Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ginseng 7

2009.10.05

 


 

A nagy kirándulás

 Még alig virradt, de Ilon már a konyhában tett-vett. Gyulusék is az asztalnál ültek morcos képpel, kialvatlanul, pizsamásan-hálóingesen, a kávéjukat kortyolgatták. Kegyetlen éjszakán voltak túl, egész éjjel kisebb szünetekkel zengett az ég, villámok cikáztak és úgy tűnt, mintha mindegyik az ablakkal szemben csapott volna le valahol.

KépA reggel kedvetlenül telt, alig beszéltek, talán Ica méltatlankodó kitörése volt a leghosszabb összefüggő beszéd, mióta betelepedtek, a konyhába.

— Hogy a francba recseghet, döröghet az ég egész éjjel? Amikor már reméltem, na végre elment, hirtelen akkorát villámlott, azt hittem a guta üt meg.

Nem is volt normális semmi! A levegőnek sem olyan volt az „íze", mint máskor zivatar után, - friss, harapnivaló - amiből olyan jól esik mélyeket lélegezni, inkább az őszi reggelek ködös, kiállhatatlan érzését keltette. Kedvetlenül ment ki-ki a dolgára, csak Elődke várta azt az utolsó pillanatot, amikor még ráér elindulni. Elsős létére egyedül járt iskolába, nem engedte, hogy valaki elkísérje - ismerte ő az utat, minden fát, kerítést -, ugyanis az iskola a ház teraszocskájával szemben, alig kétszáz méterre volt. Ilon, most is mint minden reggel iskolanapon, a hintaágyon ült, követte szemével a kisfiút, várva, hogy az majd befordul a nagy barnára festett kapun.

Ahogy a gyerek ballagott, a távolban látszódtak a cikázó kisülések, néha úgy tűnt, mintha körül ölelték volna, egyikük balról, a másikjuk jobbról, de volt, amelyik fent a végtelenből indult cikázva lefelé, mintha éppen nála csapna a földbe, de felette szétvált két ágra, keretet adva a távolodó kis alakjának. Olyan volt, mintha moziban ülne, és egy jól megrendezett természetfilmet látna. Azt, hogy Elődke mikor tűnt el a színről, nem is érzékelte, mert a felhők csodálatos játéka, a színek tobzódása varázslatos ködöt borított az érzékeire. Már a villámok sem az ősi félelmek rettegést keltő ostorai voltak, és mintha az őket követő égi zengés is valamiféle távoli zenekartól kúszna felé. A fények és a hangok, valahol legbelül, a tudata mélyén őrült táncba kezdtek, a testét  könnyűnek érezte, mintha lebegne. Egy versrészlet duruzsolt benne, vagy hallotta is talán? Az arcát simogató szellő kiemelte a gravitáció nyűgéből, majd érezte, ahogy Ginseng , megfogja a kezét, átöleli, cinkosan rámosolyog. Próbálta felmérni, hova is sodródott, amikor a szeme a hintaágyra tévedt, ahol önmagát látta: ült maga elé meredve, sejtelmesen mosolygott és a verset suttogta.

Tornyos párnák buja bájai kísértik az eget,

az öntudatlan szépség most kitárulkozik.

Felhő ölel fény-nyalábot s ájultan tova tűn,

itt Érosz az Isten! Elenyészik minden - minden bűn.

Próbálta a szemeit erővel is behunyva tartani, mert azaz érzés keringett benne, hogy a tudata megcsalja. Attól félt, valami értelmetlen álomképek hálójába került és Ginseng meghallja a kétségbeesett álombéli siránkozását; aztán majd megkérdezi  napközben, mit álmodott? Máskor hasonló esetben szégyellte, hogy annyira kiszolgáltatott volt álmában. De nem így történt, mert bár az égi háború moraja még ott kavargott felette, de az embere hangja már tisztán szólt, nyugalom érződött, kedves hangjából.


— Aludj még, sötét van. Mire kivilágosodik, a vihar is messze jár már.

Jólesett a feszült álmokból a pihentető alvásba menekülni. Még hallotta a duruzsolást az ajtón kívül, a kutyák vakkantásai jelezték, jönnek-mennek páran, akik a karámnál töltötték az éjszakát, a kegyetlen vihar miatt. Az utolsó gondolata az Anyánk körül forgott, aki ezt a jó illatú éjjeli melengetőt hét bárányból összevarrta. Még jobban magára húzta a puha takarót, és újra elaludt.

A reggel biztosan olyan volt, mint szokott esős éjszaka után, de egy kis csapat egészen más gondolatokkal ébredt. A vándorlás a vérükben volt, nem az első eset ez, hogy a reggeli munkák után nagy útra indulnak, de most más volt. Nagyon nagy út lesz ez. Lehet, hogy a hold újra ugyanúgy az ég közepén látszik majd, mint most, amikor visszaérnek, és az állatokat addig a nagycsalád feji, legelteti, ahogy azt ilyenkor szokták. Teher ez, de szívesen teszik, ez a rendje az életnek.

Este mindent végigbeszéltek, időjárásról, élelemről, meg a veszedelmekről is, amikkel találkozhatnak. Kijárt utakon is mennek majd, és nem tudhatják, kifélékkel találkoznak arra. Jó lenne, ha kereskedők kerülnének az útjukba, mert a váltólovak hátára felkötözték az eladnivaló prémeket a jó vásár reményében. Hosszú útnak ígérkezett, de talán nem is a távolság volt a legfontosabb, amikor gondolatban végigjárták a fejedelmi törzshöz vezető utat, hanem a megpróbáltatások. A vándorló kereskedők kísérete időnként rablóbandává züllik és ők hatan nem biztos, hogy meg tudnák védeni magukat. Talán a Nagy folyón át tudnak menni, ha megtalálják a gázlót, amit az Úr magyarázott, és Manysi papa is végig vándorolta már a folyóvölgyet, majdcsak ráismernek a jeles helyekre. Anyánk volt az, aki mindenre ügyelt, számba vette mire lehet majd szükségük az úton. Na és az a sok-sok bölcsesség, millió üzenet, amit át kellett adniuk Lángocskának, ha majd sikerül kis időre magukra maradni.

-Te Illó lányom ezt neked adom, szükségetek lehet rá. – Ezek a nagylegények úgysem tudnák olvasni, csak ti ketten – tette hozzá és egy pergamentekercset adott Ilonnak. Ahogy széthajtogatta, látta, az-az írás, amit már olyan sokszor olvasott, amikor téli napokon Anyánk titokban tanítgatta a rovások olvasására. A néhány szavas magyarázatok közt ott kígyóztak a folyók görbe vonalai, más jelekkel a járt utak, amerre idegen népekkel is találkozhatnak majd. Olyan furcsa idegenekkel, akiknek a lovaikon kívül nincsenek állataik, - vagy élelemért könyörgő, félkezűvel, esetleg beteg emberekkel.

- De Anyánk, mit szólnak majd a férfiak, ha beleszólok, merre vigyen az utunk?

- Ne félj, örülnek majd, ha kérés nélkül kifecseged a gondolatod. Tudják ők, hogy meghánytuk-vetettük mi az összes lehetőséget asszonyi ésszel előre.

- A te szavadra mindenki figyel tudom, de Ginseng a fiad, mégis engem tanítasz asszony létemre. Mit szól majd az én emberem?

- Hát nem egyek vagytok ti ketten? - nézett Ilon szemébe az anyósa, aki pici korától anyja volt anyja helyett, nevelte, mintha saját szüleménye lenne. - Hát nem egyszerre tanítottalak benneteket hét nyelven beszélni? Számokkal csodákat művelni, leírni az Égi Atya birodalmának mibenlétét?

- Tudom Anyánk, de a férfiak...

- Ehh ne törődj te azokkal, a tanítványomat látják benned is és figyelnek majd rád.

- Félek kicsit, még sose voltam távol a törzstől. Egy asszony küldöttségben! Nem volt ilyen még amióta az emlékeim gyűlnek.

- A törzstől távol még nem voltál azt mondod, - tekintetével a semmibe meredt - dehogynem. Voltál te már távol, nagyon is távol. Csak az emlék megfakult benned. De küldöttségben is jártál ám! Velem voltál, meg pár bátyád kísért el, akkor is a fejedelemnél viziteltünk.

- Miért nem beszélsz erről soha? Mindig csak a küszöbjéig vezetsz el a múltnak, de azon túl már titkok kereszteznek minden utat.

- Most nem arra való az idő, hamarosan indultok. Majd ha visszajöttök, talán akkor könnyebben megértesz mindent, mert a táltossal való találkozás megmásít, mélyebbé teszi a lelkedet.

- Az ő tudása nagyon nagy tudom, de miért kérdezgetett téged akkor, amikor a folyó elöntött mindent. Miért parancsolt magához, hogy az engesztelő táncának énekeddel adj támogatást. Ezeket másoktól hallottam, de én érteni szeretnék mindent, mégis rejtély a világ, mintha szikla állna az utamba, amikor messzire akarok látni. Ott a fiam is, sohasem lehet már úgy az enyém, mint régen, azt sem tudom a félelem mekkora benne, ott az idegenek közt.

- Jó kezekben van az, majd láthatod. Ha a táltos rólam kérdez, mondd neki, üdvözlöm, és énekemmel seprem előtte, az istenekhez vezető utat - majd hozzá tette mosolyogva -, hogy találjon meghallgatásra minden könyörgése.

- Kik azok ott Ginseng mögött? Vannak vagy tízen is, - mutatott Ilon a közelgő lovasokra. Hatan megyünk, úgy készültünk, annyi málhát csináltunk.

- Ők csak a folyóig kísérnek el benneteket. Ha átkeltetek, ők visszajönnek.

- A Nagy folyóig? Az messze van, - látszott rajta a meghatódás - hogy tudunk majd viszonozni ekkora segítséget?

- Nem segítség ez te lányom! Örömmel mennének veletek tovább is, mert nagy tisztesség ám az mindenkinek, hogy a táltos a törzsünkből való lesz. Büszke rátok mindenki, ha nem is mutatják.

Úton, az óriásokhoz


Ahogy a közelükbe ért a kis csapat, már el is kezdődött a kedves csipkelődés, egyik ifjonc odakiabált Ilonnak

- Micsoda harcos! Csak nem látom a kardját, és mintha a szakállát leperzselte volna a tűz - és nevetett. - Vagy a vihar kapta le a göndör szálakat az arcáról?

- A tied se látszik nyíllövésnyi távról. De közelről is nagyon gyér, mert ugye kilenc sorban hat szál, az eléggé kislegényes még - vágott vissza Ilon.

- Ráértek még a bolondozással! Pár napig a nyeregben zötykölődünk, majd akkor űzzétek el az unalmat a szemetekről, - intette komolyságra a csapatot Ginseng apja - mert az alvó ember rosszul bírja az ügetést - tette hozzá.

Az ifjú legénynek, aki másodtestvére volt a harcosnak öltözött fiatalasszonynak, jól is jött, hogy abba maradt a szópárbaj és nem hívták ki egy röpke versenyre. Tudta, hogy Illó, - akit itt mindenki így becéz, - kijárta a harcosok iskoláját. Titokban megtanulta a kardot forgatni, és egyszer sokak szeme láttára röptében lőtte le a galambot.

Lassan indultak el, hosszú sor alakult ki a tíz emberből, mert a búcsúzkodás mindenkinek mást jelentett. A messzi útra indulók gondterhelten vették számba, elköszöntek-e az összes baráttól, gyerektől, rokontól. Az a négy kísérő, akik majd négy-öt nap múlva már újra itthon lesznek, vidáman táncoltatták a lovaikat. Integettek, nagy kiabálásokkal hívták fel magukra a figyelmet az összesereglet lányok előtt. Első nagyobb küldetésük volt ez harci öltözetben, mert eddig csak a ménessel, gulyával voltak ők útra bocsátva, egy-két napra legfeljebb.

Mielőtt eltűntek volna a dombon túl, még egyszer megálltak, visszafordították a lovaikat és tisztelegtek a törzs vezére, és a körülötte álló tekintélyes tisztségűek előtt.

Innentől kezdődött a küldetés. Kicsit ünnepélyes volt a hangulat, alig szóltak, még sorrend is kialakult, mintha számítana ki-ki mögött halad.

Ginseng apja ment elől egyedül, aztán Ilon az emberével, majd az Apánk két öccse, egy távoli rokonnal. Senki sem hívta a fiatalok közül az öreget Virradónak, mint az idősebbek, csak Apánknak, ahogy Ilontól, és Ginsengtől hallották.

A kísérők kicsit lemaradva, egymást akarták a meséikkel ámítani, amikor ismerős fa vagy patak mellett mentek. Erre szinte minden bokrot ismertek, története volt itt még az összes fának. Messzebb kis ménest is láttak és fogadtak kik is lehetnek kint a lovakkal, meg a mellettük látszó jó pár marhával.

Ahogy távolodtak az otthontól, telt az idő, a beszélgetések abbamaradtak, csak pillantásokkal és arcjátékkal váltottak gondolatot, adták egymás tudtára, mi tetszik és mi a nyűgös. A délelőtti pihenők, vagy az estebédek, amikor megálltak az éhüket elverni, a lovakat pihentetni, jó hangulatban teltek, de a hosszú eseménytelen baktatás nagyon megviselte a fiatalabbakat.
  Virradó nem engedte a játékos vágtákat, csak időnként váltottak ügetésre, ha jó talajú sima legelőn haladtak keresztül.

- Apánk, estére a Nagy folyóból itatunk-é majd? - kérdezte Ginseng.

- A mai estén még biztosan nem, de talán holnap. Ha az ég is úgy akarja - nézett amaz vissza.

Az öreg Virradó, nem is volt még annyira öreg, inkább kortalannak látszott, akin nem fog az idő. A szakállában már megjelentek a fehér szálak, de az erejét még senki sem merné összemérni vele, a törzsből. Legendák keringtek a múltjáról, még az idősebb testvére is elbizonytalanodott néha, amikor szóba jöttek rendkívüli dolgai. A medvefogak történetét is másoktól hallották a fiatalok, mert ha szóba jött az eset, csak mosolyogva annyit mondott, - meg kellett halni neki, mert rosszat csinált.

A legkisebb öccse volt a tanú, hogy is volt az a dühös küzdelem, de ma már nincs kitől kérdezni, mert az egyik vadászatról, soha nem tért vissza. Sokan élnek még azok közül, akik látták az esti haza tértüket, ahogy a lova két csúszó-fán vontatta a medvét. Úgy kellett azt húzni, mert a ló majd megőrült a szagától, amikor a hátára akarták tenni. Megnyúzni sem érdemes kint a pusztában, mert kellett az a hús, kár lett volna érte, ha ott hagyják.
A bot azóta is a gerendán lóg, amivel agyonverte a vadat, mert az megtámadta a kikötött lovat. Ha kérdezték tőle, miért nem fegyverrel támadt vissza, csak annyit válaszolt.

- Hát az volt kéznél.

Másnap a délelőtti pihenő helyszíne mindnyájukban megmagyarázhatatlan szorongást keltett. Nagyon idegennek tűnt, mintha egy másik világból kanyarították volna ki, és pöttyentették bele ebbe a végtelen, fás-füves tájba. Másként nőtt a fű, a bokrok satnya kis csomókban tarkították a völgyet. Arrébb néhány nyíllövésnyire, elszenesedett fák karéja látszott. Kísérteties volt minden. Kérdezte is Ginseng.

- Apánk, miért pont itt álltunk meg, se jó legelő, se jó víz nincs - folytatta volna még a sirámokat, de ahogy az öreg ránézett, megborsódzott a háta. A máskor olyan kedves szemek, most idegennek tűntek, mintha egy nem létező emberre, hanem egy szellemre merednének, ott a leégett fánál. Az öreg csak állt mozdulatlanul, nem is törődött azzal, hogy a többiek szorosra fogták már a lovakat, és csak rá vártak.

- Apánk! Maradjunk még? Nem is ittál, nem is ettél, miféle hely ez, amiben ennyi varázs van?

- Jól van no, mehetünk már.

Zavarodottnak látszott, olyan volt, mint aki azt sem tudja, hol van.

- De mégis mi történt itt, hogy ennyire elragadtak az emlékek.?
- Ha tudni akarod, elmesélem majd, azt hiszem eléggé érett vagy már arra, hogy megtudd, ...meg te is - és az újával Ilonra mutatott.

Az asszon kíváncsian kapta fel a fejét.

- Nekem is közöm van ehhez a helyhez, vagy félre értettem Apánk szavait?

- Neked is - mondta kísérteties mosollyal, majd fellendült a ló hátára, megrántotta a zablát, sarkát a ló oldalának csapta. Az állat értette gazdájának minden mozdulatát, megugrott, majd ügetve keletre fordult, utána a többiek kettesével.

Ha addig, a két egész napon, meg ezen az álmos délelőttön keveset beszéltek, hát ezután, még annyit sem. A hely mindenkire hatással volt, egyikük sem látott még ilyent. Semmi magyarázat nem adódott a talaj különös színére, meg azok a kerek bemélyedések is érthetetlenek voltak, amelyek egyikét éppen most kerülték ki. Nyolc ember is lefeküdhetett volna egymás végébe, hogy keresztül érjék, és ha kisebb ember állna benne, nem látna ki belőle. Három ilyen látszott, és mindegyik egyformán messze volt a másiktól.

Ginseng hátra fordulva, a korommá égett fa melletti körre mutatott.

- Több, mint egy nyíllövés ide - a megszólított legény csak bólogatott.

Ilon is arra fordult, mekkora is az a táv, de akkor különös bizsergés futott végig az idegein. Egy ismeretlen erő összerántotta az izmait, majd egy pillanatra millió kép futott el előtte, és mintha valaminek az égett szagát is érezte volna átsuhanni a mezőn. Aztán - maga sem értette később - belevágott a ló oldalába, elvágtázott az apósa mellett és az arcába üvöltötte.

- Apánk, menjünk innen!

Az öreg előbb meglepetten kapta arra a fejét, de Ilon eszelős tekintetében megérezte a rettegésnek mindent átlényegítő erejét és vágtát intett a kezével a többieknek is. Már habot prüszköltek szegény állatok, de alig lassultak.

- Ha az a szélesebb patak nem állja az utunkat, - emlékeztek később a különös ijedelmükre - lóhalál lett volna, az biztos.

Szerencsére ott volt az a patak, és azon túl, mintha megváltozott volna a világ, lehiggadva ballagtak a lovak, és a lovasoknak is megeredt a nyelve. Visszazökkent a hangulat abba a játékos bolondozós állapotba, amilyen az indulásnál volt.

Ilon várta az ugratásokat, amiért a rettegés egy pillanat alatt átvette az uralmat felette, de senki nem tett mégcsak megjegyzést sem. Azt észre vette, hogy apósa többször is megkereste a szemével, mintha olvasni akarna a gondolataiban. Kemény tartózkodó ember volt, de most szinte anyáskodónak tetszett ahogy finom odafigyeléssel próbált nyugalmat lopni a lelkébe.

- Ha az emlékeim nem csalnak meg, akkor azt hiszem, a Nagy-folyó partján estebédelünk már. Úgy lehet-e az Apánk, - kérdezte Ginseng.

- Igen fiam, jól gondolod. Nem messze innen volt a nyári szállás is, ahol a fiatok született, visszafelé arra jövünk majd.

- Azt a varázsolt helyet, ahol előbb pihentettünk, mindig elkerültük amióta eszemet tudom. Azt hittem valami ártó szellem lakik ott egy barlangban, nem ilyennek képzeltem soha. - Szólt Ginseng, de aztán elbizonytalanodva hozzátette - vagy az a szellem mégis ott dühöng és mérgezi a a vándorokat, akik táborozni mernek a földjén?

- Nem szellemek laknak ott, anyátok is tudja. Égi emberek járnak oda.

- Miféle népek azok édes bátyám, az égi atya küldi őket, vagy a démonok vad tivornyái égették meg a földet, meséld kérlek!

- Nagy történet az, nem lehet azt így, kósza szavakkal rendben előadni. Ha a vízen átsegítenek az égiek és a kíváncsiságotok nagyobb lesz, mint a fáradtságtok, hát tűz mellett sülő hús illatánál elmondom én annak az elvadult helynek a titkát. Legalábbis azt a szeletét amit embervoltommal megtapasztalhattam.

- Édes öcsém, én is kíváncsi vagyok ám, mert nekem sem beszélt senki a titkokról, - szólt oda Manysi papa is. - Tőled várta már évek óta mindenki, hogyan is volt az, amikor az ég összeért a földdel. Egyedül te voltál a tanú... - itt elakadt egy pillanatra - meg az asszonyod, vagyis...  - még folytatta volna, de nem találta a szavakat .

- Öreg barátom, te is megtudod majd, honnan az én asszonyom tudása, hogyan látja meg milyen orvosság rejtőzik a fűben, fában. A gonosz miért menekül a megszállottakból, ha tea gőzeivel, fűcsomókkal üldözőbe veszi. Vannak dolgok, amiket nem tarthat magában az ember, tovább kell azt adni, mert az életnek folytatása van, az elmentek tudására kíváncsi az ifjú.

-Testvérem, láttam a folyót - kiáltott a fiú, aki nyulat vett üldözőbe előbb. Nincs az egy rövid vágtára sem, de a mocsarat kerülni kell valamerre.

- Akkor északnak tartsunk, arra lesznek az óriások, ott lesz gázló, ha szerencsénk van - nézett a többiekre Manysi papa.

Az óriásokról mindenki hallott már, volt aki látta is őket, de aki még nem, az most kíváncsian várta a találkozást. Az eget karcoló fák tövében nagy történetek születtek, szálltak is azok szájrul szájra puszta szerte. Sűrűn előfordult, hogy az átkelésre sok-sok napot kellett várni, mert addig nem volt ajánlatos próbálkozni, áthágni a folyót, amíg a kis sziget meg nem jelent a víz közepén. Akkor szerencsés esetben szárazon vitte át a ló a terhét.

Vadak csapásán sorjáztak egymás után, amikor a kiszélesedő füves tisztára érve, csodálatos táj tárult eléjük. Az enyhe lejtőn lelegelve a fű, se bokor, de fa sem akadályozta a tekintetet, a folyó szalagja messze a látóhatárnál veszett az ég kékjébe. Ekkora vizet ritkán lát a pásztor, a falu melletti folyócskához, patakokhoz, eső utáni kis vízfolyásokhoz szokott a szemük, ha inni állt meg a nyáj, vagy gulya. Az óriások ott voltak előttük, szinte félelmetes volt, ahogy ilyen hirtelen kibukkantak a domb bokrai mögül. Úgy tűnt, itt vannak egészen közel, kis vágtával akár oda is érnének, de ahogy haladtak, azok egyre nagyobbak lettek, és mintha nem is közeledtek volna. Csak egyre nőttek-nőttek, melléjük érve vált érthetővé, miért is nevezik őket óriásoknak a pusztai népek.

Legalább tízszer tíz égig érő fenyő, félkörbe fogott egy jókora teret, ahol látszott, hogy sűrűn táboroznak emberek. Még egy szekér roncsai is ott voltak egyik fa tövében, kerekek, és rúd nélkül, tűzifának szánva.

- Átkelünk-e ma Apánk, vagy reggelig halasztjuk? - Ginseng kérdése jogos volt, mert ha kell akár menetből átvágtak volna a fiúk. Kilátszott a szigetecske ott a folyó közepén, de a gázló kicsit mindig más volt, máshol a mélyülés, jobb a tapasztaltakra hagyni az első szót, mi lenne a bölcsebb?

- Maradunk! Hűvös lesz az éjszaka, jobb lesz azt szárazon eltölteni, mély álomban, mint vizesen, ha mégis járni kell, abban a sodrásban. Tüzet gyújtunk, fát szedjetek és a lovakat is csapjátok ki, legeljenek estélig!

Most nagyon serények voltak mindnyájan, égett a tűz hamarosan és legelésztek a nyeregtől, málhától megszabadított lovak, csak a tanulatlanabbaknak vetettek béklyót a lábára, nehogy világgá menjenek a nagy szabadságtól. A z étkezésen gyorsan túl lettek,  ló is lovas is. Nagy parázs maradt a tűz helyén, mellette a száraz ágak éjszakára, hogy kitartson az izzás reggelig.


Mindnyájan a két öreg viselkedését lesték, várták, lesz-e a meséből valami, vagy meg is bánta már az Apánk, hogy előhozakodott vele. Célozgattak az ígéretre, hogy jobb a pislákoló láng, mint a parázs, mer a beszélgető ember szereti látni a másikat. No meg olyan beszédet is elhintettek, hogy minden nagy történetet itt meséltek el először, már az ősi időkben is. Értette az öreg Virradó az apró célzásokat, nagyon is értette. Gondolkodott, hogy lehetne úgy elmondani azt, amiről mindenki gondolhatja, csak a mesékben lehetséges, hogy hihető legyen, mert az a történet úgy igazából, még most is tart. Várta a legényeket, mikor kötik meg a lovakat, meg hogy eldöntsék ki mikor alszik állva az állatok mellett, nehogy meglepetés érje a tűz körül pihenőket. Manysi papa utasítgatott még, mutogatott egyiknek, másiknak.

   - A kutyafáját a lovakon túl verjétek a földbe! A másikat amott - mutatta - a két pulit nem kell megkötni! - Lassan minden a helyére került.

   Mire Apánk megszabadította a gallyaktól a hosszú botot, amivel a parazsat piszkálja majd, mint szokta esténként, amikor tűz mellett megy az emlékezés, be is sötétedett. Az ifjak, akik mind az öccsei, sógorkái voltak, a pislákoló lángot bámulták és lesték, mikor próbálja ki a piszkafát a parázsnál, mert a mese is akkor szokott kezdődni.

   Végre kipróbálta! Az átforduló parazsas rönkből millió szikra szökött az ég felé, egyik másik még talán a csillagokkal is versenyre akart kelni.

A titkok ködén túl


   - Majd' háromszor tíz esztendeje már hogy egy akaratos, keményfejű legény egyedül legeltette a marháit, lovait, amiket kisgyerek kora óta nevelt, szaporított.

    Mindenki tudta, hogy önmagáról beszél és amit mond, az úgy is történt, mert az emlékezete olyan volt, hogy minden szóra emlékezett, amit hallott, mióta elhagyta az anyja tejét.

   - Napok óta vándorolt már, mert a Nagy folyóig akart hajtani, majd ott eltölteni pár napot, hátha találkozik emberekkel, talán még ismerheti is közülük némelyiket. Már évek óta hajtotta a vére, asszony kellett volna neki, mint minden korabelinek. Voltak is olyanok, akik szerették volna összekötni az életüket vele, de neki nem olyanok kellettek! Akik elkötelezték magukat valakivel, az csak úgy lehetett, hogy valahonnan rokon volt az asszony, - kicsi volt ez a törzs, nem csoda. Ő újat akart, friss vért! Arról álmodozott, hogy valamelyik nyári szállás majd a közelébe esik más törzsnek, és látogatni mehet, békességet ajánlva a szomszédoknak. Az lenne a jó, ha a nemzetségbe való lenne az az asszonyember akit megismerne, mert egymás szavát mégiscsak úgy tudnák érteni igazán.

A legjobban mégis akkor bizsergett a vére, amikor az idegen törzzsel való találkozásról szőtte a tervet. Nem vizitelne ő ott egyszer se. Kifigyelné a legszebb lányt és a fekete csődörén végigvágtatna a jurtáik között, ellopná a lányt, mire a bátyái és az apja észbe kapnának, ők már túl lennének árkon bokron. Az sem lenne baj, hogy nem érti a beszédet! Megtanítaná ő mindenre és úgy bánna vele hogy nem vágyakozna az vissza a régi övéihez egyáltalán.

Már közeledett a folyóhoz, - megmondom úgy ahogy volt, az óriásokhoz akart jönni ő is, - de azon a délelőttön nagyon rosszul viselkedtek az állatok. A kutyák kimerülésig terelgették őket nehogy elszéledjenek, de volt amikor a kutyák el sem akartak mozdulni a lábától, csak remegtek, félelmükben.

Kegyetlen hullámokban jött a borzadály, a madarak eltűntek, a fákon a levelek meg sem rezdültek, de mégis olyan hang zúgott hullámozva a fülében, mintha az ég összeveszett volna önmagával, és most akarná felmorzsolni a világot. A levegő néha össze akarta roppantani az agyát, majd a szemei elvakultak és ha szorosan le nem hunyja, talán ki is folytak volna. Az ég tiszta volt, csak a távolban látszott egy végtelen felhő-csík. Máskor is volt, hogy a felhőben fürdőzött a nap, színesen csillogva, de most ez a sötét árny egyre közeledve, vakítóan fénylett. Úgy látta, hogy csak a szélei izzanak, onnan a fény, amit belülről táplál valami láthatatlan démon. Körbe nézett az állatokat féltve, hajtani akarta őket valahova, kutyát uszítani dologra, de az akarata elfogyott, eltűnt a nyáj is.

Már nem ellenkeztek az idegei, nem ellenkezett az akarata sem. Az a felhő betöltötte az eget és ő a belsejébe került, új fények közé, különös világba, ahol már csend volt, végtelen nyugalom. Nézelődött, hova is került, de semminek nem voltak határai nem volt fent, nem volt lent, csak színek osztották a teret árnyékra, fényre. Gondolta, az értelme borult el és ez nem is a valóság, de ahogy magán végignézett, megigazította a ruháit, a haját félre simította, minden mozdulat olyan volt, mint máskor. Hirtelen olyan érzése támad, hogy várják valahol. Bár nem tudta hova, miért, de neki most indulnia kell, dolga van, talán valakik látják is, ahogy itt toporog, - de merre induljon?

- Békés az út, indulj el nyugodtan, barátok várnak rád - szólalt meg egy hang az agyában. Megnyugtatóan szólt, olyan volt, mint egyik álmában az felejthetetlen barát, akinek az arcát az óta sem tudta felidézni, mégis ott volt vele mindig, ha komoly dologban kellett döntenie. Talán most újra találkoznak, futott át rajta - de most megjegyzi az arcát, bevési magának, hogy azok a beszélgetések ott a puszta magányában, ne egy arctalan baráttal történjenek ezután. Nem is barát, futott át rajta, inkább testvér! Lehet, hogy iker testvére áll majd előtte, vagy saját képmása jön szembe vele - mosolygott a lelke.

Nagy akarattal lépett egyet, - félve, hogy lezuhanhat, vagy kőnek, fának ütközik ebben a tapinthatatlan világban, de a tér engedte a járást. Érezte, másfelé nem mehetne, az út, ha nem is látszott, vitte a lábait egy derengő, színes folt felé. Lassan ment, érezni akarta a változást, tudni, hogy merről jött, amerre megy az, hol ér véget, észre veszi-e majd, ha megérkezett? Észrevétlenül távlata lett az útnak, a semmi mintha lassan testet öltött volna, kellemes kékes fénnyel vette körül. Kereste merről jön a fény, de jött az mindenhonnan. Úgy tűnt, mintha víz alatt ballagna, vagy égig érő jégben lenne szabad mozgása és az a jég, a kék ezer árnyalatában csillogott, játszott minden lépése után. Hány volt az a lépés nem számolta, de az élmény egyre más lett. Új színek törtek elő, a szépséges jégvilágot meleg fények takarták el, és a láthatatlan út, érezhetően elkanyarodott.

Hirtelen egy fával találta szembe magát, olyannal, amilyent még sohasem látott. Nem volt magas, inkább bokorszerű. Szép érett gyümölcsök lógtak róla a tetejétől a földig mindenütt, levél alig volt rajta. Szinte az orra előtt lengedezett az ág, természetes volt, hogy szakíthat róla, a puszta törvénye is úgy szólt. A tenyerével alányúlt, hogy megfogja és egy tekeréssel leszakítsa, de az újai összecsukódtak, üres maradt a marka. Újra, meg újra próbálta, de a semmit fogdosta. Elnevette magát, ilyent még sosem hallott, látott, de olyant sem, ahogy a gyümölcs a kézfejére íródott, ha odanyúlt. Hangosan nevetett, mint ott kint a végtelen füveken és bár egyedül volt, vele nevetett az a hang is, ami a jó álmokból utána szólt néha, ami mindig megnyugtatta.

Most egy pillanatra megdermedt, mert az a hang tovább nevetett, nem hagyta abba, amikor ő. Akkor vette észre, hogy a bokor tövében egy ember alak üldögél, néz rá érdekes szemeivel. Minden furcsa volt rajta, nem volt emberi egyáltalán, de mégsem volt visszataszító, vagy utálatos kinézetű, csak hát... Hú de randa vagy hallod-e - gondolta a fiú.

- Te is randa vagy, hallod-e - hallotta a választ azon a baráti hangon, amit olyan jól ismert.

Az a lény mintha mozgatta volna a száját, a hang megszólalásakor és a szemei is lágyabban néztek, amikor újra az a vidám nevetés hallatszott. A fiú csak állt, zsongtak benne az érzések, kergetőztek a gondolatok. Meg akart szólalni, de mielőtt a száját nyitotta volna, az a másik már válaszolt is.

- Én vagyok az árnyékod, ha csúnyának is gondolsz még, bár nem vagyok egészen tisztában vele, mit is jelent az valójában.

- Ami a szemnek szép, ami simogatja a lelket, ha találkozik vele - rendezgette gondolatait, de a másik már kacarászva válaszolt.

- Akkor én most összekarcolom a szende lelkedet - már hahotázva nevetett. Látszottak is azon az őzbarna arcon a vidámság kellemes színváltozásai. Nagyon mulatságosnak találta a fiú, ahogy a nevetéstől a barna minden árnyalatában fürdött az idegen arcbőre. Egy-egy pillanatra még szépnek is tűnt, mert az a hang, az álombéli barát visszhangjaként csengett és összekeveredett az ő szavakat kereső, kuncogó hangjával.

A derűs percben a hangulattól űzve veregették egymás vállát egy furcsa ölelés után.

- Te!

- Kérdezz barátom! - majd hozzátette a barna idegen - látom nagyon összekuszálódtak a gondolataid.

- Te férfi vagy... vagy nő, mert a hangod szelíd,... - nem tudta befejezni, mert a nevetés újra eluralkodott mindkettőjükön, és mint két csintalan gyerek, fütyültek a külvilágra - vagy nálatok nincs is férfi-ember, meg asszony-ember?

A vidámság megmaradt, de a beszélgetést már az ész vezette, a fiú kérdése komoly volt.
- De vannak asszony-emberek nálunk is, ahogy te nevezed őket. Olyan lények vagyunk mi is, mint ti vagytok, csak ...csak nem olyanok. - Ez újra ok volt a nevetésre, mert az a barna ember eddig még mindig magabiztos volt, ez volt az első megbicsaklott mondata. Talán ettől a perctől érezte a fiú egyenrangú barátnak magát.
     - Hol laksz, hol van a házad, vagy a jurtád? Nagy-e a törzsed, mivel etetitek a gyerekeiteket?
     - Csak lassan, sorjában, majd megismerhetsz mindent, amit ismerned érdemes. Tekints csak úgy ránk, mint emberre, mert nagyon hasonlóak vagyunk. Ha akarod, egy pillanatra láthatod a valóságot is, de a félelmedet ne engedd uralkodni, akármit is látsz, mert azok eddig is itt voltak, csak a fények mögé bújva.
   A színes táj lassan elhalványult, majd új fények, új színekkel egy döbbenetes környezetet varázsolt a fiú köré. A zárt tér méretei lenyűgözték, az égbolt helyén kristályokból ezernyi fáklyát látott lobogni, kivilágított barlangok vezettek az óriási jurtából, és a furcsa emberek úgy haladtak, hogy egyet sem léptek. Voltak akik kettesével, hármasáva haladtak el mellettük, látszott, hogy beszélhetnek egymáshoz, mert az arcuk színe a sárgától a feketéig minden színárnyalatot felvett. Csak forgott körbe ámulattal, a barátját kereste a szemével, de ijedten rezdült meg, amikor az finoman meglökte a vállát.
     - Mondtam, hogy különös lesz. A látvány megdöbbent az érthető, de ne félj, itt semmi sem történik majd ellenedre.
     - Ez varázslat, vagy az Égi Atya birodalma?
     - Nem barátom, ez nem varázslat és nem is az Atya birodalma. Mi is egy nemzet vagyunk, akiknek földjük van, - karjával felfelé mutatott, - valahol messze messze, fent a csillagok között.
     - De a varázslat ...
     - Nem varázslat az mondom, hanem tudomány. Te is emlékezhetsz, tudás tudásra halmozódik és egyre nagyobb lesz. Láttad ahogy a kovács üti a vasat, szikrák repülnek, vasdarabból kard lesz, szerszám lesz. Nagyon régen nálunk is verték a vasat szállt a szikra, készült a szerszám és addig kalapáltunk, csiszoltuk, gyúrtuk az anyagot, hogy ilyen világot tudtunk csinálni magunknak.
     - Ezt mind emberek faragták...verték a vasat?
     - Üljél le barátom - és egy nagy, puha ülőalkalmatosságra mutatott.
   A fiú megtapogatta miféle az, csodálkozva simogatta, majd leült. Sosem látott még ilyen sima finom anyagot.
     - Te engemet mindig csak Álombarátnak hívtál, de az enyémek valódi nevet adtak, azóta Arkis a nevem, ha szükséged lesz rám bármikor, ezen a néven keress. Tudom, téged Virradónak hívnak, a nappal ébredsz ha nyár van; jó név, nekem is tetszik. Sok dolgot kell még elmagyaráznom neked, mert nem értheted ezt a mi létünket pusztai ésszel, egy becsületes vallomással tartozom még neked.
   Már mondtam előbb, az ég egy nagyon messzi csillagának, kis földgolyójáról származunk. Nagyon régen eljöttek a nagyapáink onnan, ezzel az óriási égben szálló tutajjal, amit mi csak egyszerűen űrhajónak hívunk és azóta itt élnek, itt születtek a gyermekeik, akiknek mi már a felnőtt fiai vagyunk. Nem akartak ők ilyen messzire vándorolni, de egy másik univerzum elszabadult hullámai miatt lehetetlen a visszatérés mostanában. Azok az energiák távoli galaxisokról visszaverődve, a tejútnak ebben a spirálkarjában interferálódnak, és dobják vissza a hajónkat újra, meg újra oda, ahonnan elindulunk. Az otthonunktól így egyre távolabb kerültünk, még szerencse, hogy a ti napotok árnyékában mos megtaláltuk ezt a földet, és kivárhatjuk, amíg ez a visszajáró ellenerő lassan elhal, és megindulhatunk hazafelé.

- A te földetek is olyan gazdag, mint a mienk? - szólt közbe a fiú.

- Hasonlít ehhez a kedves menedékhez, de én is csak milliárd jelben elrejtett képekből ismerem, mert itt születtem én is, ebben a naprendszerben. A nagy problémánk, hogy a genetikai állományunk egyre torzul.

- Mit csinál a...

- Nem is fontos, hogy ezt értsd, de tudnod kell, az emberek segítségében bízunk, hogy a testünkben tönkrement kicsi szervet megjavíthassuk. Mire a távoli galaxisok annyira elmozdulnak, hogy az interferencia már nem jön létre, nem áll utunkban az a nagy erő, talán sikerül újra egészségeseknek lennünk és találkozhatunk, a fajtánkkal, ott a messzi csillagok között.

- Én csak egy egyszerű lovasember vagyok, vasat sem vertem még soha amikor piros volt, de ha tudok, mindent megteszek az én barátomnak.

- Most azt kérem tőled, hogy értőn hallgasd, mert nagyon komoly ez a mondandó. Kényes beszédbe fogok, csak mert a barátom vagy, azért merlek beavatni, de ha a büszkeséged fellázadna, megértést kérek tőled. A testünk nem ilyen környezetből való, ezért a kényszerű távollét az otthontól tönkre tette az egészségünket. Voltak pici részecskéi a vérünknek, amikből mára egyre kevesebb található, és ha nem tudjuk meggyógyítani magunkat, elpusztulunk. Gyere tapogasd meg a vállamat, ezt a műszert is azért varrták a bőrünk alá, hogy a vizet oxigénre, és hidrogénre bontsa, majd szállítsa a sejtjeinkhez, mert csak így maradunk életben.

Most egy nagy tervünk szerint, az emberi szervezettel termeltetnénk meg ezt az anyagot, ami tisztítás után, már sokszorosítható lenne a tudós orvosaink műhelyeiben. Olyan kevés kellene csak ebből a dús vérből, mint amikor tüske szúr az ujjadba és kinyomod a szennyet, egy nagy cseppel.
 - Akkor szúrok én egy tüskével és vehetsz a véremből, hogy gyógy-levet csinálhassatok, - mondta a fiú.
 - Sajnos nem olyan egyszerű az. Olyan vér kell, ami születéskor cseppen, és a szülők előbb a mi gyógyítóinktól megkapták a gyógy-lé magját.
 - Gyerekszülésnél, ...de hát nekem asszonyom sincs, nem értelek én barátom.
 Arkis felállt, lehúzta az előbb feltűrt ruhát, eltakarva a beültetett szerkezet okozta dudort, a fiú vállaira tette a kezeit, és a szemébe nézett.
 - Most jobb, ha nem beszélek többet, de te sem kérdezz. Látod azt a nagy bejáratot, ahonnan a színes fények jönnek? Menj oda, és ballagj lassan, nézelődj, legyen könnyű a lelked, itt mindenki szeret téged.
 - Engem, nem is ismer itt senki - nézett amaz csodálkozva.
 Arkis hamiskásan mosolygott és veregette a vállát. - Téged itt mindenki ismer!
 Mire a fiú felocsúdott a csodálkozásból azt vette észre, hogy magára maradt. Az emberek, úgy mint eddig, itt ott feltűntek, majd egy alagútban, vagy a hosszú, fényes utcácska végén befordultak valahova. Arkist is látta még egy pillanatra, ahogy egy másik emberrel, akinek sokkal lágyabbak voltak az arcvonásai, ráálltak a fekete csíkra, és lépkedés nélkül messzire haladtak, majd egy jurta-félében eltűntek.
Elindult a fényes bejárat felé, így láthatta a csíkot közelről, amin közlekedtek az itt lakók. Nem mert rálépni, ki akarta kerülni, de úgy sehogy sem tudott a fény felé menni, hát elindult mellette, hátha valahol átléphetne rajta. Széles volt az az út, gondolta, talán ha átugorná, mint a patakot szokta, de mindig jött valaki. Restellte volna, ha kudarc éri, és szégyenben marad az idegenek előtt. Meglepődött, amikor egy idegen megállt előtte - pedig azon a feketén állt, - és előzékenyen intett, hogy lépjen csak rá nem varázslat az. Asszony-ember lehetett, mert az arca formásabb volt, a mozgása is kecsesebb , nem olyan mackós, mint a többieké. A fiú tett egy lépést, és hirtelenjében a mosolygós idegen elkezdett távolodni, majd el is eltűnt. A mellette lévő falak is, a fényesen csillogó óriási kristályokkal együtt mentek, mentek mellette hangtalanul, és egyre világosabb lett körülötte.

Valami egészen megváltozott, újra úgy tűnt, elvesztett minden támpontot, bár most nem érezte elveszettnek magát, csak ez a derengő kék mindenség volt taszító kicsit. Arkis szavaicsengtek a fülében: menj oda, ballagj lassan, nézelődj, legyen könnyű a lelked.

A ballagásról eszébe jutott, még mindig az a fekete út vezet-e erre is, mint ami ide hozta? Lenézett a lábaira, a saruját látta, és meglepetésére fű volt körülötte. Annyira furcsa volt ez a hirtelen változás, hogy nem merte a tekintetét mindjárt felemelni, csak lassan , egyre távolodva vette szemügyre a földet. Mindenütt fű, de ahogy felemelte a fejét, és körbenézett, a kékség helyén gyümölcsfák, bokrok, virágok voltak, hasonlók, mint amilyennel előbb találkozott, amikor megérkezett. Patak is csörgedezett, kacskaringósan futott a végtelenbe, de az is lehet, hogy ott a bokrokon túl a tavacskába folyt, aminek a hullámain meg-megcsillant a fény.

Annyira jó volt itt, hogy azok a gyönyörű álmai törtek elő egy-egy pillanatra az emlékezetében, - tájakkal, emberekkel, - amiket ő az Égi Atya ajándékának tekintett.



------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Még az az álomszép arc is mintha megjelent volna egyik virágos bokor mögött eltűnve, akiről tudja, hogy csak szemfényvesztés lehet, mert olyan szép nő nem létezik a valóságos világban, tudja ő azt nagyon jól. Még így hogy csak varázslatból sétálhatott ebben a szépséges völgyben, így is érezte az illatokat, és hallotta a víz csobogását. A gyümölccsel való játékos esete jutott eszébe, amikor egy ág miatt le kellet hajtani a fejét, de meglepetésére, az az öklömnyi termés, neki koppant a homlokának. Csak nézett ámulattal, hogy ez most valóság-e, majd óvatosan alátette a tenyerét, és próbálta megemelni. Alig ért hozzá, az a kezébe pottyant, és már biztos volt benne, hogy ez "valami" lehet, mert foghatta, súlya volt, mint ahogy a valóságban is. Nem volt ott senki, kérdezni sem tudott, hát elindult, tenyerében a gyümölccsel a bokor felé, ahol előbb azt az arcot látta egy pillanatra. A tekintete hirtelen tágra nyílt, és alig tudott lépni a meglepetéstől, mert a lomb mögött egy olyan ülőalkalmatosság volt, mint ott bent a nagy jurtában, és az a nő ott ült a közepén. Pár lépést még biztosan tett, mert a kába meglepetésből ott tért észhez, néhány lépésre az "álmától". Az jutott eszébe, ha most megmozdul, eltűnik a nő, eltűnnek a fák, vége a varázslatnak, és ő arra ébred, hogy a kutyája szuszog mellette, valahol kint a legelőn.

- Ilyen közelről, még sohasem láttalak - állt fel a nő, és mutatta a helyet, hogy üljön le. A fiú lassan kinyújtotta a kezét, és lassan megérintette a ruhát, amiben olyan sokszor látta már a lányt.

- Te valódi vagy? - kérdezte tőle, amikor érezte az újával a finom anyagot, ami nagyon hasonló volt ahhoz, amiből készült, az ülőke is, csak ez szép színes volt.

- Már értem miért vagy ilyen gyermekien félszeg - nevetett a nő - Valódi vagyok én, még ha nem is hasonlítok azokra a kedves testvérkéimre, akikkel eddig találkoztál. Én nem látok a gondolataidba, úgyhogy csak azt értem, amit mondasz,...meg talán amit a szemeidből kiolvasok - és nevetett, pontosan úgy mint egyik legszebb álmában.

- Én ébren vagyok-e mondd meg! De az igazat mondd, mert nagyon fájna, ha az álmom hazudna.

- Nem álmodsz, a valóságot éled! Édes barátom... - kereste a szavakat, de nem folytatta, hanem másfelé nézett, és megdörzsölte a szemét, mintha viszketne - Én is valódi vagyok, - próbált mosolyogni, és finoman érintve, végig húzta az ujját a fiú arcán.
............................................................................................................................................................
Ebbe az érintésbe mindkettőjükön izgató borzongás futott végig, mert azt, hogy ez a pillanat valóságos, talán egyikük sem hitte teljes bizonyossággal. Ez a felkavaró érzés után, a lány találta meg előbb a hangját.

- Ugyanúgy földi ember vagyok, mint te, nekem is volt anyám, apám, de már alig tudom felidézni a képüket, mert rég volt, amikor...- újra a szemét törölte, közben visszaült, helyet mutatva a fiúnak is.

- Elhagytad őket?

- Nem! Megöltek mindenkit, akik közt nevelkedtem, mindenki halott volt, mire kimerészkedtem a kövek mögül. Mindent megtudsz, ha van türelmed hozzá, és ha meg akarsz ismerni. Szívesen mesélek, de ha emlékszel még, Arkis is mondta azt hiszem, meg kell ismerned az okát, miért lehetünk mi most itt?

- Mesélt ő mindenfélét! Olyanokat, amiket nem értek én, mert inkább álomnak hittem a meséjét, mint valódinak. De az is nagyon meglepett, amikor megláttam, hogy az a barátom, aki addig csak egy vidám kedves hang volt, mennyire csúnyácska a valóságban.

- Nem csúnyák ők, inkább szépek, nagyon szépek az én testvérkéim - vágott közbe a lány hirtelen.

- No nem úgy mondom én, hanem olyan nagyon másfélék, mint mi. Te egy gyönyörűséges... vagyis, hogy te egészen más vagy, egészen más.

Így még sohasem érezte magát, mert az arca hirtelen mintha lángolt volna, és nem találta a szót, amivel Arkis kinézetét akarta magyarázni. Látta. hogy a lányon is átfutott kis rózsaszínes mosoly, hát elnevette magát.

- Érted te, mit akarok mondani, - meglepve vette észre, hogy a nagy kérges tenyerében szorongatja azt finom formás kezet, aminek meglepően erős fogása volt.

- Te csak most láttál először „más" embereket, elhiszem, hogy furcsa a kinézetük, de a világ legbecsületesebb lényei, hidd el nekem. Azt, hogy igaz minden, amit Arkis mesélt, könnyen megértheted, ha elmondom a történetet, aminek én is, te is része vagyunk. Tudom, Virradónak hívnak, nekem azért adták a Hajnal nevet, hogy... vagyis nem tudom miért, de miattad.

- Én miattam? - a fiú csodálkozva kapta fel a fejét.


..........................................................................................................................................................................
- Igen, miattad! Nem kérdezted, hogyan érthetem én a beszéded, vagy csodálkozhattál volna azon is, hol tanultam az atyáid nyelvét?

- Talán a nemzetségünkből való vagy? Beszélj mindenről, mert ilyen gubanc még sohasem volt a fejemben. Már az is eszembe jutott, hogy ez a hihetetlen hely megjelenése, vagy ezek a lények, csak a mérges gombák bosszú-játéka a lelkemben.

- Gyere megmutatom neked az én kis kertecskémet, és lassan megismerheted majd ezt a különös világot.

- Ez a kert a tied? Azok, - és valahova oldalra mutatott - nem szoktak bejönni ide?

- Ha valamit javítani kell, vagy át akarok alakítani egy tárgyat, akkor szívesen bejönnek a mérnökök, és megcsinálják nekem. De ez ritkán van, mert itt nagyobb az oxigén arány mint a hajó más részein, és ők nem lehetnek itt, csak légcsere után.

- Levegőcsere az mi? - nézett kérdőn a fiú. - Fúj a szél és elviszi a füstöt?

- Nem a füstöt viszi - tört ki a nevetés a lányból - csak másmilyen lesz a levegő. Ha megtudják csinálni védőruhában, akkor egyszerű. Az ő bőrüket megbetegíti ez a levegő, ők nem tudnak ilyenben élni. Te, meg én pedig olyanban nem, amiben ők, mert abban nagyon kevés az oxigén. Ne törődj vele, ha nem érted, kár is volt ilyen bonyolultakat beszélnem.

- Nem volt kár, értem én, az a kis doboz a bőrük alatt. Arkis mondott ilyent. Előbb olyan levegőben voltam, mint ő, mégis jó volt az nekem is, ezt így már nem értem.

- Arról beszélek én is, a kis dobozról. De neked is van egy kis dobozod, itt a nyakadban a szíjon, ez a kis gépecske, csinál neked olyan levegőt ami nekünk kell.

- Ezt ott találtam a hamis fán, véletlen, hogy itt van nálam.

- Nem véletlen az, csak te azt hiszed. Az a fontos, hogy most már érted, Arkisék vízből kapják az oxigént, mi földi emberek, pedig a levegőből.

- Az az oxigén, - vagy mi - bennünk marad?

- Igen, az bennünk, mert amit kifújunk, az másmilyen, mint amit beszívunk.

A fiú hirtelen tenyerei közé fogta a lány arcát, égészen odahúzta az övéhez.

- Ez nem is másmilyen - nézett a lány szemébe, és egészen magához húzta, összeért a szájuk - ez még jó levegő!

- Te! Te megcsókoltál! - kapta el a fejét a lány.
A fiúnak újra hőhullám futott végig az arcán,

- Véletlen volt, csak a levegőt akartam - próbált kuncogva magyarázkodni.

- Hamis vagy te, ismerlek én, jobban, mint gondolod.

- Nem akartalak megbántani, soha többé nem csinálok ilyent, ha...

- Állj, állj állj! Ne fogadkozz, nehogy megbánd később, - mondta a lány, és összekuszálta a fiú haját, majd nevetve átugrotta a picike patakot.

- Üljünk le a tó partján és mesélj még, talán ha megismerem ezeket a csodákat, - mutatott a fiú a víz felé, és indult is.

A lány egy pillanat alatt mellette termett, és a karjába kapaszkodva nem engedte tovább.

- Arra ne, kérlek! Maradjunk itt, ez az öt fa alatt, és sétálgassunk, közben elmesélem amit tudni akarsz. Talán még azt is, amire nem is gondoltál volna, hogy olyanok is megtörténhetnek.

- De miért csak itt, olyan nagy ez a szép völgy, alig láttam még belőle valamit.

- Fogd a kezemet, és csak arra menj, amerre én is.

Fél szemmel a lány arcát fürkészte, és eszébe jutottak azok a unalmas, mindig egyforma napok, amikor egyetlen öröme a képzelődés volt, akkor már sétált egyszer a lánnyal.

Próbált visszaemlékezni, milyen is volt akkor, de az csak egy ködös elmosódott arc volt már. Ezt az arcot a beszéd, a mosoly, a szemek végtelen mélységű titokzatossága lenyűgözővé tették. Már örült, hogy a száját, ha csak egy pillanatra is, de megérintette.

- Ez a nagy völgy nem akkora, amekkorának látod, a fa sem annyi, mint amennyi látszik, és a madarak is mindig ugyanott röppennek fel, ahol addig.

- Nem értem miről beszélsz?

- Erről a fáról vetted a gyümölcsöt, ez a szélső, erről jöttél. Mögötte a patak nem létezik, hologram csupán, meg az egész völgy is az. Csak ez az öt fa az igazi, ezeket a Nénével ültettük, amikor még kislány koromban, magukhoz vettek az idegenek. Itt élek én ezen a kis részen, itt van a „lovam", a lakásom, itt a vadászmezőm. Még a harcot is megtanultam úgy, mintha valódi harcos mutatta volna.
- A patak ott van, látom!
- Gyere, menjünk lassan, de úgy lépkedj, mint én. Még, még, most állj meg! Oda állt a fiú elé, és mintha egy vakot vezetne, egy-egy arasznyit engedte haladni.
A látvány úgy megdöbbentette, hogy visszahőkölt, majd óvatosan hajolt újra előre, mert nem hitt a szemének. Ahol a tavacskának lennie kellett volna, ott egy olyan út lett, mint amin jött, emberek haladtak rajta, és beszélgettek. Az út mögött, ezernyi fénylő kristály csillogott, voltak, amelyek rendre elaludtak, majd újra fénylettek.
- Azok a barlangok hova vezetnek?
- Nem barlangok azok, hanem folyosók. Nagyon nagy ez a hajó, ezeken lehet eljutni mindenhová - majd csak úgy közbevetette - még egyszer sem mondtad ki a nevemet.
- Hajnal. Szép a hajnal. A legszebb napszak a hajnal, egész életemben azt szerettem legjobban.
Már hátra léptek, a tavacskában újra csillogtak a fények, a völgy csodálatos volt, és a levegőben érezni lehetett a virágok, és a gyümölcsök illatát.
- Itt tanultál lovagolni, az hogy lehet? Ha itt egy ló lépne párat, máris valamelyik barlangban volna és vinné a fekete szalag.
- Nem barlang, hanem folyosó - nevetett Hajnal - az pedig nem szalag, hanem járda. Amin járni lehet érted!?
- Mindegy az, de itt nem lehet lovagolni akkor sem.
- Gyere, megmutatom, ahol lakom, és megismerheted a lovacskámat is. Biztosan meg tudod majd te is ülni, mert a programot a lovadról mintázták.
 Pár lépés után derült ki, hogy a szélső fa mögött, egy rózsalugassal körbefuttatott ajtó nyílik. A fiú már semmin sem lepődött meg. Az ajtón túl egy házban találta magát, aminek egyik oldala nyitott volt, gyönyörű tájjal, ami nagyon ismerősnek tetszett, de olyan volt, mintha egy óriási fa tetejéről nézné. A falakat selyemmel takarták el, mindenféle színben játszott rajta a messzi fák közül beszűrődő napfény. Másik oldalán a szobának óriási ágy, finom takarókkal amilyeneket még sohasem látott. Talán a szogd kereskedők árulhatnak ilyen finom dolgokat, mert a törzsben mesélték, hogy azok csodálatos fátylakat mutattak nekik, de rengeteg prémet kértek egy egészen kis darabért is. Hajnal figyelte a fiú arcát, milyen hatást tesz rá a látvány, de hogy a bámulata még nagyobb legyen, odament a sarokba és elrántotta a finom leplet. Az igazi döbbenet ekkor látszott csak, mert az egész fal olyan volt, mint egy óriási rezdületlen víztükör, és láthatta magát úgy, ahogy még soha. A lány lassan visszajött, és mellé állva rámosolygott a víztükörből. A fiú alig érthetően suttogta.
- Tudtam, hogy találkozom önmagammal. Valahonnan tudtam!
- Csak egy tükör, olyan, mint a víz, nem boszorkányság.
- De mégis különös, mert... mert így oldalára fordítani a vizet,...vagy azt a tükröt.. - nem tudta folytatni, mert a lány úgy nevetett, hogy a könnyei is kicsordultak. Érezte, jobb ha nem csodálkozik ezután semmin, álmodott ő már fura dolgokat, legfeljebb ezek is hasonlóak.
- Akarod-e megpróbálni, milyen az én lovamon vágtatni?
- Vezesd már ide azt a lovat, annyit beszélsz róla, hogy valóban kíváncsivá tettél.
A lány félrehúzott egy másik függönyt, ami eddig nem is tűnt fel, és ott állt egy fényes botokból álló valami, ami olyan magas lehetett, mint egy ló, és a tetejére nyereg volt felszíjazva, előtte gyeplő. Egyik kiálló csillogó botra nyíl, és egy tegez volt ráakasztva, tele nyílvesszőkkel. A fiú értetlenül nézte, mi akar ez lenni, de semmire nem hasonlított. Talán köcsögfa, amire a tejes edényeket akasztják, de... de az sem ilyen!
- Ez mi? - nézett értetlenül a lányra.
- Szimulátor! Nem fogsz nevetni rajta, ha végig csinálod azt, amire kérlek. Nagyon komoly dolog, majd meglátod. Ezt a sisakot engedd, hogy a fejedre tegyem, aztán ülj fel a nyeregbe, majd vedd el az íjadat, meg a nyilaidat!
- Nem látok benne rendesen, mert eltakarja a szememet! Biztos, hogy ez is kell?
- Kell az is.
A fiú azért megemelte picit a sisakot, hogy kilásson belőle, és a tükröt kereste a szemével. - Te bolondot csinálsz belőlem - nézett le.
Hajnal látta, a férfiember kezdi szégyellni, hogy úgy akarja lovagoltatni, mint a kétéves kicsiket szokták, hát gyorsan megnyomta a zöld gombot a vezérlőn.
A nyereg mintha megmozdult volna alatta, és a sisak belsejében fény keletkezett, majd fák, bokrok látszódtak, messzebb egy domb, magas facsoporttal a tetején. Ismerős volt a mozdulat, a gyeplő után kapott, de a varázslat most még bolondosabb lett, mert a gyeplő szorítására, saját lova, Holló nézett vissza rá, majd lassú ügetésbe kezdett. A bokrok közül egész nyúlcsalád riadt fel és óriási szökellésekkel cikk-cakkban hét felé futottak.
- Lődd le őket vadász! - hallotta messziről Hajnal hangját.
A térdeivel irányítva a lovat, markolta az íjat, az újai pontos mozdulatokkal kapták a húrra a vesszőt,és amilyen gyorsan csak tudott, lőtt. Az egyik nyúl, meg sem érezte, hogy több nyíl is átment rajta, még a patakot is átugrotta. Holló, és lovasa úgy repültek utána, a mély vízmosás felett, mintha valóban egy madár szállt volna át. Ott a ló két lábra állt, toporzékolva körbe mutatta a tájat a gazdájának, majd négy lábra ereszkedett, és mozdulatlanná dermedt. A táj elsötétült és Hajnal hangját hallotta újra.
- Ez csak kis előzetes volt, add le a sisakod és gyere, megnézzük, mennyire közelítetted meg a tökéletes vadászt?
Lekászálódott és a fejét csóválta, - hát, ezt nem hiszem el, ez nem lehet igaz.
- Nem igaz valóban, de az nem számít, mert nem az a fontos, hanem az, ahogy mi reagálunk rá. No nézzük csak... - egy kristály érintésével újra megjelenítette a tájat, és a nyulakat, ahogy futnak. A fiú ámulva nézte, - a nyulak egészen lassan mozogtak, majd a nyíl is látszott, amint átfúródik az állaton.
Hajnal elismerően nézett a fiúra. - Párszor már nekem is sikerült tökéletesen végigcsinálni, de így elsőre,...hihetetlen.
Még a vadászat élményének hatása alatt dobogó szívvel nézte a tájat, nyulakat, alig jutott el a tudatáig, ahogy a lány fogja a karját, néz a szemébe, és beszél.
- Akarod látni a múltat?
- Múltat... de hát az már elmúlt! Azt többé soha senki nem láthatja, az már csak az emlékeinkben van, esetleg a meséidből láthatják a lelki szemeim.
- Talán jobb is, ha most nem! Elég volt ez mára, mert ha túl sok olyant látsz, ami hihetetlennek tűnik, nem veszed komolyan. Lehet, ha megmutatnám, amit akartam, engem sem vennél komolyan.
- Bármi lehet, amit ebben a valamiben megmutatsz, téged mindenképpen komolyan veszlek. Lehet, hogy csodanépek ezek, de az én fajtám sem annyira együgyű, mi is tudjuk, hogy vannak nagy építmények más nemzeteknél. A kereskedők szoktak mesélni különös dolgokról, és a nagyfejedelem szétszéledt harcosai közül egyik a törzsemnél él, az mesélt a kővárosokról is, meg sok mindenről.
- Akkor ülj ide mellém és ígérd meg, nem ugrassz fel dühödben, ha bármit is látsz.
A fiú már lenyugodott az előbbi zaklatottságából, odaült Hajnal mellé, és csibészesen a lányra nézett.
- Ha újra megmutatod, milyen lett az a másféle levegő, amit belélegeztél, akkor én meg se szólalok.
- Ezt akartad, - és olyan érzéki csókot adott, amilyenre még maga sem gondolt, majd a szájára tette a kezét. - De most aztán múltnézés! Ne rám nézz, hanem oda!
A fiú ámulatára, egy ismerős táj tűnt elé, majd lassan megmozdult a vidék és elhaladtak előtte a fák, a bokrok. Valódinak látszott minden, mert egy madár is elszállt előttük, azután ismerős kutyaugatás hallatszott, majd a pulikutyája szaladt oda, majdnem a lábaihoz. Oldalról egy kéz nyúlt be a képbe, megsimogatta a kutyát, mire az kiment, csak a farka látszódott még, ahogy ide-oda csóválja. A fák újra elindultak jobbra, de nagyon lassan, majd feltűnt egy nyáj. Vegyes volt az, birkák, marhák, kecskék, és még három ló is ott legelészett az orra előtt. Azonnal látta, hogy ezek az ő állatai, mert egy pillantással bármikor észrevette, ha valamelyik hiányzott, és a csikón is látszott a sebhely, amit a villámcsapott fánál szerzett. Csendben legelésztek, haladtak oldalra a fákkal, majd megállt a táj, és magát látta, ahogy behunyt szemmel ül a korhadt tuskón, gyeplő a kezében, és a Holló áll mellette lehorgasztott fejjel.
A lányra nézett, nem értette, hogy a tükörképe ott ül, ő meg itt ezen a puha valamin, és fogja a lány kezét.
- Ez nem tükörkép - volt a válasz a fel sem tett kérdésre - ez a múlt.
A látvány most lett csak döbbenetes! A puli látszott újra, beszaladni a látványba, majd Hajnal lépkedett, csitítva az ebet. A lányt hátulról mutatta a kép, de nagyon jól látszott, ahogy a bóbiskoló fiú kezéből finoman kiveszi a gyeplőt, arrébb vezeti a lovat, és egyetlen lendülettel a hátán terem. Ekkor látszott először az arca, amint mosolyogva int, mintha tudná, hogy majd a gazda egyszer még látja a lólopást. Megtáncoltatta a lovat, tett néhány kört, majd visszaügetett az alvóhoz, és mélyen lehajolva a nyeregből, leemelte az íjat a fiú hátáról, majd a tegzének szíját emelte át finoman a fején úgy, hogy az észre sem vette. A sikeres tolvajlás után vidáman intett, mert valaki biztosan volt még ott, majd vágtára fogta a lovat, és a letört fa vastag ágába lőtt, egy rég letört gallyacska helyére. Látszott, hogy a ló már ismeri a lovast, nem először csinálják ezeket az őrült vágtákat. Rég látott barátok játékos bolondozása volt ez. A ló, nyakába dobott gyeplővel suhant el előttük, hátán a lány, - abban a finom, áttetsző ruhában, ami most is rajta van, - és nyilazott a bokrok vastagabb ágaira. Amikor az összes nyilat kilőtte, egyik kézzel a gyeplőt tartotta, a másikkal rácsapott az állat farára, és szinte repülve ugratta át a patakot. A túloldalon két lábra állt a ló, majd körbefordult, mintha a tájat mutatná be, kedvenc lovasának. Egy sas repült eléjük, újra követték a szemükkel, de a képben Arkis jelent meg. Odabaktatott az alvó fiúhoz, majd látszott, hogy felemeli a karját, és egy csillogó dolgot szorít a bőréhez, rövid ideig. A következő pillanatban Hajnal alakja tűnt fel, ahogy a lovat vezeti, majd visszateszi az íjat, a tegez szíját a bokorra akasztja. Még a gyeplőt is a kezébe adta, de mást már nem lehetett kivenni pontosan, mert eltakarta a fiút. Nagyon közel hajolt hozzá, - talán súgott a fülébe valamit, - így messziről csak annyi látszott.
Még tartott volna tovább ez az éber álmodás, de a lány hirtelen felállt, és csendet intett, fülelve valami nagyon halk hangra. Figyelmeztető jel lehetett, mert azt csak ő hallotta, de a következő pillanatban Arkisz hangja szólalt meg, mintha ott állna mellettük.
- A következő étkezésre gyertek a Zed szektorba, kicsit beszélgessünk a programról, mert itt az ideje, hogy a gyakorlatban is elkezdődjön. Látom, az én kedves barátom megérti a mi világunkat, remélem a részleteket is kedvvel, barátsággal végezzük majd.
- Honnan beszél?
- A Zed szektorból, ott vannak az orvosok. Az, az élettel foglalkozó részleg, klinikák, kutatóhelyek szintje, ahol a nagy program kísérletei zajlanak, aminek mi is részei leszünk.
- Arkis mondta, de én nem értem ezt. Ha te érted, nekem az is elég.
- Csak a tudósok értik igazán.
- Az előbb amit láttunk, az csak kitalált volt ugye - fogta meg Hajnal vállát a fiú.
- Nem kitalált volt az, megtörtént úgy ahogy láttad, - nevetett, majd kristályokat nyomogatva intett - menjünk!
Néhány lépés után kibújtak a fények öleléséből, és az egyik folyosó sötét járdája vitte őket csendben, anélkül hogy léptek volna.
Haladtak el mellettük mindkét irányból, és a kivilágított beugrókban is sokan beszélgettek. A fiút az a jóleső érzés töltötte el, hogy most ő is idetartozik, és megy a dolgára, mert neki itt feladata van. Amikor odapillantottak, mindenki üdvözölte őket, látszott az arcok színes rezdüléséből. A kezét a lány vállára tette, hogy lássák, ők összetartoznak, nem csak két földi lény, akik közül egyik csupán egy butácska vadember. Arkis szerint őt itt mindenki ismeri - jó lenne tudni, most mit gondolnak?
Hajnal is hasonlóan tétova volt, de ő pont fordítva élte meg ezt a rövid utat. Most először érezte, hogy azok a barátai, akik most üdvözölték, már nem a családja, hogy ő már csak vendég itt, mert akihez tartozik, az itt áll mellette. Láthatja mindenki, hogy a keze a vállán nyugszik, és ezzel az emberrel ők most együtt részei a nagy programnak.Nem beszéltek, de amikor a szemük találkozott egy-egy üdvözlő mozdulat után, érezték, hogy ez a kapcsolat egyre erősebb, innentől már nem lesznek külön útjaik.
Ahogy haladtak, egyre kevesebb emberrel találkoztak, erre a szintre nem jöttek sem dolgozók, sem látogatók. Akiknek itt volt munkahelye, azok itt is laktak, alig érintkeztek másokkal, és ide csak a hajó első körébe tartozók léphettek be. Szinte hátborzongató volt a csend, mert itt minden folyosó véget ért és egy óriási sötét, sima fal állt előttük fenyegetőn, mintha ez maga lenne a vég. Forgolódtak, embert kerestek a szemükkel, vagy valami jelet ami bejáratra utal, így észre sem vették, hogy mögöttük két párnázott szék bukkant elő valahonnan. Hajnal ismerte az ilyent, biztatóan nézett a fiúra, ő is üljön bele a mellette lévőbe. Amint leültek, átlátszó búra borult rájuk, és a szerkezet úgy ment át a falon, hogy semmilyen nyílás nem látszott, csak egy folyadéknak tűnő örvénylő kékség nyílt szét előttük, majd zárult össze a hátuk mögött. Pillanatokkal később kitisztult a környezet, és a székek megállapodtak egy kellemes helységben, ahol több ilyen hasonló ülőke is volt már de azokon nem ült senki, és búra sem volt felettük.
- A nagy program legfontosabb projektje az, amiben ti is részt vesztek - hallották Arkis hangját - ezért a felső szintű testvéreink fogják vezetni a műveleteket. Nem baj, ha nem értetek valamit, majd tőlem kérdezhettek, velem bármit megbeszélhettek. Hét pillanat múlva itt lesz mindenki és megbeszéljük, mik lesznek a következő lépések, mit kérnek tőletek, vagy milyen gondolataitok vannak nektek?
A székek megteltek lassan, Hajnal mindegyiküket ismerte, de csak Arkisz volt az, akit barátjának mondhatott. A többieket legtöbbször csak a monitoron látta és ha beszéltek hozzá, a képernyőről küldtek egy-egy mosolyt; neki, a kis idegennek. Talán még az a nő, - aki most majdnem szemben ült vele - állt hozzá közel, vele sok időt töltöttek együtt az évek során. Még egészen kicsi volt, amikor Zemme a barátságába fogadta, pedig már akkor is a hajó nagy tekintélyű tagjának számított. Ő is ösztönösen hozzá menekült, ha félelem gyötörte a sok idegen között, vagy el akart bújni a vad képek elől, amiket a fal nagyságú monitorokon látott. Zemme sem lehetett akkoriban felnőtt még, de mert ő volt az utolsó ősföldről származó embernek a tanítványa, talán a legnagyobb tekintélyű tudósnak számított. A bőre, finomabb volt a többiekénél és Hajnal szerint, ő hasonlított legjobban a földi emberekhez. Megnyugtató barnasága, szép ívű szemeiből áradó érzéki értelem a fiúra is hatással volt. Hajnal finoman meglökte a karját, hogy észrevétlenül elterelje bámész tekintetét.. Zemme az ilyen legelgető tekintetekhez hozzá volt szokva, mert köztudott volt, hogy minden férfi szerelmes belé. Különös volt ez a rajongás, mert mint a legnagyobb tudású felső vezető, és az ősi vallások nagy hatalmú képviselője, egyedül neki volt joga a legfélelmetesebb ítéletet meghozni, - a hibernálást. Az óhazából elindultak közül, már senki sem volt aktív, ők már a fagy birodalmában várták a hazatérést, ahol még remény volt a további életre. A mostani személyzet, már mind itt született. Ha a számítások jók, és ha egy új energia-őrület nem száguld át a galaxison, akkor a most élőknek a gyerekeik, vezetik majd haza a hajót.
- Felkészültél kis barátnőm? - szólalt meg Zemme váratlanul.
- Igen nővérkém, örömmel várom, hogy adhassak is már, ne csak lógjak rajtatok, mint kutyán a kolonc.
Színes hullám suhant végig az arcokon, nevették, hogy földi hasonlatot használt.
- És te földi barátunk mit szólsz, hogy nem te választottál, hanem téged választottak? Az álmaidban gyönyörködtél benne, de ezután már jóban-rosszban együtt kell járni az utat: úgyis akarod?
A fiúnak ez a hang is nagyon ismerősnek tűnt, és mintha egy régi beszélgetést folytatnának, válaszolt.
- Jól választott! Aki így üli meg a lovat, és így tud nyilazni, azzal a rossz sem lesz annyira rossz.
- Néhány vizsgálat lesz most, aztán holnap a beavatkozás. Észrevétlen lesz ez számotokra, meg a holnapi is, de nekünk nagyon sok múlhat rajta. Talán minden - tette még hozzá.
- Egy égi atyának a gyermekei vagyunk veletek és nálunk is törvény, hogy a vándort segítsd, amíg szüksége van rá, aztán bocsásd útjára - bólogatott a fiú, hogy legyen csak minden úgy, ahogy akarják
A szemek megcsillantak, mert ez a kijelentés meglepően érett emberre vallott. Annyira a saját dolgaikkal voltak mindig is elfoglalva, hogy a földi embert csak mint biológiai lényt vették számításba, de ez a válasz érzelmi húrokat is megpendített.
- Meza úton van - hallották a búra alatt is, de ami azután hangzott el, azt már nem. Lehetett érezni, hogy az információ, amit kaptak, mindenkit felzaklatott, mert zavarodottan magyaráztak egymásnak.
Hajnal hirtelen fel akart állni, amikor Meza nevét hallotta, de visszafogta magát, mert eszébe jutott, ez egy rögzítőszék, itt legfeljebb a karját tudja mozgatni. Zemme látta a lány indulatát, és értette is talán, mert felemelte az ujját, jelezve, hogy figyelmet kér.
- Nekik is joguk van részt venni a beszédben, - ezt már hallották ott bent is, - szükség lehet a mentális felderítésre, és a legrészletesebb út Hajnalon keresztül vezet.
- Mikor kaptunk utoljára hiteles gondolatokat a Kőről? - egyik kutató kérdése volt ez, aki a biológián túl szinte semmihez sem értett.
- Nem tudhatjuk meddig volt a robot közvetlen emberi akarattól vezérelne. Ha Meza belenyúlt a programjába, akkor azt később tárgyaljuk meg.
- Ha ennyire kritikus a helyzet, kívánatos lenne hogy a parancsnok részletes képet rajzoljon nekünk. Itt mindenki csak a maga szakterületét ismeri, így állandó bizonytalanság uralkodik közöttünk, nehéz lesz a feladatra koncentrálni.
- Igen úgy van - helyeseltek többen is.
- Soha semmi sem titok a hajón, de természetes, hogy mindenki a maga munkájába van beásva, és nem ismeri a környezetét, csak felületesen, - állt fel Zemma, és az egyik világító falhoz ment. - Én vázolom az apró részleteket, amik most kezdenek jelentőséggel bírni, a parancsnokot ne terheljük ilyen kéréssel. Úgy gondolom, mindenki tudja, hogy az egyik holdon, amit csak egyszerűen Kőnek hívunk, bányászattal foglakozik néhány fizikus. Az ottani üzemben fel is dolgozzák az anyagot, ami létfontosságú katalizátor az oxigén termelő készülékeinkben, és a hidrogénkészletek feltöltésében is. Méza, mint a hajtóműveket üzemeltető vezető mérnök, időnként átrepül a bányákhoz, ellenőrizni a munka tisztaságát, és a robotjavító robotok pontosságát. Azon a holdon nem tartózkodik állandóan ember, ezért ketten szoktak odarepülni, de most egyedül ment. Folyamatos kapcsolatban álltunk vele, úgy kommunikáltunk, mintha itt lenne mellettünk, de két nap óta apró zavarokat jelzett az egészségőr.
- Akkor miért nem kapcsoltak robotpilótára, és hozták vissza?
- Először vele akartuk tisztázni az állapotát, de a válasza mindig az volt, hogy minden rendben. Az volt az első nagyon különös, amikor az egészségőr monitorján a két szélső értékig ugrottak a jelek. Ez egy név hallatán következett be mindíg. A Nagy programról már az elejétől ő is tudott, de ha beszéltünk róla, ő félrehúzódott, nem akarta megismerni a részleteket, sőt, mintha menekült volna olyankor. Most amikor beszéltem neki arról, hogy a projekt elkezdődött, és a fiút behozzuk, majd bemutatjuk Hajnalnak, akkor megbolondultak a műszerek. Ahányszor elhangzott a név, mindig zavart jeleztek. Az is gyanús volt, hogy közben semmilyen rendellenesség nem volt, csak valami halvány fedőjel tompította az észlelést, de ha szóltunk hozzá ugyanaz a válasz érkezett: minden rendben. Természetesen bementünk az ottani kommunikációs robot memóriájába, és lekértük az "automatikus rögzítés" adatait.

- Zemma, engedd, hogy beszéljek vele! -  vágott közbe idegesen Hajnal. - Nincs másik testvére, csak én! Nénének megígértük a hibernálása előtt, hogy mindig jó testvérek maradunk és vigyázunk egymásra. Ha én beszélnék vele, minden tisztázódna.

- Még nem tudom mi lesz ... - ebben a pillanatban az óriás monitoron kép jelent meg. - A robot kamerája! - Zemme kezével a képre mutatott, majd hessegető mozdulatokkal próbálta siettetni a látvány mozgását.
Annyiszor emlegették, de Méza most jelent meg először a képben. Oldalról mutatta a kamera, lassan lépkedett a komp irányába és kezeivel olyan mozdulatokat tett a szemlélők felé, mint amikor az ember csitítgatja a környezetét, hogy: nyugi-nyugi, nincsen semmi baj. Egy monoton gépi hang robbantotta szét a csendet.
- Vészhelyzet az embernél!
Hihetetlen gyorsasággal termett ott egy ember formájú robot, karjait valószínűtlenül hosszan kinyújtotta maga elé, és az összeroskadó Méza, úgy dőlt a gépi karokba, mint egy zsák. Innentől kicsit más színezetű, de ugyanolyan monoton hang beszámolója kísérte a történéseket, a különleges esetekre is beprogramozott egészségőr hangja.
- Azonnal a hajóra készülünk. - Látszott, ahogy felkapja az ájultat és fellép a komp lenyílt ajtajára. Majd újra a hang.
- Belehelyezem a kapszulába. - Még kapcsolatban vagyok vele. - Hűtés a stabilizáló zónát közelíti. - Megszakadt a kommunikáció vele.
A holdon maradó kamera még közvetítette, ahogy a komp felemelkedik, majd három pillanat múlva eltűnik a végtelen égen. A teremben mindenki némán nézett az eltűnő jármű után. Zavartak voltak, mert ez az eset nagyon beleillett a közelmúlt statisztikai átlagába. Egyre fiatalabb korban kellett hibernálásba menekíteni az embereket, egyre sürgetőbb volt az új gyógyszer kifejlesztése. Már nem születtek annyian, mint ahányan végleg kiléptek a szolgálatból, félő volt, mire megnyílik a hazafelé vezető út, elfogy a legénység.
- Ez felvétel volt, száz pillanattal ez előttről. A kapcsolat újra létrejön, ha kilépnek a nap árnyékából, mert sajnos a hold éppen most tartózkodik pontosan szemben, a nap túloldalán. - Zemme hangja nyugodtnak tűnt, de az arcának vibráló színei elárulták, hogy legbelül ő is háborog.
Néhány felvillanás után újra kép jelent meg előttük.
- Ez ő! - ugrottak fel akik a kényelmes székekben ültek, és nem a burával mozdulatlanságra kényszerítve.
- Látunk, hallunk benneteket, azonnali jelentést várunk az egészségőrtől!
- Tudom meddig láttatok bennünket, azóta minden adat stabil.
- Diagnózis? - Zemme hangja tele volt feszültséggel.
- A szokásos eltérés a vérképben, de nem akkora mértékű, inkább a hirtelen bekövetkezése a különös.
- Az elemzésből kiderül valami, ami okozhatta?
- Csak feltételezés! A négyes típusú stressz.
Mindenki Zemmére nézett, mintha neki pontosan kellene tudni a kiváltó okot. Hajnal idegesen szorította meg a fiú kezét, és könyörgő tekintettel nézett át a bura falán, várta a választ, mert bármilyen számú stressz érthetőbb lett volna, mint a négyes. De egyáltalán, hogy lehetséges ilyen? Az eddigi esetekben lassú leépüléssel kezdődött a baj, volt amikor egy egész évig is aktív maradhatott a beteg.
- Én nem is tudok róla, hogy a KIL4- tünetei már nála is a kettes fázisban voltak, valami más lehet a baj.
- Valami nem a szokásos az igaz, - Zemme egyik orvos felé fordult, aki eddig szinte meg sem rezdült - de jobb lenne, ha nem én hanem a pszichológia professzora elemezné a helyzetet, próbálná megerősíteni, vagy elvetni az első diagnózist.
- A válaszom egyszerű - szólalt meg a prof. csendes nyugalommal - igen, lehetséges! Az egészségőr abból a két esetből indult ki, ahol ugyanez történt. Már bizonyított, hogy a hajó legénységének ebben az állapotában végzetes lehet, egy négyes típusú stressz. Szerencse, hogy alig pár pillanat múlva már a nyugalmi állapotig hűtötte a gép, így egyszerű kezeléssel visszaállítható az állapota az egyes szintig és vidáman élhet még az új szer elkészültéig. Bár... - itt megállt és elgondolkodva folytatta - legelőször is a stressz kiváltó okát kell pontosítanunk. Talán most érdemes felsorolnunk, ennek a stressz típusnak a kiváltó okait, mert három ilyen van, amik az eddigi tudásunk szerint ugyanazt az agyterületet aktiválják rendkívüli erősséggel: a legközelebbi társ végleges elvesztése, a második, ha egy másnemű ember hirtelen olyan hatással van az egyénre, hogy az szinte a józan eszét veszti, a harmadik pedig, ha ez a személy elhagyja, esetleg megcsalja. Jó lenne, ha gyorsan tisztázódnának ezek a kérdések, mert vissza kellene térnünk a feladathoz, amiért ide jöttünk.
- Természetesen folytatjuk a munkát, de előbb utána járunk a részleteknek, hogy mire a komp visszér, azonnal elkezdhessék a kezelést. Az egészen biztos, hogy Hajnal neve váltotta ki a hatást...
- Engedjétek, hogy beszélhessek vele! Valahogy kössetek össze a gondolataival, ti olyan okosak vagytok!
- Nyugodj meg, ha lehetséges, meg is próbáljuk. Arkis, megtehetjük most? - Zemme hirtelen nagyon elemében volt - Emelhetünk annyit a hőmérsékletén, hogy az agyhullámok elvezethetők legyenek?
- Szerintem négy vonást minden kockázat nélkül emelhetünk. Ha bármilyen kis jel mérhető lesz, akkor még egyet, és talán össze tudunk kapcsolódni vele. Hajnal beszédképét is ültessétek erősebb hullámokra, hogy biztosan értsék egymást - majd hozzátette - és tegyétek érthetővé mindnyájunk számára.
A kép hatfelé osztódott a falon, és a komp belsejének minden fontos része pontosan látszott. A robot mozdulatlanul bámult kameraszemeivel a pilótaszékben, bár semmi dolga nem akadt, de a repülés csak úgy volt lehetséges, ha valaki ül a vezérlőben. Ezért gyártottak emberformájú robotokat is, hogy azok, ha szükséges, betölthessék az ember szerepét ilyen helyzetekben. Meza élettelennek tűnő teste egy másik képen, a hőmérséklet vonalkái is külön képen egy fénylő ponttal, ami két vonal közt vibrált. Kísérteties volt a csend és a mozdulatlanság, bár a fiún kívül mindenki tudta, hogy őrült sebességgel, a fénysebesség húsz százalékával közelednek. Mereven figyelték a fénylő pontot, ami időnként ugrott egyet, a magasabb tartományba.
A pszichológus, mintha csak úgy magának tette volna fel a kérdést, merengve megszólalt.
- Az nem lehetséges, hogy Méza ragaszkodása Hajnal iránt több volt, mint tisztán testvéri rajongás? Mert ha nem is lehettek természetes testvérek, ...
- Nem, az nem lehet - szaladt ki a szó akaratlanul is Zemméből. Észrevette, ebben a pillanatban nem a tudós, hanem a nő szólt belőle, gyorsan hozzátette - az nem lehet, mert ha tiltott kapcsolatot észleltünk volna, azonnal megszakítottuk volna a viszonyt, és áttervezzük a projektet.
- Csak hogy kizárjunk lehetőségeket - a prof, érzékelte a válasz hevességét - szinte bocsánatkérően nézett körül.
- Akkor marad a társ elvesztésének traumája.
- Jel az embernél - töltött be hirtelen mindent, a robot hangja. - Megerősítést kérek, mert az újabb egy vonalnyi emelés kockázatairól nincsenek ismereteim.
- Még egy vonalnyi engedélyezve - válaszolt Arkis, mindenki tekintete Hajnal felé fordult.
A hangok, amik valahonnan távolból, egy lélek mélyéről törtek elő, kivehetetlenül torlódtak egymás után, mintha most akarnának mondatokká összeállni. Egyikük sem tudta értelmezni őket, csak Hajnal arcán futott át időnkén a mosoly, így onnan próbáltak következtetni, hogy a technikán túl, a spirituális szinten az a két ember megérti egymást. Legnagyobb csodálatukra, a bura alatti, mindenki kedvence földi lányka két kezét csuklóban felemelte, és tánclépéseket utánozva az ujjaival, egy dalt zongorázott. Ha nincs rögzítve abban a fránya székben, hát most itt táncolna a tudós emberek előtt, és vidáman énekelne.
- Hűtsétek vissza gyorsan az én testvérkémet, nehogy valami baja legyen!

Új színek ragyogtak az arcokon, az emberekből áradó megkönnyebbült beszélgetés zsivaja most különösen hatott, a mindig komor osztály nagytermében. Az utóbbi időben egyre nehezebben viselték, ha valakinél a KIL4 kettes fázisa beigazolódott. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy Mézát nem kell kivonni az aktívak közül, mert ha ő is elmenne, akkor a műszakiak gyakorlati oktatása szinte kilátástalanná válna.
- Ha most munkához látunk, Meza érkezésére már mindenki szabad lesz és őt is azonnal kezelésbe vehetjük. - Zemme megkönnyebbülten intézkedett. - Gyere kedves barátnőm, mi most elmegyünk a speciális műtőbe, az embered meg egy ellenőrzésen esik át a piros teremben. Száz pillanat múlva mindennel kész vagyunk, és egy pillanatra láthatod is a kedves barátunkat, mielőtt a rehabilitációja elkezdődik. Most mindennek pontosan kell történnie, mert holnap lesz a nagy nap, amikor kiderül, van-e esélyünk a túlélésre, megtermelődik-e bennetek az a fontos molekula?
A székeik között egy átlátszó fal csúszott fel, elválasztva őket, azután Hajnal és Zemme, a többi orvos társaságában elhagyták a helyiséget.
- No barátom, most újra ketten maradtunk! Lehet, hogy furcsállod az ülőjárművedet, de erre a szintre nem léphet be más, csak akik szervezetének mikroorganizmus térképe pontosan ismert. Fő a biztonság! - mondta Arkis, majd küldött egy halvány mosolyt, - aztán alig észrevehetően elmozdult minden, és ők egy piros, csillogó-villogó szobácskában találták magukat. Ott aztán vaskarok nyúltak a bura alá, kis csomagokat szorítottak a fiú karjához, majd önálló életet kezdtek a fényes valamik. Látszott, hogy vért csepegtetnek pici edénykékbe, majd mindenféle leveket, a végén pedig halkan berregő dobozokba teszik őket. A fiú érdeklődve nézte a szerszámok mozgását, közben Arkisz csevegő hangon beszélt hozzá, úgy hogy ő meg sem tudott szólalni.
- Nem tudom, Hajnal beszélt-e neked Mezáról? Láthattad, köztük nagyon erős kapocs van. Itt a hajón ők elválaszthatatlanok voltak mindig, mert Néné úgy nevelte őket, mint valódi testvéreket. Úgy látszik, Meza nehezebben tudja feldolgozni, hogy felnőttként szétválnak az útjaik. Senki sem gondolta, hogy ilyen mély sérülést okoz nála a projekt következő állomása. Nemsokára megérkezik a komp, te is láthatod majd, de természetesen egy beszélgetésről most szó sem lehet. Hamarosan visszanyeri az erejét, újra vidám lesz, örülni fog majd neked. A ti sorsotokkal kapcsolatban pedig azt szeretnénk, ha még jó pár holdtöltéig itt maradnátok velünk, majd a szülés után elvinnéd a családod a tieidhez, és élnétek a földi ember életét. Látom, hogy itt köztünk, még ha annyira szeretjük is, ő csak egy rab madár. Előbb-utóbb tönkremenne, ha erővel itt akarnánk tartani.
- Az nagyon sok idő! Szétszélednek az állataim, és szegény szülém belehal a bánatba, mielőtt hazaérnénk.
- Nem lesz ott semmi baj, a kutyád hazatereli a jószágodat, okos az. Már majdnem hazaértek és megvan az mindegyik. Szülédnek meg eláruljuk álmában, hogy mire elolvad a következő hó és nyílni kezdenek a virágok, egy gyerek helyett hármat kap vissza. Mielőtt a többiek visszaérnek, megmutatom neked az otthonod. Nem kell, hogy vágyakozz utánuk, mert majd bármikor megnézheted őket, ha kedved tartja.
Visszaérve a nagyterembe, Arkisz a világító falra mutatott, amitől megelevenedett egy táj. A dombok, fák, elkezdtek jobbra menetelni, majd amikor megálltak ott legelészett az ő vagyonkája. Ismerős volt a kijárt út is, ami mentén terelgette őket a kutya, tőlük néhány nyíllövésre látszottak a törzs házai. A szülémet, ha láthatnám, akárcsak egy pillanatra is - gondolta a fiú. Erre Arkisz keze küldte a tájat tovább, mire a fiú majd kiugrott a bőréből.
- Ott a szülém! - A kép egyre nőtt, egy öregasszony látszott, kezében egy hosszú kötél, aminek a végén egy kecske vonszoltatta magát, mert szaladás helyett ő a legelést választotta volna.
- Meghallaná-e ha kiabálnék neki?
- Hiába kiabálsz, nem hallhatja meg, de ha az álmaiban üzenünk neki, akkor te is szólhatsz majd hozzá.
Ebben a pillanatban eltűnt a kép, és Hajnal széke jelent meg, mellette Zemme. Látszott, hogy fontos dologról lehet szó, mert szinte egyszerre beszéltek mindketten.Észrevették a férfiakat, abbamaradt a beszéd, és Hajnal a fiú mellé siklott a székével. A két bura egyesült, újra pár lett belőlük, tekintetük egymásba fonódott.
- Megtörtént az utolsó előtti lépés, Zemme mindent elmagyarázott. Még a holnapi nagy pillanat, ahogy ő nevezte, és a többit ráhagyjuk a természetre. - A fiú nem szólt, csak alig észrevehetően bólintott.
A falon két, tenyérnyi tűzpiros kristály elkezdett villogni, majd a robothang szólat meg.
- Hét pillanat múlva leszállunk.
Arkis azonnal képet varázsolt a falra. Az ég kékje töltötte be a szobát majd egy pont kezdett a kép közepén rohamosan nagyobbodni. Szinte ugyanaz játszódott le, mint előbb ott azon a holdon, csak fordítva, mert a pontból hamarosan a Mezát szállító komp lett. Lassított, megállt, majd lecsapódott az ajtaja, kigördült rajta a kapszula, amiben egy pillanatra látszott a fekvő test is. A megérkezés képei után pillanatnyi néma csend következett, tétova pillantásokkal meredtek egymásra. Tudták, hogy meg kell érkeznie, de most mindnyájuknak kalapált a szíve. A robot fémes csillogása mint egy jelenés tűnt fel, húzta maga mögött az inkubátort, majd megállt előttük. Arkisra hasonlító ember feküdt előttük mozdulatlanul, a fiú meghatódva nézte. Óvatosan a nőkre pillantott, rájuk milyen hatással van a találkozás? A kétféle embertípus, mintha egymás ikrei lennének, egyszerre rezzent össze, amikor az ágy nagyságú, szerkezet megállt előttük, és a kedves arc színtelenül, mereven, lehunyt pillákkal ott termett mellettük. Egyszerre érintették az ujjukat a kristálytetőhöz, és emlékeikbe merülve lassan simították végig a teljesen átlátszó burát. Mi játszódhatott le bennük, mély titok maradt. Talán a múlt varázsolta magát ide egy pillanatra, vagy a remény ereje ömlött szét testben lélekben? Eddig csak egy nagyszerű idegennek képzelte Mezát, de a helyzet most valamitől ünnepivé vált, és olyan érzése támadt, hogy ez a fiú neki is testvére, már közük van egymáshoz. Zemme hátrább lépett, majd gondolatban parancsot adott a robotnak, hogy induljon, már várják.
- Menjetek ti is, holnap találkozunk! - nézett a fiúra, kezeivel végigsimította a burát felettük - orvos is vagyok, nekem mellette a helyem, ti csak menjetek.
Arkis arrébb állt és mintha az arcára lett volna írva: Ezek hárman most összetartoznak. A világ különböző tájainak a gyermekei, akik eddig csak egy terv részesei voltak, itt előtte forrtak szövetségessé. Ha ezek most eltűnnének, vagy valami nagy bajuk esne, mindennek vége lenne. Ebben az ölelésnyi térben van most a hajó összes reménysége, lehetősége. Ő is odalépett és a tenyerével kétszer finoman rápaskolt a burára, jelezve az ősi mozdulattal, hogy a kis csapat ezután már örök szövetséges, bárhova is vesse a sors őket.
Mosolyogva intettek egymásnak búcsút. Mentek a dolgukra Zemme-ék is, és a földi pár is átsiklott az örvénylő kékségen, kikerültek a csendes folyosóra.
- De örülök, de örülök - Hajnal, mint egy kiscsikó ficánkolt - olyan szép most minden!
- Annak örülsz, hogy Meza meggyógyul?
- Annak is de másnak is - és a fiúhoz dörzsölte az arcát - sok mindentől szorongtam eddig, de szerencsére ok nélkül.
- Mitől féltél, az orvosi dolgoktól?
- Nem! Nem érdekes!
- Meséld el, ne legyenek titkaid, mert idegenné tesz.
- Attól féltem, - Hajnal kereste a szavakat - hogy majd... majd nem találod fel magadat itt, hogy olyan leszel, olyan...
- Olyan vadember-féle?
- Valaki egyszer azt mondta, " lehet, hogy ha behozzátok, majd remeg félelmében, vagy agresszív lesz, mint egy ragadozó állat".
A fiú szemei összeszűkültek, mint aki nagyon összpontosít valamire, majd kitört belőle a nevetés.
- A vadember elrabolja a lányt - felkapta Hajnalt és forgott körbe vele, táncolt, mint vidám estéken a tűz mellett, ha nagy volt a hangulat.
- Tegyél le, minden kamera lát bennünket.
- Az mi?
- Semmi, semmi, semmi! Csak tegyél le, mert mindenki idecsődül, ha észreveszik, hogy táncolsz. Itt a hajón nem szoktak táncolni. Régebben egyszer a monitoron megjelentek a mulatozók mozdulatai, sokan próbálták utánozni őket, nagyon mulatságos volt.
- Megtanítom én őket! - és a mozgójárdán egészen a gyümölcsfákig végig táncolták az utat. Akik jöttek velük szembe, mindenki vidáman intett nekik, hiszen ismerték őket a legeldugottabb részeken is. Ők voltak a hajó reménysége.

A fák, a patak látványa azt sugallta, hazaértek.
- Jó volt ott a többiekkel, kedves népek ezek, de itt az igazi, itt még a levegő is más. Jobb a mi világunk, majd meglátod, ott nem bámul minden pillanatban valaki.
- Persze hogy más, erre itt nincs is szükség, - odalépett a fiúhoz, kiakasztotta a nyakából az oxigéntermelőt - ez a levegő ugyanolyan, mint kint a szabadban.
- Itt minden csillog, villog, megigéz, de én a szabad életet szeretem, ahol fák vannak, meg olyan vizek, amikben fürödni is lehet.
- Most egy pillanatra el kell mennem, addig ha akarsz, nézhetsz valódi tájat, szikláról leömlő vízesést.
- Úgy mint előbb? Lovat, nyulat, patakot?
- Talán annál izgalmasabbat is, ha jól kutakodsz az emlékeidben. - A lány egy függöny mögé lépett, de még visszadugta a fejét, és sejtelmesen rámosolygott. - Ha jól kutakodsz az emlékeidben!
A fiú csak ült, hirtelen semmi sem jutott az eszébe. A falat bámulta, ahol pár száz pillanattal előbb a múlt megjelent, hátha újra feltűnik az a vágtázó lány. A fal kicsit meg-megcsillant, de inkább a hangra lett figyelmes, mert tudta, hogy valahol egyszer már hallotta a beszűrődő csobogó hangot.Talán újra megjelent a múlt azon a falon, de az is lehet, hogy csak az álmai elevenedtek meg, mert ott előtte karnyújtásnyira tőle feltűnt egy patak és úgy locsogott le a szikláról, azt hitte, őt is lefröcsköli.
A vastag vízfüggönyön áttetszett egy meztelen fürdőző alakja, de háttal állt, és bármennyire is akarta, nem tudta ki lehet az? Már emlékezett, hogy ezt nagyon régen már ugyanígy megálmodta, de akkor sem tudta felismerni, és azóta is kísérti ez a titokzatos alak. Itt most végére jár a dolognak, mert nem lehet, hogy lidércek játszanak vele egész életében, elvégre felnőtt ember már, asszonya is van. Kinyújtotta a kezét, mert annyira közelinek tűnt, de nem lett vizes, mert a patak eltűnt, csak a csobogás hallatszott, mintha még most is tartana a varázslat. Behunyta a szemét, hátha úgy közelebb jut az igazsághoz, de a csobogás játékos hangja betöltötte a szobát, és az a finom, alig hallható hang újra megszólalt, ami akkor is, és azóta is oly sokszor bekúszott a fülébe - gyere fürödj velem! Felállt, hogy végig simítsa tenyerével a falat, miféle ez a múltidéző varázslat, de észrevette, hogy a hang nem is onnan jön, hanem valahonnan oldalról, ahol az a botokból eszkábált ló is van, és amerre Hajnal is elment.
Mióta átvergődött azon a ködön, semmiben sem lehetett biztos, hogy valódi. Ez a szoba is egyik pillanatban végtelennek tűnt, a másikban pedig a függönyerdő tette titokzatossá, mert a fala sehol sem látszott, vagy ajtó ami vezetne valahova. Mindenfelől a csobogás hallatszott már, hát bekukkantott egyik függöny mögé, de azon túl újabb függöny. Félrerántotta, most már utána jár, ha... de elállt a lélegzete.
A patak újra ott csobogott előtte, karnyújtásnyira. A víz egy átlátszó kristály mögött ömlött le csobogva, csicseregve, körbefogta azt a sejtelmes meztelenséget ami, vagy aki, eddig olyan huncutul mindig elillant előle. A látványtól megbabonázva kezét a kristályfal szélébe akasztotta. és lassan megpróbálta félretolni. Ámulatára a fal engedett, és a csobogó víz langyos cseppjei elöntötték az arcát, a ruháját. Most a jelenés nem tűnt el, mint annyiszor eddig, hanem megfordult, és meglepett arccal, csillogó mosollyal csak annyit mondott.
- Vizes lesz a ruhád!
Nagyon butának tűnhetett, ahogy lassan tetőtől talpig végigvitte a tekintetét a megtestesült tüneményen. Ezer kép tolakodott fel az emlékeiből egy pillanat alatt. Fürdőző lányok, akikkel már nem volt szabad együtt úszkálni, fröcskölni, mint régen kisgyerek korában, vagy a patakbéli lány, aki egyszer sem fordult felé. Sose tudta felidézni később, hogy hullottak le a ruha darabjai róla, csak az a félelemmel teli izgalom, ha hozzáér, eltűnik-e most is? A leömlő vízben alig látta saját kezét, ahogy remegve végigsimította a lány bőrét, majd, mint aki retteg, hogy a varázslat rögtön véget ér, átölelte, és szorította magához. Ezerszer elképzelte milyen lenne az, ha a tündért átölelhetné, mielőtt eltűnik ott a vízesésben, de ez egyáltalán nem olyan volt.
Karjai közt most nem egy vergődve menekülő nimfát szorított, hanem egy vágytól vibráló érzéki nőt, aki talán mondani akart valamit, de nem jött ki hang a száján, mert mintha elállt volna a lélegzete, csak a szemeivel sugallta: Ha tudnád, mióta vártam ezt!
Most nevetségesnek tűnt az előbbi játék azzal a másmilyen levegővel. A szájuk leheletnyi érintésekkel ízlelgete egymást, - valódi vagy-e vagy csak álomkép? Az ősi ösztönnel, - mint amikor az síró csecsemő, megleli az éltető testet - vették birtokba egymást. Kezük görcsös ölelése érzéki kalandba csapott át, nyelvük rezdülése, vad birkózása, minden vágyat elmesélt. Sikongások szisszenések kísérték a lágy simogatásokat, amikor
meglelték egymáson a mennyei zónákat, amiket az isten jókedvében rejtett az emberek bőre alá. Adok-kapok, szinte harcnak tűnő érzéki játéka volt ez, amibe minden porcikájuk beleremegett.
Észre sem vették, hogy a víz már nem csobog, hogy langyos szellő szárított fel mindent körülöttük. Azon a kétlépésnyi úton Hajnal ölelt, csimpaszkodott, kézzel, lábbal, mint egy fuldokló, ha megmentőjére talál. Valahonnan zene kúszott feléjük, vagy saját vérük zsibongása töltötte-e be a szobát, nem számított, mert a sípok, dobok orgiái semmiségnek tűntek, ehhez az új érzéshez képest. Pici érintések, feszülő izmok kértek, követeltek, és szolgáltak örömmel, mert csak itt, az őrület peremén lehet uralkodva szolgálni, és szolgálva uralkodni. Minden elfojtott vágy, minden fantáziakép feléledt most, és vándorútra kelt a csókok legvadabbika, végig ízlelve a vibráló másikat. Mint a lobogó tüzet, ha szél kapja el, vagy ha partján kezd átcsapni a folyó, úgy tört ki a szó a lányból.
- Gyere...
A fiú, aki még álmában sem ért fel soha eddig, a beteljesedés küszöbéig, tétova féltéssel húzta magához a párját.  - Vágtass tündérlány! - majd felajzott vággyal adta át magát lovasának. A lágy ringás vad hullámokba csapott át, a tűz lobogott, a lovas vágtatott, a zene fel felhördült, és a lány hangja a sípok sikoltásával az égig szökött, aztán beleájultak az álmok megtestesült tüzes lüktetésébe. Az, hogy a kéjes vihar csak pillanatig, vagy akár ezerig forgatta őket, mindegy volt már, mert az idő megállt, a gondolat értelmét vesztette, és a gyönyör betemette a való világot.
A zene vad dübörgése lassan dallammá szelídült, a ló patáinak csattogása a távolba veszett, csak a kalapáló szív, és a hangos lihegés keveredtek még, a jóleső csendben. Néztek arasznyi távolságról egymás szemébe, mintha víz tükrében önmagukat látnák. A lány kitisztul pillantása mosolyt csal mindkettőük arcára, majd a fiú csókot lehelt a lány szájára 
- Ezt nem így kell! - és megmutatta milyen is egy vadmacska harapása, ha izzik még a parázs.
Senki sem számolta, de a zene még jó párszor az égig szökött, hogy eltakarja a kéj viharának feltörő hangjait. Hány ezer pillantásnyi idő telhetett még el addig, amíg a csend mindent betakart? Ki tudja? Észrevétlen volt amikor az álom elnyomta őket. A zene is teljesen lehalkult, így engedélyt kaptak a kamerák, hogy újra közvetítsék a hajó agyához, a két ember pillanatnyi egészségi adatait. A közvetített kép, amit ha egyszer majd véletlenül vissza kellene játszani, zavarba hozná a szemlélőt, mert nehezen tudná azonosítani, melyik láb kié, vagy ki kit ölel azokkal az ernyedt karokkal.

Nagy utat jártak be ebben a tudat alatti állapotban. Légies zene kúszott, kavargott, oldódott fel a színek vad forgatagában, amihez foghatót ember még nem hallhatott. Talán onnan fentről, az anyagi létbe születés előtti oldott gyönyörűségből cseppentett az Égi atya, hogy legyen útravalójuk, életük végéig.

Víz csobogása zavarta meg a színes hangokat. A fiú kábán ült fel, pislogott, törölgette a szemeit, hirtelen nem tudta hol lehet? Lassan tisztult csak az emlékezete, botorkálva tolta félre a függönyöket, és ő is belépett a vízsugarak alá. Kísértetiesen hasonlított a pillanat, ahhoz a tegnap estihez. Szótlanul, cinkos mosollyal üdvözölték egymást, kezük játékosan követte a lecsorgó vizet egymás arcán.
- Várlak benneteket a Zed szektorban - Arkis hangja törte szét a helyzet nagyszerűségét - nyugodtan nyissatok be a zöld ajtón, már nincs szükség a szeparálásra, nincsenek ismeretlen mutációk a szervezetetekben.
- Megyünk barátom, örömmel megyünk, de várhattál volna még egy kicsit, - válaszolt a fiú nevetve.
- Arkis mester, az én testvérkém állapotáról mit tudsz? - mondta ki a lány hangosan, ami már ébredéstől motoszkált benne.
- Minden rendben lesz, most már biztosan túl van a nehezén, de majd elmondja ő maga. Csak gyertek, várunk benneteket.
Érezni lehetett, hogy itt véget ért a beszélgetés, megszakadt az a láthatatlan hullám, ami ide-oda vitte a gondolatokat. Már a langyos szellőben szárították magukat, amikor a fiú elgondolkodva fordította maga felé a lányt, és megkérdezte, amit már az első perctől kezdve akart, de eddig nem volt rá alkalom.
- Hogy lehet az, hogy ti értitek az én beszédemet, és ti is az én törzsem nyelvén szóltok. De amit még inkább nem értek, Ők hogyan tudnak a távolból is beszélni?
- Majd elmagyarázom máskor, mert nehezen értenéd meg, nagyon bonyolult ez egy...
- Egy ilyen tudatlan pásztornak? -
- Nem! Nem! Látom, ha te valamibe belevágsz, addig nem nyugszol, amíg a végére nem érsz. Akkor most jól figyelj! Én megtanultam a nyelveteket, még amikor idehoztak a hajóra.
- De ők..
- Ők nagyon okosak, okosabbak, mint a föld összes embere. Amikor ők beszélnek, akkor a saját nyelvükön beszélnek, de egy program lefordítja, és te már a te nyelveden hallod.
- Arkis itt sem volt, mégis hallottam a hangját, az hogy lehet?
- Számunkra, ez olyan, mint egy csoda, én már megszoktam. Telepatikus úton jut el a beszédük, a gondolataik hozzád, akár nagyon messzire is.
- Az mi? Az a tele...valami.
Hajnal nevetése véget vetett a tudományról szóló furcsa beszélgetésnek.
- Az olyan- mondta, - még mindig nevetve - hogy az ő fejéből csak úgy átugrik a gondolat a te fejedbe, a tiedből, pedig az övébe.
- Aha átugrik - a fiú szemei összeszűkültek, mint akinek nagyon dolgozik az agya, de itt most inkább úgy látszott, megállt. Hát persze! - tette még hozzá szinte éneklő hangon, majd lemondóan legyintett.
- Ne is törődj te ezekkel a dolgokkal, amit érdemes, azt még megtanulhatod. Van ennél nagyobb dolgunk is, most az a fontos, hogy egészségesek, és szépek legyünk.
- Szépek? - Most a fiú nevetett fel.
- Igen, szépek, és egészségesek! - A lány kicsit szemrehányóan nézett - Ma lesz a nagy nap! Emlékezz csak, tegnap Zemme milyen komolyan beszélt a mai napról. Én kislány koromtól erre a napra készülök, nekem mindig azt mondták, a mai nap eredményétől függ , hogy ők visszakaphatják-e majd az egészségüket? De ha nem, akkor itt fogynak el a galaxis G2-es spiráljában, anélkül, hogy a távoli hazájukban bármit is megtudhatnának a sorsukról. 
- Tudom én, mennyire sokat számít, hogy a gyógyítók meg tudják-e csinálni, amit olyan régóta terveznek.
Mondtam Arkisnak, én mindenben segítek nekik amire képes vagyok, akár az én véremet is csepegtethetik!
- Igen, segítünk! Én tartozom is nekik, amiért megmentették az életemet, és annyira a szívükön viselik a sorsomat. Sohasem akarták, hogy olyan legyek, mint ők, hagyták, hogy földi emberként nevelkedjek Sok gyereket megmutattak, és bármikor nézhettem a monitoron a földi embereket. A sok száz csatorna közül, később már csak azt néztem, ami a te törzsedről közvetített. Néha megengedték, hogy én irányítsam, honnan közvetítsen a kamera. Sokszor megkerestelek, és néztem ahogy vadászol, de volt amikor többen is voltatok. Azt is láttam, amikor a kutyáid megtámadták a két farkast, akik a nyájadból akartak borjat rabolni.
- Láttad azt is?
- Láttam! Te a domb másik felén egy ágat vágtál le a fáról, álltál a ló hátán. Azt hittem leesel, mert a ló két lábra állt és hirtelen megfordult.
- Majdnem leestem az igaz, tisztára megbolondult, amikor megérezte a farkasok szagát.
- láttam ahogy a két első lába fent magasan, te meg álltál a kengyelben, a fejetek szinte összeért, aztán egy nyílvesszővel verted a farát. Azon kívül sohasem láttam hogy ütötted volna a lovad!
- Akkor muszáj volt, mert valahogy le kellett győzni a félelmét. Én is csak akkor vettem észre a farkasokat, mert nyáron ritkán támadtak. Azért az egyiket lelőttem, de a másikat is majdnem. Szegény kutyák sok sebet kaptak,... azért megmaradtak.
- A másikat is lelőtted!
- Az elment, nem tudom mi lett vele.
- Elment, de nem jutott messzire. Egy bokor tövében megpihent, onnan már nem kelt fel, teljesen elvérzett. Egyszer megmutatom hol. Lehet, hogy a csontjai még most is ott vannak.
- Te mindenhova odaláttál?
- Mindenhova, de nem leselkedtem én mindig! Csak néha, amikor itt voltam egyedül.
- A folyót is láttad, ami a házak mellett folyik el? Azt ami néha kiszárad, de amikor van benne víz, akkor is tele van kis szigetekkel, meg bokrokkal.
- Azt nem szoktam nézni! Azt mondod, ahol a lányok szoktak esténként ruha nélkül fürödni....meg néha egy-két fiú is - kérdezte Hajnal, és elfordult, ne látszódjon, hogy elmosolyogta magát. Bár akkor kicsit rosszul esett a látvány....
Azonnal jött az ártatlan magyarázkodás.
- Voltak ám olyanok is, akik még sohase mentek mély vízbe! Azokat meg kellett tanítani úszni.
- Tudom, tudom, - Hajnal hangja kicsit csípősre sikeredett - még szerencse, hogy annyi volt ott a bokros szigetecske, meg lehetett pihenni időnként.
A fiú, mint aki nem hallotta a közbevetést sajnálkozva folytatta - Kár, hogy minden nyáron kiszárad.
- Mondom, hogy nem láttam semmit - és összeborzolta a fiú haját, amit az titkolt zavarában próbált rendre simogatni. - Menjünk, mert már várnak!
- Menjünk, te leskelődős - és felkapta Hajnalt, forgott-forgott vele, félő volt, hogy a tegnap este - ha már e zuhany alatt nem tudott, - most folytatódik. Már a zene is megszólalt, - amit a túlcsorduló érzelmi töltöttség automatikusan gerjesztett - de most Zemme hangja szólalt meg valahonnan.
- Száz pillanat múlva a műtőben találkozás! Nehogy egyetek valamit!
Mintha már egy rég kitaposott ösvényre léptek volna, a fények ismerős alakokat mintáztak a falakon, a kristályok megszokott ritmusban lüktetve fénylettek, és a mellettük elhaladók is barátian intettek feléjük. A folyosó végén, ahol múltkor annyira rideg hangulat áradt a falakból, most kellemes sárgás fénnyel egy folyosó nyílt, vitte őket addig a nagyteremig, ahol utoljára Mezát látták néhány pillanatig.
A tegnapi társaság üdvözölte őket, kedveskedő színekben játszott az arcbőrük, biztató szavakkal próbálták nyugtatni őket, - nem is olyan nagy dolog fog történni most, és hogy semmit sem fognak érzékelni az egészből.
Azt furcsállotta a fiú, hogy mindenkinek a nyugodtsága, jókedve annyira mesterkélt volt, hogy még neki is feltűnt. Ők ketten voltak csak nyugodtak, még Arkis arca is nagyon vibrált, amikor néhány szót váltottak egymás közt, de olyan kifejezéseket használtak, amit csak szakmabeli érthetett.
- A beavatkozás körülbelül ezer pillanat múlva történik. -, Zemme határozottan vázolta mi, hogy és milyen formában követi egymást. - Most egy előkészítő kezelést kap Hajnal, azután átmehetnek meglátogatni Mezát, addig az operatív csoport felkészül, és nem sokára túl is vagyunk a "magvetésen".
A két nő eltűnt egy ajtó mögött.

- Most nem kell tennünk semmit, majd ha visszajönnek a lányok elmehettek meglátogatni Mezát, a te szereped csak utána kezdődik. Amíg várakozni kell, gyere nézd meg, milyen a hajó kívülről. - Mondta Arkis és egy intésére a világító fal vibrálni kezdett, majd egy óriási mozdulatlan szörny tűnt fel, betöltve szinte az egész falat. - Azt hiszem nem sokat láttál belőle, amikor leszálltunk, mert akkor az elekro-sztatikus hatások eléggé felforgatták a környéket

Az óriási hajó zöldes színe lassan szürkébe, majd halvány kékben látszott, de élesebb fények is feltűntek néha, hol itt hol ott, nem lehetett tudni, mikor, melyik részen villan fel egy-egy ablakban a sárgás fény.Fekete volt minden körülötte, csak egy kék színű félbevágott tök lebegett mellette egy fehér kisebbel.
- A föld, és a holdja - mutatott oda Arkis.
- Az a kék tök is földből van? Nem látszik mire vannak felakasztva.
Az egymással beszélgetők most mindnyájan odanéztek, és az arcuk színes vibrálásából lehetett látni, hogy vissza-folytottan nevetnek.
- Ne is törődj vele barátom, mostanában nem eshetnek le.
- Azt hittem, most nappal van! Tele van az ég csillagokkal, talán mégis éjjel van?
A  beszélgetések hirtelen abbamaradtak, a falról eltűnt az égbolt képe, mert az ajtóban megjelent a két nő. Furcsa mód, csak álltak ott, látszott, hogy Zemme mondani akar valamit, de nem találja a szavakat. Mosolygott, de a színek érthetetlenül vibráltak az arcán, mintha többféle érzés birkózna benne.
 - Valami akadályozó tényezőt találtál? - kérdezte egyik fehér ruhás, akit mindenki csak Sebész néven szólított.
Zemme arca szinte csillogott, az őzbarna bőre aranyszínre váltott át, majd gyapot fehérségű lett. Kék szemei, az ívelt szemöldökök alatt delejesen sugároztak. A fiú még ilyen szépséget soha nem látott, hirtelen az futott át a gondolataiban, hogy ilyen csak az égben lehet. Még soha senki sem mondta az öregek közül, de egészen biztos, hogy az Égi atyának  lányai is lehetnek, és ez a nő azok közül való. Biztosan, hiszen az égből jöttek,...most már egészen biztos, hogy az ég szülötte. Egyforma magas volt a két nő, arcuk egymástól egy-két arasznyira, így a másik szempár könnyen elkapta a tekintetét, ami kicsit szúrósnak, rosszallónak tűnt. A megdöbbentő szépség, ami az előbb ámulatba ejtette, most rideg kristályszobornak tűnt. Ez a másik nézés már megszelídülve, a végtelen mélységből sugárzott, és nagyon jó volt belemerülni a bizsergető nyugalmába.

- Nincs akadály, nincs probléma, - Zemme szemei mint két zafír, a mélykéktől az ezerszínű csillogásig fénylettek - a természet megoldotta minden problémánkat. A petesejt, amibe a kis információnkat rejtettük tegnap, boldogan egyesült a párjával, úgy, ahogy sok sok milliószor megtörtént már a múltban.
- De még nem is kezdtük el a...
- Te elvakult sebész barátom - szólalt meg mögötte egy nő, aki világító pettyekkel teli táblát szorongatott - az emberi ösztönök sokkal finomabban működnek, mint a te automatáid. Altatás nélkül végzik a legcsodálatosabb beavatkozást.
A beavatkozás szót jól kihangsúlyozta, - mire mosoly futott végig az arcokon.
- Akkor mutasd meg, lássuk mi is, ez most nagyon meglepett.
- Nézzétek meg ti is! Nyolc ezer pillantással ez előtt kapcsolt be az automata, azóta van folyamatos felvételünk, de azt hiszem, a legelejét átugorhatjuk.
A fiúnak nem volt világos az egészből semmi, hát nézett egyik arcról a másikra, talán majd elejt valaki egy érthető szót. Hirtelen megvillant a fal, majd különös formák rajzolódtak ki. Egy gömb jelent meg először, ami felismerhető volt. Azután már helyére kerültek benne a képek, mert látott ő már ehhez hasonlót a pocsolyában ezerszer is.
Igaz, az csak hasonló, mert a vízben a sok ezer szúnyoglárva mind másfelé igyekezett, ezek meg mind egy irányba, szinte versenyeztek. Óvatosan körülnézett, hátha elárulja a színük, miről is beszélhetnek, de meglepetésére, minden arc rózsaszínű volt. Az idegeik pattanásig feszülve, szó nélkül figyelték, a pici csapatot, amint ostoraikkal hajtják magukat előre. A sebész lelkesen kapta fel a kezét, és rámutatott a falra - az lesz a győztes!
- Igen, fiú lesz - bólintott valaki.
Zemme mosolygott, ő az előbb már látta a verseny végét is.
- Még bármelyik esélyes, nézzétek mennyire lelassultak, most szinte csak lányok vannak elől.
A kép időnként a gömböcskét mutatta, majd a kis versenyzőket, de nem lehetett érteni, miért emlegetik itt a fiúkat, és a lányokat? Hajnal a feszült nézők között észrevétlenül odaandalgott hozzá, de közben ő sem vette le a szemét a monitorról. A fiú csak azt vette észre, hogy megfogja a kezét, majd a tekintetük is találkozott. Úgy, hogy senki se figyeljen fel, belesúgta a lány fülébe.
- Te! Mik azok a kicsi pondrók? Szúnyogokat versenyeztetnek? Ezeknek olyan vékony a farkuk, nem olyan, mint... - nem tudta végigmondani, mert a lány a szájára tette a kezét. Zemme is odanézett, vidáman villantak a színek az arcán.
Ekkor felpörögtek az események. Felváltva gyorsan egymásutánban látszott a gömböcske, és a kis versengők, de egy pillanattal később már mindkettő belefért a képbe, és akkor megfagyott a levegő a teremben. Itt lelassult a kép is, mert a gömböcskéhez érő első kis ostoros belefúrta magát annak burkába, a többi pedig csak nyüzsgött ott céltalanul. Megszűnt a verseny, olyanok voltak már csak mint abban a kis vízben eső után, az a sok kis szúnyoglárva.
- Szerintem fiú volt - mondta valaki, de már úgy látszott ez senkit sem érdekel.
Állt ott mindenki, megbabonázva nézték a kis gömböcskét, és az arcuk olyan színben játszott, amilyenben csak nagyon ritkán. Szemeik sugároztak, mint Zemmé-é és kis folyadékcseppek gurultak le az arcukon. A fiúban egy pillanatra meghűlt a vér, mert rádöbbent, - ezek sírnak örömükben. Lassan engedett fel a meghatottság, akadozva indult a beszélgetés. A társaság együtt tartott valahova, talán a felszabadult idő miatt, mert látszott, hogy Arkis szavait lesik, aki mint főszervező, most a sport szektorba vezette a társaságot.
- Én nem megyek velük - Zemme már könnyed hangon szólt oda Hajnalékhoz - veletek megyek inkább, nézzük meg az én csibészkémet!
Miért mondja ez, hogy az ő csibészkéje? A fiú nem értette, de mert Hajnal nem reagált rá, hát várta a folytatást. Lehet, hogy csak ő értelmezi rosszul, - itt minden annyira rejtélyesen bonyolult. Pillanatokon belül hármasban maradtak, és mint akik egy családba tartoznak, mentek vizitre a betegükhöz.
Az út nagyon rövid volt, de ahova eljutottak igen sivárnak tűnt. Az egyik fal itt is kicsit meg megcsillant, látszott, hogy ott szokták a múltat megjelentetni, vagy valahova távolba nézni. Olyan ülőkék voltak még, ami a hajón szinte mindenütt megtalálható volt, ezen kívül csak egy fa szelídítette még a látványt, nagyon hasonlított arra, amibe először belebotlott itt a hajón. - Biztosan hamis ez is - gondolta.
Zemmére rá sem lehetett ismerni. Az előbbi nagyhatalmú tekintélyes tudós most, mint egy korukbeli lányka odaállt közéjük, és a karjaival átölelte a vállukat.
- Nagyon örülök nektek! Ti azt el sem tudjátok képzelni, mennyit küzdöttünk, kutattunk, hogy sikerüljön a preparált petesejtet megtermékenyítenünk. Sok ezer próbálkozás volt mindenféle fajjal kint a természetben, és sok ezer a laborban is, mégsem sikerült. Emberi kísérleteink is voltak, de azok is kudarcot vallottak mind.
Az egyik falon ajtó nyílt, és egy férfi lépett be. Nagyon lassúnak tűntek a léptei. Megállt, szeme végig futott a várakozókon, de a pillantása mégis a fiút pásztázta. Mindnyájan észrevették, mennyire próbálja leplezni a kíváncsiságát, hát Hajnal odalépett hozzá, és valami régi gyerekkori játékos jeleket mutatva az arcába nézett.
- Hahó, mi is itt vagyunk!
Meza nevetve kapta fel a lányt, és a tenyerére ültetve, kinyújtott karral játékosan felemelte.
- Íme, az én őrangyalom - és nevetve tette le.
A fiú döbbenten nézett. Sohasem gondolta volna, hogy ezek ennyire erősek. Talán az egész törzsben nincs nálánál erősebb ember, de egy kisgyereknél nehezebbel ezt meg nem tudná csinálni! Hirtelen nagyon furán érezte magát, mert a két nő a férfi mellett állt már, és rendezgették a haját, igazították a ruháját. Azt sugallták és persze mondták is közben, nélkülük ő egy elveszett ember, és hogy ilyen hosszú időre ne merészkedjen máskor kimaradni.
A feszültség azért továbbra is ott vibrált a két férfi közt. Azt a pár lépést melyikük tette meg, nem tudni. Talán mindketten, de amikor Meza a fiú karját üdvözlésként oldalról megveregette, a társaság érzelmi töltöttsége szinte a robbanás határáig szökött. Szólt volna amaz, de érezte, olyan szavakat nem tud, amik most idevalók lennének. Tenyereit Meza alkarjára tette, megszorítva viszonozta az üdvözlést, és mélyen a szemébe nézett. Nem kellettek szavak, a telepátia vitte az információt, szavakba sem voltak azok öntve, mégis nyitva volt egymás előtt a múltjuk, az érzelmi lényük teljes mélységig. A nőknek már szinte kínos volt, hogy azok csak álltak, és kifelé egyetlen szó nem jött, esetleg az látszott, hogy a fiúnak enyhén mosolyra húzódik a szája, vagy Meza arca vált vidám színekre.
- Mostantól minden jó lesz! - A fiú nem is értette, hogyan is hallhatja saját hangját, mert annyira ösztönösen tört ki belőle ez a pár szó.
- Megijesztettél bennünket - Hajnal incselkedően fenyegetett az ujjával.
- Nem volt semmi bajom, csak kíváncsi voltam, sajnálnátok-e?
Kedves incselkedéssel, ugratásokkal akarták tompítani a helyzet komolyságát, mert tudták, hogy Meza nagyon közel volt a hibernáláshoz, ahonnan nem biztos, hogy lesz majd visszaút bárkinek is.
- Egy földi év múlva már remélhetjük, hogy újra visszatér az életünk a régi medrébe, és nem kell félelemben élnünk.
- Akkor nem kell védőréteget fújni magatokra, ha ki akartok jönni a földre? - Nézett Zemmére a lány
- Nem kell, és maszkot sem kell kötnünk a szánk elé, nehogy megmarjon az oxigén.
- Meglátogattok majd akkor bennünket? - A fiú örömmel vette magához a szót - de nem ám néhány pillanatra csak! Egész napokat is ott kell töltenetek majd! Megláthatjátok, az igazi vízesés milyen csodálatos, és a halak is sokkal finomabbak, ha frissen fogják őket. A virágok illatát is meg kell ismernetek, mert azaz égiek ajándéka. Meg...- még folytatta volna, de Hajnalra kellett figyelnie.
- Ti most, hogy... vagyis, ti összetartoztok? - nézett felváltva Meza és Zemme szemébe, a kezükre mutatva.
Elnevették magukat, de nem engedték el egymást, hanem magasra tartva huncutul vibráló színekkel az arcukon, ártatlanul mondták.
- De hát másoktól láttuk, azok is így csinálták!
Hajnal a fiúra nézett, és elszabadult a pokol. Ugratni akarták még egymást, de a nevetéstől egyikük sem tudott megszólalni, csak mint négy csíntalan gyerek, hangoskodtak önfeledten.

- Most még utoljára megbocsájtjuk, ha megígéritek; soha többé nem leselkedtek.
- Nem volt ott semmiféle meglesés! Csak olyan hangosan szólt a zene a Leánykertből, hogy megindította a képzeletünket - Zemme arca nevetett. - Amikor bekapcsoltak a kamerák, és láttuk, hogy a két földi testvérünk egészen lenge öltözetben, olyan édesen alszik,...
- Miféle lenge öltözetben? - erre a nevetés újra elűzte Hajnal tettetett komolykodását. - Azért is kimegyünk a földre, ott nem szól majd a zene, ha égig ér is a kéj. Gyertek ti is ki, majd meglátjátok! Más ám valódi lovon ülni, élő állatra vadászni, és kamera sincs mindenütt.
- Tüzet sem láttam itt! Lehet, hogy ti sohasem szoktatok tüzet gyújtani? - szólt közbe a fiú is.
- Közel még nem voltam tűzhöz, de lovon már ültem, emlékszel? - nézett Meza Hajnalra. - Repült a fekete ló! Arkis alig tudott visszaparancsolni bennünket.
- De az aranyderes mégis győzött, vagy tíz lóhosszal előbb értem vissza.
- Ti versenyeztetek a lovaimon? - a fiú elképedve nézett. - A bogárfekete senkit sem tűr meg a hátán rajtam kívül.
- Volt olyan is, amikor a hátsó patái magasabban voltak, mint a feje! A szimulátor nem ficánkolt olyan veszettül soha, azt hittem túl sem élem.
A fiú nem tért magához, mert ezek itt olyanokról beszélnek, amiről eddig úgy tudta, hogy ott ő a király, ha lóról van szó, ő bárkinél jobban ismer mindent.
- Én hol voltam akkor?
- Te aludtál, delelt a nyájad, meg a kutyáid is. Csak ez a két ló kószált el akkor - nevettek. 
Meg is mutathatom hol volt, ha akarod, majd egyszer elmegyünk oda mindnyájan. Gyönyörű vidék, ha helyre áll az egészségünk, az lesz az első, hogy eltöltsünk ott akár egy holdévet is.
- Én is ültem a lovadon - szólalt meg Zemme váratlanul - Nagy élmény volt! Alig értek le a patái a földre, az árkokat úgy repülte át, mint egy madár. Gyönyörű volt!
- Téged sem dobott le? - nézett rá kétkedve a fiú.
- Nem dobott le, nagyon örült nekem.
A fiú újra kényelmetlenül érezte magát, mert Meza is, Hajnal is mosolyogva bólogattak, mintha olyan természetes lenne, hogy Zemmét nem dobta le a Bogárfekete.
- Örült neked? Azt honnan tudod? Az egy ördögi teremtmény, de azért nagyon szeretem. Én neveltem fel születése óta, másokat még maga mellett sem tűrt meg. Nem is értem, hogy tudtál felülni rá?
Most, mintha amazok hárman egy másik csapatba tartoznának, kirekesztve érezte magát.
- Nem értem én ezt!
Meza kicsit körülményeskedve próbált megszólalni, a fiú rá figyelt, hátha majd ő eloszlatja, ezt a kesernyés, kiállhatatlan érzését.

- Neked is tudnod kell, hogy Zemme kicsit más, mint mi többiek. Ő olyan kiválasztott számunkra, mint nálatok a táltos! A tudása sok ezer emberöltőn keresztül gyűlt össze, így az ő szavai hordozzák a mi ősi törvényeinket. Ő jár követségbe a Galaxisok urához is, ha olyan nagy feladat tornyosul elénk, aminek a megoldásához kevesek vagyunk, mi egyszerű emberek. Az egész hajón egyedül ő képes telepatikus kapcsolatot teremteni az emberi fajon kívül, más élőlényekkel is. Velük nehezebb a kapcsolat, mert ők csak ösztönszinten képesek a természeti dolgokra reagálni, ezért van szükség egy spirituálisan fogékony emberre, ha szólni akarunk hozzájuk.
- Igen, velük nehezebb, de lehet, - vette át a szót Zemme. - Ahogy a reakcióikból megtudtam, nincs fényes logikájuk, nem akarják átalakítani a világot, az örök életre sem vágynak. Ami engem annyira lenyűgözött, hogy bennük is van egy lélekfoszlány, ami csodálatos! Egyszerű, szeretnivaló, irigylésre méltóan tiszta az a lelkecske. Amikor a te lovadat, a feketét megpróbáltam elcsábítani, - tiszta forrást ígértem neki dús legelőket, - visszautasított! Amikor dicsértem a szépségét, az erejét, nagyon boldog volt, de azt mondta - van őneki már igazi gazdája! Kedves állat!
- Én is értem a gondolatát - nézett a fiú valahova oldalra, felfelé, - mintha ott a messzeségben látná is a legelésző lovat, - de... ő is érti az enyémet! Biztosan érti! Jó lenne látni őket, merre kószálnak?

 Amint ezt kimondta, mint aki megvilágosodik, enyhe mosoly futott át az arcán, és kérdően nézett a falra, majd külön, külön mindenkire.
Mielőtt meg tudta volna fogalmazni a kérdést, Zemme már válaszolt is rá.
- Megnézhetjük! Azt nem ígérem, hogy innen beszélni fogok velük, de láthatjuk őket. Én is szeretném, meg ti is, gondolom, - nézett a többiekre.
A fiú később sem tudta meg, mitől kezdi a fal mutatni a képeket, mert amikor akarta, valahogy mindig elkezdődött, az a csodálatos távolba nézés. Most is azonnal kivilágosodott és rohantak a fák, néha hegyek is átsuhantak előttük. Folyó hosszú kékje is rohant egy darabig, de amikor hirtelen fentről lefelé látszott - ahogy a fiú szerint a víznek folynia illik - meglassult a rohanás és már felismerhetők voltak részletek is.
- Ez mi? - kérdezte értetlenül, mert a fák közt szinte mindenütt csillogott a fű.
- Víz az - Meza ismerte fel először a szokatlan képet - ott vannak a házak! - mutatott az oldalra elmozduló tájra.
- Kiöntött a folyó! - sápadt el a fiú - ha emelkedik még, a házakat is eléri!
Látszott, hogy Hajnal is olyan féltéssel nézi azokat a házakat, mintha ott született volna. Zemmére nézett, és könyörgő hangot színlelve a képre mutatott.
- Szálljunk ki pár száz pillanatra!
A kép lassan közeledett, így már az állatok is láthatóak voltak, ahogy igyekeztek a magaslatok felé. Itt, ott emberek próbáltak áthajtani egy-egy kis csoportot a tóvá duzzadt vízen, fel magasabbra, ahol az erdő kezdődött.
- A szülém! Nézzétek, ahol az udvar tele van állatokkal. Ott a bogárfekete is, és a hollófekete is.
Zemme arca színeket váltott, apró vibrálások futottak át rajta, - látszott, hogy valakivel gondolatot cserél. Érzékelték, hogy amiről azzal a másik emberrel beszélnek nagyon fontos lehet, hát elcsendesedve figyelték egyre világosabb arcát. Amikor a bőre gyapot fehérré vált, kék szemeivel révedten nézte a mozgó tájat, látszott, hogy gondolatai egészen máshol vannak, rideg szépsége szinte félelmetesnek tűnt. Most a barát, a csevegő lány mintha elillant volna, helyébe a tudós papnő, az túlvilággal is csevegő táltos lépett, akit hirtelenjében meg sem mertek szólítani.
- Az ismeretlen rádióhullámok, - nézett Mezára. - Újra fogták a rádióhullámokat!
- A Csillogó köd irányából? Hasonlókat, mint Hola fogott hatvankét földi évvel ezelőtt?
- Igen olyanokat, de ezek az új jelek sem igazolják a feltételezett megfejtések helyességét. Egyik elmélet sem állja ki a próbát! Csak annyi többlet információt adott ez az észlelés, hogy az objektum, ahonnan erednek, közeledik. A haladásának feltételezett iránya szinte egészen biztosan átmegy a naprendszeren, vagy közel van hozzá. Bár addig - kicsit elgondolkodott - megváltoztathatja az irányt is, de akár meg is állhat valahol.
- Szerinted nem lehet, hogy az otthoniak jeleit fogjuk?
- Nem! Bármilyen módon kódolnák is a jeleket, mi arra ráismernénk. Ez egy olyan jelsor, amit civilizált elme küldött valahova, - vagy egy bizonyos helyre szánta, vagy szét az univerzumba, hátha valaki megérti.
- Mit tudunk most tenni?
- Semmit nem fogunk most tenni, csak finomítjuk a megfigyelést! Amíg bizonytalan az objektum valódi szándéka, nem sugározunk abba az irányba erős jeleket.
- Lehet, hogy mégsem egy civilizációtól erednek? - Meza bizonytalankodó kérdése szinte csak önmagának szólt.
- Azt is vizsgálták már az apáink is, de a jelek közt két olyan szakasz is van, aminek csak egyetlen fordítása lehet helyes. De ami érdekes, a mostani jelsorozatban is benne van az a kis szakasz, és a mai dekódolás is ugyanazt eredményezte. Ha az összes jel a természet játéka lenne, ez a kis szakasz akkor is kilóg a sorból!
- Mi az mondd már! Én is ismerem az összes verziót, mert a történetecskéket mindenki megtanulta itt a hajón. Úgy emlékszem, hogy csak egy szám az, ami mindegyik verzióban szerepel.
- Arról van szó! Most szintén benne van két helyen is .
- A háromegész-tizennégy-század?
- Igen, az. Ez nem lehet véletlen, főleg ha több helyen is előfordul. Ezt a számot csak értelmes lények írhatták le, mint a gömb egyik jellemzőjét.
- Ha most közeledik valami - vágott közbe Hajnal.
- Áljj, állj! Ne törődjetek ti ezzel, csak vigyázzatok magatokra, az most a ti nagy feladatotok! Nagyon távoli, azaz objektum, talán már itt sem lesz a hajónk, mire kiderül, kikről is van szó? Éljétek nyugalomban a napjaitokat, mert sok élet függhet most tőletek.
- Nézd a tájat! Hogy lehetnénk nyugalomban, amikor az ár lehet, hogy elmossa a népemet. Amikor nagyon magasra jön a víz, - mert sok eső volt, - egy nap múlva jön egy nagy ár, és elönt mindent. Én még nem emlékszem olyanra, de az öregek mondták, hogy csillogott már egyszer a folyó kint a legelőkön. Először csak kilépett és ámulatba ejtette az embereket, de éjszakára akkora hullám jött, hogy elvitte a házakat, megfojtotta a jószágot, ellepte az erdőt is, és nem tudtak már menekülni sehova.
- Szálljunk ki egy kis időre - fogta meg Zemme és Meza karját Hajnal - csak kimennénk és megpróbálnánk.
Azok csak néztek egymásra, most kaptak észbe, hogy mennyire nehéz lesz megmagyarázni, - ez most lehetetlen!
- Nem tudunk most segíteni nekik, mert ... 
- Ti erősek vagytok, meg tudtok is mindent! - a fiú is próbálta őket győzködni - tudtok csodákat is tenni.
Meza színe hirtelen megváltozott, mint akinek nagy ötlete támadt.
- A földön maradt egyik bányász-komp! - nézett Zemmére, mint akinek azonnal érteni is kellene, mi az a használható ötlet, ami megoldhatná a problémát.
- Nekünk is mondjátok már el, mert semmit nem értünk!
- Meza drága, csak tedd, amit jónak látsz, majd én elmagyarázom, miért vagyunk olyan helyzetben, hogy nem tudunk kiszállni.
A mérnök, most mint szakember lépett kapcsolatba az embereivel és félrefordulva egy másik, a többiek számára hallhatatlan beszélgetést folytatott.
- A kiszállással azért vagyunk most bajban, mert nem a földön vagyunk. - Zemme figyelte a fiút megérti-e, amiről beszél, mert tudta, hogy Hajnal számára egyáltalán nem idegen az égi mechanika. - Most a föld nagyon messze van tőlünk, a nap túloldalán. Innen most nem mehetünk vissza, mert a napkitörés miatt, még legalább tízezer pillanatig nem léphetünk ki ennek a sötét bolygónak az árnyékából. Az út is sokáig tart majd, mert a meteoroid sűrűség nagy ebben a síkban és lassan fogunk menni visszafelé.
Mezára kezdtek figyelni, mert látszott, hogy az arca elköszönő színekre változik.
- Drága testvérkéim, úgy sem tudtatok volna komolyan beavatkozni, sokkal jobb lesz ha a legénység próbálja megoldani a problémát. Azonnal szólnak, ha leellenőrizték a vízgyűjtőt, mennyire komoly a veszély?
- Egy olyan repülőcsónak mit tud annyi vízzel csinálni? - A fiú nagyon ideges volt már, de üzenet jöhetett, mert Meza csendet intett.
- Mindnyájan hallani akarjuk! - szólt azonnal Zemme.

 

- Lehetséges egy nagyobb áradás! - hallották mostmár mindnyájan a távoli komp és Meza telepatikus beszélgetésének hangváltozatát. - Ha az a megvadult folyócska árhulláma és a hegyekből eredő nagy folyó lezúduló óriási vize egyszerre ér a lapos földre, akkor tengerré válik arra minden.
 - Meg kell állítani a folyót, - Meza hangja határozott volt

 - Nincs annyi energiánk, hogy felhőként kiemeljük - Érződött a hangból, hogy ezt a lehetőséget már megvizsgálták - de el kellett vetniük.
- Akkor ideiglenesen eltereljük a folyót! Vizsgáljátok meg a lehetőséget!
- Ha azonnal végrehajtjuk, akkor egy domb kiemelésével utat nyithatunk, még mielőtt az árhullám odaér a kiszemelt völgykatlanhoz. A mesterséges tó felveszi a felesleges vizet.
- Van annyi szigetelő gél a kompon, hogy elég legyen a domb egész hosszában?
- Igen, van! Akár egy hegyet is elszigetelhetnénk vele.
- A vágás mélységére ügyeljetek, mert ha átszöknek az elektronok, vagy szivárognak az ionok alul, akkor az csőd lesz! Nincs időnk az ismétlésre.
- A kőzettérképünk pontos, jól olvasható, hiba kizárva!
- Tegyétek a dolgotokat, figyelünk benneteket, de innentől legyetek önállóak! Kimerítő így közvetlen kapcsolatban állni, mostantól rádióhullámok viszik a jeleket. Kicsit lassúak, ezért, ha gyors üzenetetek lesz, akkor éljen újra a telepátia.
- Igen, azok lassúak, ezért a helyszínről közvetített képek nyolcszáz pillanatot késnek, az élő adás így ...
- Tudom, tudom, de most menj, és ellenőrizd a munkát! - Meza arcán még egy mosoly-szín futott át, majd a körülötte állókhoz fordult - nem lesz árhullám a lapos földön. Fent a hegyek közt egy nagy tavat készítünk, ezután a gyors áradások mindig a tóba ömlenek majd.
- A tájat állandóan figyelhetjük, de a szobátokból is követhetitek és közben beszélgethetünk is - nézett Hajnalékra Zemme. - Menjetek a sport-szektor felé, mert mire befejezitek az étkezést, megérkezik a közvetítés odaátról. Most mindjárt lekérem az adatokat, de ha ennek a dolgos "nagyfiúnak" - Mezára mutatott - helyreálltak a funkciói, akkor mi is megyünk utánatok.
Ha a nagy víznek a gondja nem telepedett volna rá a hangulatukra, akár kellemesnek is nevezhetnénk a sétájukat. Most alig jöttek szembe, úgy látszott inkább arra tart mindenki, amerre ők. Akik szembe jöttek, meglassítottak mellettük és üdvözlésül mindenki megveregette a karjukat. Érdekesnek is találták, hogy két földi ember is van a hajón, mert a valóságban még senki sem látott közülük így közelről földi férfit. Láttak ők már képeken mindenféle helyzetben - harcban, örömben, vígságban -, de így élő valójában még soha. A nők is ugyanúgy üdvözölték őket mint a férfiak, de azok még a fiú hajába is beletúrtak. Itt úgy tudta mindenki, hogy a földi férfiaknak nem szálakból van a haja, hanem összetapadt vastag varkocsokból, vagy egybefüggő filc van a fejükön. Ha valamelyik lány kicsit elidőzött, hogy biztosan érezze, ez ugyanolyan finom haj mint az övéké, akkor Hajnal odanyúlt, eltolta a kezét, és nyomatékkal mondta - látod hogy olyan, mint másoké.
- Hát ez mi? - állt meg a fiú, amikor egy óriási barlang-félébe kerültek, mert nem látszott annak sem az oldala, sem a teteje, millió kis színes fény csillogása töltötte be a látóteret, Csak akkor tért magához a csodálkozásból, amikor Hajnal mutatta neki, hogy itt le lehet ülni, és a csillogó fények csupán azért vannak, hogy világítsanak. Meglepte, a rengeteg ember, akik csendes zene mellett üldögéltek, beszélgettek.

 

 


 

 

folyt.köv.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.