Most már elárulhatom, hogy maga volt talán az egyetlen amatőr, akit szívesen láttam volna a szakmában. Azonnal megismertem a hangját! Sokszor eszembe jutott, hogy egy olyan lelkes, kutató ember, akiben akkora tehetség van, miért is tűnt el olyan hirtelen.
- Kegyetlen dolgok történtek akkoriban drága tanár úr - Ilon emlékezett, hogy kint terepen csak így volt szabad szólítani.
- Tudom, mesélték a nővére balesetét, és hogy a kislányát maga vette pártfogásba.
- Igen, azóta van lányom, és már unokám is. Itt áll mellettem. Ha felnő, talán majd ő is a múltat fogja kutatni.. De most valami másról lenne szó.
- Ha arra járok, meglátogatom magukat. Ha már a hegy nem megy Mohamedhez, hát Mohamed megy a hegyhez - vágott a szavába a professzor.
- Az nagyszerű lesz, szeretettel várjuk! Itt mindenki ismeri ám a tanár urat. Ahány történetet én elmeséltem azokról a nagyszerű nyarakról, amiket önnel tölthettem. Egyébként a vejem is járt ám ásni, talán emlékszik is rá, nagydarab behemót ember, de a szíve arany - tette hozzá . Egy munkán ismerkedtek meg a lányommal, de ma már sajnos nekik is kevés az idejük és...
- Igen, emlékszem már - vágtak egymás szavába.
- Kedves Tanár úr, másról is szó lenne most..., hogy is kezdjem?
- Vázolja kedvesem megértem én, elvégre nyolcvan sem vagyok még - nevetett.
- Van itt egy földcsuszamlás, valamikor a vasútépítők vágták át a dombot, annak a rézsűje csúszott meg. Közelről még nem láthattuk, szinte biztos, hogy egy sír is feltáródott, de talán ami nagyon érdekes, egy edény-féle is kibukkant...
- Kerámia?
- Nem. Fémnek látszik, és mintha a nemesebbik fajtából lenne.
Kis csend következett, mintha a prof.-nak elállt volna a szava. Régen hívták őt már látványos lelethez. Ott voltak a lelkes fiatalok, és persze nyomukban, a hiénák.
- Volt már feltárás? Ilyen előzményekkel talán van is dokumentáció valahol arról a dombról.
- Nem tudom, nem rég óta lakom itt, nem ismerem a település múltját.
- Azt hiszem, hivatalossá kell tennünk a megtekintést, lehet, hogy komoly dologról van szó. Maradjunk kapcsolatban, megadom az msn címemet.
Cím cserék után, még a szükséges teendőkre hívta fel Ilon figyelmét, főleg a hely őrzésére, és ha lehet, senki se tudjon a leletről.
- Ha tudok személyesen is ott leszek, szeretnék még egyszer egy izgalmas munkát, jó társaságban - nevetett - a hattyúdal nekem is jár! Egy óra múlva találkozzunk a neten, és ha valami új infó van, azonnal tudunk egymásról.
- Köszönöm, nagyon várjuk tanár úr, én itt úgy sem tudok semmit tenni, nem sokára sötétedik. Egy óra múlva a neten! Viszlát!
A múlt egy pillanatra nagyon közel került hozzá, egészen kába volt, amikor Elődke kérdezte.
-Ki volt ez, olyan tanító bácsi? Ismerted régről?
- Igen, olyan tanító bácsi-féle volt.
- Te figyelj mama! Azok a csontok, emberé voltak?
- Még nem tudom, ilyen messziről nem lehet megállapítani, lehet hogy nem emberé voltak.
- De ha emberé voltak, akkor a lelke most hol van? Elszállt a csillagokba, vagy most is itt van valahol, mint... - nem folytatta, csak nézett Ilon szemébe.
Egymásra meredtek, egy szót sem szóltak, de a gondolataik mintha összefolytak volna, ugyanazt érezték. Akár itt is lehet az a spirituális lény, aki sok-sok évvel ezelőtt ebben a testben lakott.
- Már itt is vagyok - zökkentette ki őket Gyulus - minden rendben lesz. Józsi megígérte, hogy erre a részre nagyon figyelnek, senki se jöhessen át ide. Máshonnan meg nem látszik az edény, ott van az a nagy rög, - mutatott a kezével, - az jól eltakarja. Beszélt a prof-fal Mama?
- Igen, nagyon megörült nekem, és azt hiszem fel is izgatta a hír, vagyis a felkérés. Már a 'neten kutakodik, adatok után, mi is lehet erre, volt e már a környéken feltárás. Haza megyünk, és állandó kapcsolatban leszünk vele - amíg el nem alszunk, - tette hozzá. Reggelre riadóztatja akiket megfelelőnek talál, és jönnek.
- Nagyon jó lesz. Az őrzést mi látjuk majd el, egyik fiatal rendőrrel leszünk kint éjszaka.
Nem volt kedvük hazamenni, úgy érezték, hogy cserben hagyják a területet. Mintha rájuk bízta volna a sors minden gondját ennek az új keletű titoknak. De itt már semmit sem tehettek, és még ott a munka, hogy a holnapi napot előkészítsék, hát elindultak visszafelé.
- Én is voltam őr, amikor egyik helyen nem akartuk, hogy idegenek legyenek a feltáráson,- emlékezett Ilon hazafelé a kocsiban. - Munkásőrt küldtek ki vagy segédrendőrt, ha őrzést kértünk. Irtóztunk is tőlük, mert azok belepiszkáltak ha már nem volt ott közülünk senki, - és el is tűnt néha ez-az. Váltásban dolgoztunk, és sátrakban aludtunk a munkagödrök közelében. Aki délután már ráért, az pecázott a csatornában. A fiúk egész bogrács halat főztek vacsorára, és ha estefelé bementek a városba a tanár úrék, kezdődött a buli.
- Buli egy ásatáson? Ó micsoda erkölcsök! - emelte fel a hangját színészkedve a férfi.
- Egyik este, még tánc is volt, de nem tartott sokáig, - nevetett - lefeküdtünk, mert a fiúk hamar kiütötték magukat. Valakitől kaptak egy demizson bort, és azt hitték, azt is úgy kell inni, mint a sört. A Mózi Gyugyu bele is lépett a halászlébe, mert csak félre húztuk a bográcsot, kéznél legyen, ha megéheznénk. Mindenki nevetett, alig állt a lábán a balfék. A többiek fogták, mi meg mostuk le róla a zsíros hallét. Reggel mérgelődtünk is, hogy oda lett a halászlé, de a két fiú, akik bekísérték a helybéli lányokat a kisvárosba, mondták, nem veszett az oda, ők ették meg a maradékot. Hagyhattunk volna többet is! Hát....... ezen még két évig nevettünk. De szép is volt!
Még mesélt volna, jól esett az emlékezés, de hazaértek.
- Nekem még vissza kell mennem pontosítani, hogyan is legyen az éjszakai ügyelet, - mondta Gyulus elgondolkodva. - Ica is mindjárt itthon lesz, ő majd átveszi a gyereket, neki elég volt ebből az őrületből mára. Drága Mama, ha újra kapcsolatba lépett a professzorral, csörgessen meg, hátha van valami mondanivalója, amit még sötétedés előtt tennünk kellene.
Az apának ebben egyáltalán nem volt igaza, mert a gyereknek esze ágában sem volt jófiúként, játék után nézni.
- Ugye mi együtt maradunk éjszaka. Ott alhatok veled? - Nézett a nagyanyjára, mert neki tudnia kell mindenről, őt nem lehet csak úgy lerázni!
Ilon elgondolkodva nézett a kisfiúra, akivel annyira egy húron pendültek, hogy most, amikor ilyent kérdezett, különös érzése támadt. Ha a gyerek most itt hagyná, félne. Lelke mélyén érezte, rajta keresztül reméli a kapcsolatot Lángocskával, mert az, az elválás, ott a sok évszázaddal ezelőtti napon - még ha egy álom szűrőjén keresztül is tapasztalta, - nagyon fáj. Majd lefekvés előtt, valahogy az álmokra tereli a szót, és megpróbálja meséltetni, arról a fiúról. Lehet, hogy ők találkoztak is. Lehet, hogy... - de elhessegette a türelmetlenségét, tudta, hogy eddig mindig a véletlenek sodorták,az álom-lét közelébe, semmi értelme gyötörni magát
- Az jó lenne, én örülnék neki, de most azzal a bácsival kell kapcsolatba lépnünk, akivel előbb beszéltem. Azzal a ... - de megcsörrent a telefon
- Van-e már kapcsolat Mama? - Gyulus volt, - Kérdezze meg tőle, küldtek-e ide már valakit? Az lehetetlen, hogy tőlük.. .
- Még nem beszélünk, kis idő kell, hogy rátaláljak. Tőlük? Legfeljebb holnap remélhetjük a hogy lejönnek, ma semmi esetre sem. Nem értelek, miféle kérdés ez?
- Az előbb találkoztam idegenekkel, úgy mozognak a helyszín körül, mintha szakemberek lennének. A nő lehet, nem is magyar, mert a fickó angolul beszél hozzá. Egy másik kocsi is elment mellettem, egy BMV elsötétített ablakokkal. Lassan ment, nagyon ráérősen. Nem lenne jó, ha minden ráérő ember itt kötne ki.
- Eszembe jutott valami, - vágott a szavába Ilon. - Fényképezz le titokban mindenkit, aki gyanús. Csak úgy, mintha kedvtelésből kattintgatnál, ha már gyanúsnak találod őket.
- Ó én drága anyósom, maga aranyat ér!
A nyüzsgő nap után jó volt már a csend, mindenki együtt volt, a megszokott időben. Ilyenkor néhány szóval beszámolnak, ki mit tart a legfontosabbnak a nap történéseiből. Most is elkezdte Ica, miért ért később haza, de látta, hogy a többiek különösen viselkednek.
- Mi van veletek, mi ez a feszült csend? A gép is be van kapcsolva, pedig ilyenkor nem szokott! A telefonok is kirakva az asztalra. Avassatok már be, mit nem tudok én?
- Éjszakai műszakom lesz, - válaszolt Gyulus, és mindent, tövétől-hegyéig elmesélt.
- Csináltál-e képeket? - kérdezte az anyós.
- Igen, készítettem mindenről mindenkiről, aki a lencse elé tévedt. Mindjárt felrakom a gépre, ott jobban elemezhetők a pofák, ki miféle. Még én sem néztem meg őket, de valamit csak felvettem!
Amíg az apa a képek feltöltésével foglalatoskodott, Elődke a szemeit résre nyitva bűvölte volna a valóságot, hátha elő sejlik az a csintalan barát, de nem sikerült, az álmodozás. A két nő pedig a részleteket tárgyalta, mert a történésekben nem a tények felsorolása a lényeg, hanem a részletek, azok adják meg az ízét, zamatát a pillanatnak. Nagyot hahotáztak, amikor Ilon oda ért a mesével, hogy - te, én úgy hasra estem, hogy szegény gyereket is felborítottam, ... és mondták, mondták.
- No, kész is, gyertek közelebb, indul a diavetítés, - nevetett a apa - de ahogy Ilonra nézett, elállt a szava. Az asszony elfehéredett és csak ennyit tudott kinyögni.
- Te Úristen.
- Mi az már mama? Mi a baj? A kép?
- Igen, a kép! Tudjátok ki az a piperkőc, az álom-autóval, meg azzal a mázolt nővel?
- Mondja már, ismeri?
- A Mózi Gyugyu! Hogy kerül, ez ide? Róla beszéltem, amikor jöttünk hazafelé.
- Mi az igazi neve?
Hát Mózi......Gyugyu... - gondolkodott - nem tudom! Azt hiszem, sosem tudtam. Hát ilyent, nem emlékszem, hogy hallottam volna az igazi nevét.
- Majd még visszajövünk rá, de most menjünk tovább, - és nézegették, próbáltak valami olyan képet találni, amit érdemes elemezgetni, de csak, "vakon" felvett képek voltak. Mikor a végére értek, megnézték az msn-t és látták, hogy a professzor elfogadta a meghívást.
- Drága Tanár úr! Küldök egy képet, másfél órája, hogy készült itt a városban. Engem megdöbbentett, szeretném, ha látná, hátha eszébe juttat valamit, vagy valakit.
A kép láttán az idős emberből kitört.
- Ez a senkiházi az összes tanítványom szégyene. Ha ott van maguknál, akkor nagyon elővigyázatosak legyenek!
- Tehát emlékszik rá Tanár úr! Egy angol nővel van.
- Nagyon is emlékszem. Fél évvel ezelőtt megkeresett, és áradozott a szakma szépségeiről, meg hogy ma már nem úgy van, mint régen. Jön itt a pénz a feltárásokra, ha olyan manager típusú emberek veszik a kezükbe a dolgokat, mint ő. Nem értettünk egyet, így mérgesen elmentek. Akkor is vele volt ez a nő, de nem angol ám ez! Úgy káromkodik, mint egy kocsis! Szegény bottal járó feleségemet lekurvázta, és mindenféle múmiának nevezett bennünket. Azóta is hallottam róluk, már jelezték, több helyen is felbukkantak, ahol dolgoznak a munkatársak.
- Ez valóban szégyenletes! Én is megdöbbentem, amikor újra láttam, bár azóta sokat változott, de az a sunyi, kiismerhetetlen tekintete olyan, mint régen.
- Vigyázzanak nagyon, mert nem magányos farkas ő, hanem egy kellemetlen banda állhat mögötte. Beszéltünk már róla kollégákkal, számítógépes szakemberekkel, és az a véleménye mindenkinek, hogy bejárnak a legjobban védett adatokhoz is. Ne is beszélgessünk itt, jobb lenne inkább személyesen.
- Értjük kedves professzor úr, akkor várjuk a holnapi találkozást. Üdvözöljük a kedves feleségét is! Viszlát.
Már kezdték megérteni, miért is jelentek meg olyan gyorsan azok az idegen látogatók.
Gyulus összepakolta az éjszakázáshoz szükséges holmikat. Pecázáshoz, vagy éjszakai vadászathoz szokott így készülődni. Még ki is kísérték, csukták a kaput utána, integettek neki. Ahogy eltűntek a kocsi lámpái az útkereszteződésben, ők még sokáig bámultak bele a nagy sötét végtelenbe, lesve a millió apró kis pislákoló lámpást, mintha hamarosan történni kellene ott fent valaminek.
- Már minden hullócsillag lepottyant, hiába lesitek. Eléggé izgalmas napom volt, jó lenne, ha ma korábban feküdnénk. - Ica hangja törte szét a varázst.
- Hallod kisfiam, - nevetett Ilon - anyádnak izgalmas napja volt!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Szia Májusfa!

(Kate Chrysso, 2012.09.24 18:21)

Nem tudlak elérni az e-mail címeden, (betonból) visszadobja a rendszer. A Napvilágon nem nagyon jeleskedsz mostanában. Mi a helyzet a mi Tituszunkkal?