Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ginzeng7/a

Oldalt széles folyosókra lett figyelmes, amiket előbb észre sem vett. Amit nagyon érdekesnek talált, a beszélgetők székei közt gyorsan mozgó nagy kőtömbök, amik siklottak fordultak, majd megálltak, várták, hogy az emberek feléjük forduljanak és a székeik közé engedjék.
- Ezek a nagy kövek miért csúszkálnak itt? - nézett Hajnalra, majd kicsit felemelkedett, hogy jobban lássa azt, amelyik a hozzájuk közeli társaságnál megállt.
- Nem kövek azok, hanem robotok! - válaszolt huncut mosollyal a lány.
- A robotok olyanok, mint az ember, én úgy értettem az eddigi beszédekből!
- Nem az alakjuk számít! Minden robotot olyan alakúra terveztek, amilyen formával jól el tudja végezni a munkáját. - Mintha bizonyítani akarná Hajnal magyarázatát, egy robot siklott melléjük, ami ilyen közelről már nem is látszott kőtömbnek.
- Húzd be a lábadat, mert így kicsinek érzékeli a helyet, és nem jön közelebb!
A Fiú beljebb húzta a lábát, mire a sima, kellemes színű valami oda siklott eléjük. Már látszott, hogy vannak rajta csíkok is, és apró kristályok, amik eddig nem látszódhattak, mert csak most kezdtek fényleni, amikor Hajnal egyiket megsimogatta az ujjával. Első gondolata az volt, hogy ő is megsimogat egyet, de észrevette, hogy fél szemmel szinte mindenki őket lesi, hát hagyta a lányt, csinálja ezt a huncutságot ő. Erőltette a nyugalmat magára, de az arcán biztosan neki is végigszaladt most valami meglepetésében, mert a robot egyik csík mentén széthasadt és látszott, hogy a belseje nem tömör. Két tálka volt a belsejében, meg még nagyon sok színes kristály. De vesszőcskék is álltak ki a tálkák mellett, mintha egy rég kiszáradt fa megmaradt ágai meredeznének, csak egészen kicsik voltak és fényesen csillogott rajtuk a kristályok visszavert fénye.
- Mit szeretnél enni? - kérdezte Hajnal.
Ismerte ő ezt a játékot! Régen, még kisgyerek korában sokat játszották ezt, amikor nagyon éhesek voltak, de pont akkor nem volt mit enni. Valamelyik gyerek megkérdezte - mit szeretnétek enni? - és mindenki mondta a kedvenc ételét. Úgy mozgott az arca mindenkinek, mintha valóban tele lenne a szájuk, és ették a semmit. Volt, aki még csontot is talált abban a megrágott levegőben, és szopogatta jóízűen. Annyira elmerengett egy pillanatra, hogy meglepte, Hajnal csak néz rá, és várja a választ.
- Főtt báránycombot - bukott ki belőle - sózva! - tette még hozzá.
- Akkor én is azt! De azért majd megkóstolunk egy-két itteni ételt is - mondta. Az egyik tálka már a kezében volt, és egy mélyedésből az ujjaival valami szálakból álló gombolyagot vett ki. A tálkába tette, majd csak úgy, a kiszáradt fácska alá helyezte. Nézett a fiúra, élvezte a megdöbbenését, amint bámulja a csövekből spriccelő különböző színű más-más sűrűségű leveket, szószokat. Váratlanul egy lap fedte be a gyanús szecskát, - ahogy ő gondolatban elnevezte - majd ugyanolya hirtelenséggel nyílt is fel, és egy gőzölgő báránycomb volt a tálon.
- Ez a tied, az enyém kisebb lesz! - és pár pillanat alatt megismételte az egészet.
- Fogadni mertem volna, hogy ezt fogtok enni - szólalt meg egy hang valahonnan. Felnéztek, Meza és Zemme állt mögöttük.
- Ez azt jelenti, hogy semmi baj? - ugrott fel örömmel Hajnal.
- Azt jelenti, hogy még aggastyán is válhat belőle - válaszolt Zemme nevetve.
A következő pár-száz pillanat megkönnyebbült csevegéssel telt, sokféle ételt kipróbáltak, mennyire hasonlít az ízük a földi ízekre, de azért a várakozás mindnyájukban ott bujkált. Szerették volna már látni, ahogy az a földi folyó abbahagyja a rohanást, és megnyugszik a völgyben, ahol az új tó születik majd. A fiú gondolatban visszalovagolt a folyó mentén egészen az erdőig, - tovább nem akart, mert alig volt emléke, mi lehet azon túl. Ha vadászat közben fel is mentek a folyó mellett, a rengeteg hegy-völgy, annyira egyforma volt, hogy egy pásztorember nem ismerhette azokat mind. A legelők is mások voltak arra, nem hajtottak fel oda szívesen. El sem tudta képzelni, hogy születhet majd meg az a tó, ott a hegyek alján, erdők között.
- Nekem mennem kell, mert hamarosan megérkezik a kép, és talán rám is szükség lesz. Nem akarok zavarni itt a kommunikációs fallal, mert ide mégiscsak pihenni járnak az emberek!
- Nem engedünk el, - állt fel Zemme is - jobb lesz, ha együtt maradunk. A Spirituális szektorba menjünk, onnan kövessük az eseményeket, úgyis meg akartam mutatni a földi testvéreinknek, milyen a mi meditációs imatermünk.
- Eddig miért nem mehettem én be oda? - kapta fel a fejét Hajnal. - Mindig azt mondogattátok, "te nem jöhetsz, te még kicsi vagy"
- Így volt, de már nem vagy "kicsilány". Felnőtt asszony lettél, minden tudáshoz jogod van már ezután. Mint tudjátok, a földi emberek is egy Égi atyához fohászkodnak, - mondta kicsit magyarázkodva - lehet, hogy mi is tőle, vagy annak egy égi másától származtatjuk magunkat. Most megláthatjátok majd, hol születik újjá a fáradt lelkünk itt a nagy magányunkban. De oda csak akkor megyünk át, ha már végignéztük, hogy vezetik ki azt sok vizet a bányászaink.
Néhány folyosón úgy haladtak végig, hogy a fiú észre sem vette, mert ő haladt középütt, és ez a csodás haladás olyan természetesnek tűnt már. A teremben ahova értek, ismerősen csillogtak a kristályok, az egyik fal is úgy vibrált, mint bármelyik helyen, ahol eddig volt már. Meza ült a szélső, kicsit félreeső székre, nyugodt arca színeket váltott, látszott, hogy valakivel azonnal kapcsolatba is lépett.
Amint leültek ők is, a falon feltűnt a folyó képe, majd mintha egy sasmadár hátán ülnének, repkedtek a víz, és a mező felett. A falon futó látvány most mintha nem lett volna olyan ijesztő, a csillogás most kevesebb volt, csak a gödrökben megrekedt vízben látszott még az ég kékje. Lassan megindult a táj és fentről nézve látszott, ahogy haladtak egyre zavarosabb a víz, kitépett fák forogtak, bukdácsoltak a habokban. Távolban már feltűntek a hegyek körvonalai, és egyre több bokorerdő tarkította a tájat, kis patakok ömlöttek a nagy vízfolyásba. A hegyek lábánál hirtelen megállt az a vasmadár, aminek a szemein keresztül láthatták tájat. Mintha hirtelen nem tudná merre szálljon, mert két felé vált a folyó, két egyforma kékes szürke szalag látszott messze-messze, amíg a fák el nem takarták a kanyarulatban. Kis tétovázás után a jobb oldali ágon siklottak az egyre zavarosabb, zaklatottabb folyó felett. Erre már sziklaszirtek is látszódtak időnként, a mellettük elrohanó víz minden kitépett ágat, fát megpörgetett, kicsit fogvatartott, majd mintha mérlegelné - engedjem, marasztaljam? - aztán útjukra engedte.
Amit most látott a fiú, attól elállt a lélegzete. Itt a fák felett alig nyíllövésnyi magasságban egy óriási vasmadár állt, de csak úgy a levegőben, minden alátámasztás nélkül.
Figyelte, talán valamilyen finom kötelek tarthatják, de semmit sem lehetett látni körülötte. Olyan volt mintha egy felhőt látna, ami itt felejtette magát, amíg a nap el nem űzi, de nem! - ez vasból volt, látszott az tisztán. Ilyen volt azon a holdon is, ahonnan Mezát visszahozták, de az mégiscsak más volt, mert az egy másik világból jött, de ez itt, az ő legelői felett, az ő folyója felett, nagyon megdöbbentette.
Anélkül, hogy egy pillanatra is félre nézett volna, súgva kérdezte Hajnalt. - Ez fogja kikaparni a földet, hogy tó legyen valahol?
Kár volt suttogni, mert Zemme azt a gondolatot is értette, amit szóba sem öntöttek . A két nő egymásra mosolygott a kérdés hallatán, mert olyan komolyan tette fel a fiú, hogy akár egy mérnök is kérdezhette volna ezt, - csak hát a megfogalmazás annyira gyermeteg volt.
- Igen ez fogja megnyitni a víz útját, - Zemme válaszolt, mert Hajnal sem tudott az ilyesmiről, úgy igazán semmit.
- Akkor mit csinál vele?
- Számotokra ez varázslatnak tűnik majd, de az emberi tudás alkotta azt a szerkezetet, ami kidobja majd onnan, azt a nagyon sok földet.
- Azért csak mondd el, mi történik majd, mert én nagyon szeretem, ha a bölcsek varázslatokról mesélnek. Ha visszamegyünk a népemhez, lehet, hogy soha többé nem láthatok már igazi varázslatot, mert ott nagyon ritkán történnek olyanok.
- Majd Meza elmondja, mégiscsak ő a mérnök, és a mi gyerekeinknek is ő tanítja ezt a fajta tudományt.
- Hát valóban nem varázslat, - kezdte Meza, mert már ő is idefordult a többiek felé - az, ami itt fog történni, az talán kicsit másként, de megszokott történni akkor is, ha mi nem vagyunk itt. Láttál már villámot, láttad, ahova lecsap, ott ég a fű, hasad a fa.
- Nagy erő van abban - bólogatott a fiú.
- Ilyen villám fut majd végig a föld alatt és az dobja ki a földet. Mindjárt csinálják, csak figyeljétek! Nem lesz látványos ahogy előkészítik, de a vége, az nagyon komoly lesz.
Méghogy nem látványos! Amint Meza ezt kimondta, a vasmadár, vagy ahogy a távolból jött emberek nevezték - komp - egy erős fénycsíkot lövellt a földbe, ami lassan haladt egészen a vízig, mindent elvágott, mintha egy éles kés lett volna. Fák hasadtak szét, ágak estek le, amik átlógtak az útján, és itt-ott pillanatra fellobbant a tűz is, ahol rég lehullott leveleken futott át. Ugyanezt visszafelé is megtette kicsit arrébb - fél nyíllövésnyire talán - ott is látszódtak a fellobbanó tüzek, de azonnal ki is aludtak, mert vizes, lucskos volt most minden. A fiú kérdőn nézett Mezára, hogy most mit csinálnak, mert utána már az látszott, hogy egy nagy sötét valamit engedtek a földre, ami úgy elsüllyedt, hogy csak egy gödör maradt a helyén. Nem volt idő már több kérdésre, mert az előbb felperzselt helyen nagy sebességgel ugrott ki a földből az a valami, és a kompon lévő nagy nyílásba esett.
A beálló csendbe hirtelen vércse vijjogása hallatszott messziről, farkasüvöltés, aztán mintha medve csörtetett volna, ágak reccsentek. Nem lehetett tudni honnan jöhetnek most ezek a hangok, mert csupán az a másik vasmadár látszott és mögötte az ég.
- A vadakat űzik el - mondta csak úgy maga elé Meza.
- Ez megy! Figyeljétek, megy el! - kapta fel a hangját a fiú.
- Azt hiszem, mi is távolodunk - Hajnal nyugodt hangját mos nagyon jó volt hallani. Ezek a csoda dolgok közt olyan volt mint egy kapaszkodó, amit át lehet ölelni, ami megvéd, ha ezek a őrült dolgok rontást akarnának hozni.
A táj valóban lassan elkezdett távolodni, de a komp is úgy tűnt egyre távolabb van. A dombos vidék ott a hegyek alján egészen a látóhatárig hátrált, felolvadt a szembn álló nap sugaraiban.
- Pár pillanat múlva eltűnik a szigetelőgél, és kidobódik a föld - mutatott Meza a pontra, ahol az előbb égették a földet azok az idegen mérnökök.
Emberek lehetnek azok a mérnökök, vagy vasból készült szerkezetek?, - a fiú elgondolkodva nézett a levegőben fatányérnak tűnő szerkezetre. Annyiszor mondták már ezt a szót, de mégsem jött rá, mi lehet az a "mérnök". Egyszer mintha Mezára is azt mondta volna valaki, hogy ő is mérnök, de így ránézve nem látszott rajta semmi különös. Pedig annak csak látszani kellene, - gondolta - ha valaki mérnök.
- A potenciálkülönbség milliárd egység - Meza hangjára figyeltek, de a szemüket le nem vették volna arról a pontról, ott napsugarakban.
- Lehet, hogy nem is látunk semmit, mert elvakít a nap - dörmögte a fiú - vagy ez is nagyon világít majd... Fojtatta volna még a kérdést, de hirtelen két villám csapott ki a földből azokon a helyeken, ahol a földet égették, majd egy-két pillanat múlva sötétség borult a tájra.
Hajnal is meglepődhetett, mert megszorította a kezét, és odasimult hozzá. Ahogy félszemmel Mezáékra pillantott, ők csak álltak rezzenéstelen arccal, mint akik ezerszer láttak már ilyent. Félelmetes volt a sötétség, hangtalan álomnak tűnt, csak egy sóhaj, vagy inkább szisszenés hallatszott. Hajnal görcsös fogásából érezte, hogy most mégiscsak neki kell a "kapaszkodónak" lenni. Pár pillanatig csak a kristályok halvány fényei világítottak sejtelmesen, a falon lassan kivehető volt az előbbi táj, de por szállt, ameddig a szem ellátott.
- Megy vissza a komp! - most, hogy kivilágosodott a kép, Hajnal is fellélegzett.
Ők is megindultak visszafelé, a másik után. Az előttük haladó komp teljesen kitakarta a napot, és azt a helyet, ahonnan előbb a sötétség kiindult, és az égre borult. Amikor megállt, és ők mellé állva láthatták a kicsapódó villámok helyét, csak bámultak szó nélkül, mint akik tudják, hogy ez csak álom lehet.
Óriási meder keletkezett a folyótól a völgyig, és most zuhogott le a víz a legmélyebb hely felé. A régi mederből sziklák álltak ki, csörgedezett köztük a víz, - a folyóból patakocska lett.
- Ezt akartuk, hát megtörtént - mutatott Zemme az új mederben rohanó folyóra.
- Akkor most nézzük meg a törzsemet, meg a szülémet, hogy bírnak az állatokkal!
- Most nem mehetünk, mert ezek a dolgok amiket látunk a múltban történtek. Előbb feljebb megyünk, megnézzük azt a gyors folyót, ami a sok vizet hozza, utána lemegyünk arra is.
Látszott, hogy a komp ott maradt, csak az a vasmadár indult meg, ami az ő szemüket vezette. Felfelé haladva több volt a víz is, sok helyen látszott, hogy mellékág ömlik bele. Amikor megállt a kép, - csak a víz rohant lefelé, - akkor tűnt fel az a magas hullám, ami úgy nézett ki, mintha egy másik folyó folyna a régi tetején. Mögötte szélesebb, piszkosabb volt a víz is, sáros mocsokként zúdult lefelé, erre már óriási kitépett fák forogtak, rohantak el alattuk.
Ámulattal nézték, ahogy a folyó, mint egy élőlény küzd, csapdos, mintha mindenáron ki akarna törni a medréből.
Messze fent, egy nagy sötét folt közeledett, úgy tűnt, egy egész erdő szakadt bele a habokba, és most együtt tartottak, sorban állva bukdácsoltak a víz közepén.
Mind a négyen megrezzentek, amikor a szoba falát egyetlen pillanat alatt egy tövéből kitépett fa töltötte be, rajta egy asszonyemberrel. Kezeivel ágakban kapaszkodott, lábaival a vastag fa törzsét ölelte. Ruhája széttépve lógott,
a válláról, haját fel-fellebbentette a víz, nem lehetett kinézni belőle, él-e még, vagy csak az ágak foglya, azért nem merült el.
A vasmadár nem csak a képkészítést tudhatta, mert az óriási kép szélénél egy emberre nagyon hasonlító robot lépett a képbe. Nem látszott, hogy a vízen jár-e, vagy valamin áll - egyik karjával a farönk alá nyúlt a másikkal pedig az asszonyt próbálta óvni, nehogy leessen. Lassan elfordult a táj, partot ért a robot, eltávolodott kicsit a víztől, majd a fát letette a földre úgy, hogy a nő már nyugodtan leléphetett volna róla. A robot, tenyerét felé tartva langyos szellőt fújt rá de az nem mozdult, még a szemeit sem nyitotta ki.
- Megakadályozza, hogy tovább hűljön - Meza hangja csendes volt, alig hallották - még visszahozható.
A komp úgy termett ott, hogy észre sem vették merről jött, csak hirtelen kitakarta az égbolt felét. A közelben levő fa tetejével egy magasságban megállt, és az alján ajtó nyílhatott ki, mert hirtelen nagyon erős fény vetült a lent lévőkre.
A vasember óvatosan lefejtette a nő kezeit az ágakról, majd a karjaiba vette, és arrébb ment vele, ahol nem voltak már bokrok. Az erős fény követte őket, majd szinte belevesztek a vakítóvá vált sugárba, amitől most önkéntelenül elfordították a fejüket, még itt a szobában is.
- Villám volt! Beléjük csapott! - a fiú hangja ijedt volt.
- Nem villám volt az, csupán egy emelősugár. Semmi bajuk nem lett
- De eltűntek, ... nézzétek csak meg, eltűntek!
- Már bent is vannak. - Meza a komp alja felé mutatott, ahol kezdett kialudni a fény, majd egyforma szürkévé vált az egész alja.
- Mi lesz most vele? - a fiú nem tudta magát kivonni a látottak hatása alól.
- Újraélesztik, meggyógyítják ha kell, aztán kirakják valahol, ahol emberek laknak. - Ezt már Zemme mondta, elvégre ő az orvos.
A komp eltávolodott tőlük, majd el is tűnt, mint aminek már nincs szerepe itt, mert a benne ülőknek a legfőbb gondjuk most annak a nőnek az egészségét visszaállítani. A vasmadár is megfordulhatott, mert a folyó képe fákkal dombokkal együtt elindult jobbra, - úgy érezték itt a szobában ülve, mint már annyiszor eddig, - hogy madárként repülnek. Látták, ahogy ömlik a víz a völgybe, nő a tó. A folyómeder hosszan-hosszan szinte teljesen üres volt, csak onnantól kezdett valamelyest csillogni benne a víz, ahol beleömlöttek a bővizű patakok. Leérve a sík vidékre látszott, hogy a vizek visszataláltak a mederbe, csak a völgyecskékben keletkezett kis tavak emlékeztettek az áradásra. Minél inkább közeledtek a faluhoz, annál több volt a víz, mert erre még alig látszott az apadás. Emberek tűntek fel a tájban, pici pettyeknek látszódtak, alig lehetett megkülönböztetni őket a rengeteg állattól, amik most mind a magaslatokon rekedtek. Mintha a fiú vágyát érezte volna meg, azaz irányító, aki a képeket varázsolta, mert elkezdtek közelíteni a földhöz úgy, hogy még azt is meglehetett különböztetni, asszonyember-e az a valaki, ott lent, vagy férfiember.
- Várják a nagy vizet - magyarázta a fiú, hogy miért őrzik ott fent a dombokon az állatokat - de most hiába várják, - mosolygott vidáman. - Miért nem riadnak meg az állatok, vagy akár az emberek is a vasmadártól, amiről nézzük őket?
- Nagyon messze van a kamera-komp, nem látszik az a földről - Meza a magasba mutatott - messze fent a felhőktől is messzebb.
- Újra látom a szülémet - ugrott fel a fiú és ujjával majdnem a képhez ért. - Ott a szépapám is nézzétek, ott mellette.
- Ő az anyád idesapja?
- Nem az! Ő az én idesapámnak az apja, ő nevelt fel engem, tőle tanultam én mindent. Nagyon öreg már szegény.
- ... és az apád merre van, még senkitől sem hallottam róla - nézett rá Hajnal.
- Nem tudom, hol lehet, nem tudom él-e még? Nem emlékszem az alakjára sem, nagyon kicsi voltam, amikor elment. Semmi hír nem jött róla azután, hogy összeszedte a fegyvereit, nyilait, felült a lovára, és elvágtatott arra, amerre a nap nyugszik.
- Itt hagyott benneteket?
- Igen itt, de most ne beszéljünk erről, majd egyszer elmesélem - hirtelen Zemméékre nézett, mintha náluk sejtené a választ, amit annyira szeretett volna tudni, már kisgyerek korától.
- Mi sem tudjuk mi lett vele, mert akkoriban még nem vizsgáltuk ezt a népet. - látszott, hogy Zemme kutat az emlékeiben - ha majd egyszer átnézzük az automatikus rögzítés dokumentációját, talán meglátjuk, merre vitt az útja.
- Lehet, hogy láthatom még a múltba-nézőtökön, milyen volt a járása, vagy, hogy milyen volt az ábrázata?
- Lehetséges, de azért ne éld bele magad, mert az is lehet, hogy az a hely, abban az időszakban árnyékban volt. - Meza nem akart hiú reményt ébreszteni a fiúban - egy nyugodtabb időszakban megbízunk majd egy keresőrobotot, nézzen utána.
- Ints búcsút a tieidnek, majd nézhetitek később újra, - állt fel Zemme - most menjünk át a meditációs templomunkba, ránk fér egy kis megújulás. El akarta a képet sötétíteni, de érezte, a fiú komolyan vette azt az elköszönést, hát megálltak és várták a pillanatot, amikor ő is el tud szakadni a látványtól.
Állt ott, nézte a kis öregasszonyt, - aki innen távolból most nagyon kicsinek tűnt, - az öregembert, aki egy boton támaszkodott, elállva az egyetlen utat az állatok előtt. Ott voltak az állatok között, mert tudták, hogy ha baj van, akkor az ember az állat istene, amíg ők ott vannak, addig nyugalomban van a nyáj. Néhány pillanat után a fiú, talán tudtán kívül picit felemelve a kezét integetett, oda messze annak a két embernek, akik eddig a legfontosabbak voltak az életében. A következő pillanat megdöbbentette mindnyájukat, mert az asszony felnézett az égre, kezét a szeméhez emelte, hogy a hirtelen kibukkanó nap ne vakítsa el - és mintha látná őket, a másik kezével tétován intett feléjük.
Eddig ők a földi emberek voltak megdöbbenve az idegenek furcsa tudományától, de most Zemme, és Meza állt ott színtelen arccal, és nem jutottak szóhoz. Ők tudták, hogy a felvételek több száz pillanattal ezelőtt készültek, így most zavarodottan keresték a választ a különös esetre. Ez még a telepatikus érintkezésnél is gyorsabb volt, sőt egy ...de..de ez már agyrém. Hihetetlen, hogy ami előbb volt, az reagáljon egy későbbi esetre. Ez már az álmok világát idézte, mert egyenlőre csak a fantázia szüleménye volt az időugrás, és most itt mégis valami olyan dolog történt.
A fal elsötétült, csak a kis pontok csillantak még itt-ott. Néhány lépésre volt innen az a rejtélyes hely, ahová eddig földi ember még sohasem lépett be. Hajnal volt a legizgatottabb, - miféle titkok rejtőzhetnek az a fal mögött, - de Zemméék is zaklatottak voltak még az előbbi furcsa eset miatt.
- Ha az út megnyílik, a Rem zónácskába lépünk, ott beszélgethetünk, kérdezhettek, vagy nyugodtan nézelődhettek. Utána mi bemegyünk a kegyeleti részbe, ahova már nem jöhettek utánunk. De azért próbáljátok csak ki, a csendes elmélyülést, a ti lelketeket is felfrissíti.
Meza intésére a szürkés fal fényleni kezdett, mint egy fellobbanó tábortűz, majd ahogy alábbhagyott a fénylés, egy terem tűnt fel, ahol néhány lépés után már bent is voltak. A szoba méretei lenyűgözték Hajnalékat, mert nem ilyenre számítottak. Kicsi, fénytelen szobácskákra gondoltak, ahol behunyt szemmel magára maradhat az ember, de ez sem kicsi, sem fénytelen nem volt.
Először azt hitték, hogy a távolban lévő sok lépcső azzal az aranyból lévő csillogó emberszobrokkal csak varázslatos látvány, amolyan fényjáték. Meglepődtek, amikor Zemme végigment a kis terecskén, majd fellépdelt a lépcsőkön. Akkor derült ki, hogy valóságos az, és valóságos az a halványan csillogó nagyon nagy fal is, ami eddig a hajó minden részén ott állt, és vagy a múltba lehetett nézni rajta, vagy a távolba. A helység közepén egy nagy tér valóban piros fényben úszott, de semmilyen elválasztó nem volt, akár ők is be tudtak volna menni oda.
A hely méltósága rabul ejtette őket, csendben leültek a fal melletti különös székekre. Mezát utánozva félig térdeltek, félig ültek, arcukat az aranyló szobrok felé fordították.
Zemme a lépcsősor tetején a szobrok tövében ugyanilyen térdelő helyzetben feltartott fejjel meredt előre, ahol egy ezer színben ragyogó ember nagyságú kristály ontotta a fényét. Magasan volt, mintha egy hegycsúcson lenne, közvetlen a felhők alatt.
- Meza miért nem megy oda fel - súgta a fiú?
- Ő nem pap! Zemme a lelkek mestere, csak ő tarthat kapcsolatot az anyagon túli léttel, legalábbis ezt mondták nekem. Ő ismeri az imákat, amik oda túlra repíthetik az embert. A teste itt marad, de a lelke átviszi a tudatát is, és ott ellátják az égiek bölcsességgel - súgta vissza Hajnal.
- A mi táltosunk nem ilyen, az nem barátkozik senkivel.
- Nézd - mutatott Hajnal a falra, amin a fények megelevenedtek, és valami nagyon különös táj tűnt elő. Felhők úsztak el előttük, azok talán nem is tűntek volna különösnek, ha a színük nem lett volna olyan szokatlan. A megszokott kékesfehér felhők itt halványzölden csillogtak, de nem látszott honnan jön a fény, mi világítja meg őket, mitől olyan zöldek. Lent a táj egyre részletesebben mutatta a növényeket, amiknek különös alakjuk ámulatba ejtette a fiút. A természetben nőtt fel, minden növényt ismert, ami a környéken élt, de ezek még csak nem is hasonlítottak rájuk. A legfurcsább az volt, hogy három törzsük volt, és csupán néhány levél volt rajtuk. Nem látszott nagy mozgás a képen, csak időnként megbillent egyik-másik levél, vagy a gömböcskék a növények alatt, amik egy másfajta növényfélének lehettek a részei, mert vastag szárral kötődtek a földhöz. Volt ott még sok furcsa kinézetű valami, de nem lehetett tudni, hogy ezek most egy mező apró növénykéi, vagy talán nagyobbak lehetnek?
- Mik lehetnek ezek? - nézett a fiú Hajnalra.
- Fák ezek! Még nem láttam ilyent én sem, de Néné sokat mesélt a távoli hazájáról
- Nézd csak, egyre közelednek!
A kép lassan közeledett, de most kilépett abból a falból ahol először feltűnt. Körülvette őket, az egész óriási terem növényekkel lett tele. Az előbbi pici fácskák az égig értek, és zöldes fehér felhők úsztak a fejük felett, ahonnan ki-kivillantak a nap sugarai. Zemme fölött ott fent a szobrok körül is fák levelei billegtek, és érezni lehetett a finom szellő simogatását. Hogy mekkorák is azok a fák, az csak most látszott, mert az előbb még aprónak látszó levelekről kiderült, hogy legalább öt ember magasságúak lehetnek. Zemme és Meza most egy gyönyörű fás ligetben ült abban az különös testtartásban, és a kibukkanó nap sugaraiban fürdették az arcukat.
- Azok mik lehetnek ott a fákon túl - súgta a fiú - azok a nagyon nagy valamik.
- Nézd csak, ott emberek is vannak. Ja, azok? Azok házak, Néné sokat mesélt azokról is. Ott messze, azon a bolygón égig érő házak is vannak, meg a föld alatt is laknak. Sohasem tudtam elképzelni milyenek lehetnek azok az égig érő házak.
- Neked nem mutatták meg ezeket eddig? Te már olyan régen itt élsz velük és mégsem?
- A régi hazájukat csak itt idézhetik meg, én pedig nem léphettem be ide.
Valaki bejött csendben, - alig vették észre - le akart ülni Meza mellé, de állva maradt csak bámult fel a szobrok irányába. Meza feléje fordult, talán üdvözölni akarta, de látta, hogy amaz milyen megdöbbenve néz fel a szobrok felé, hát ő is önkéntelenül oda kapta a tekintetét.
Zemme már nem az ég felé nézett, hanem maga elé, lehajtott fejjel. Úgy tűnt, mintha fény jönne ki a hajából, ruhájából, vagy akár a teste is sugározhatott. A két nem földi ember is meg volt döbbenve, csak fordítgatták a fejüket zavartan, hol egymásra néztek, hol a sugárzó Zemmét figyelték.
Látszott, hogy a helyzet valóban rendkívüli. Lehet, hogy a papnő máskor is gyönyörű fénykoszorúban küldi a legénység háláját oda fel a mindenek urához, de ezek a fények most őrült táncot jártak körülötte, mintha meg akarnák fojtani. A vörös, és a kék  annyira ijesztően keveredett, hogy már azt hitték, az élete forog veszélyben.
Ezen a szent helyen az emberek arca már nem színesen vibráló, mint beszéd közben, vagy ha erősen gondolkodnak, hanem halvány rózsaszín, ami a meditáció kellemes színe. Most mégis Meza is, és az a másik ember is ijedt vibrálással az arcukon várták, mi lesz a következő pillanatban. Felmenni nem mertek, soha senkinek sem jutott volna eszébe, hogy akár csak a lábát is rátegye a lépcsőre. Onnan fentről nyílt a kapu a mennyei hatalmakhoz, hogy választ kérhessenek, ha már az ész csődöt mondott, de az élet, vagy halál kérdésére is innen jött a válasz. Mintha a sors elől bújnának, vagy áldozatnak akarnák magukat felajánlani, a két férfi letérdelt. Behunyt szemmel lehorgasztott fejjel megadóan várták, mit akar a sors tenni, ebben a különös helyzetben.
- Köszönöm az erőtöket, de szerencsére nincs szükségem most rá - szólalt meg Zemme, megfordulva ott fenn - csak a kapcsolat minden erőmet lekötötte, azért szórtak szét annyi fotont az idegeim.

Meza megkönnyebbülten emelte fel az arcát a nap irányába, majd kinézett oldalra Hajnalék felé. Mosolyogva csapott a fejével oda fel, azt sugallva, hogy - no ezt most jól végződött.
A táj észrevétlenül teljesen körülvette őket. Azok a különös fák egyikének a törzse ott magasodott előttük, de valami visszatartotta mindkettőjüket attól, hogy a kezükkel megbizonyosodjanak róla, valódi-e, vagy hamis kép csupán? Az emberek, akiket előbb még messze, pici pontként a távolban láttak, már annyira közel voltak, hogy meg lehetett különböztetni, melyek a nők, melyek a férfiak. Csendben közeledtek, alig szóltak egymáshoz. Járásukban méltóság volt, olyan meghitt ünnepélyesség. Sokan voltak, lassan jöttek, minden rendezettség nélkül, mégis úgy tűnt, mintha együtt lépkedtek volna, mintha egyetlen akarat mozgatná őket. Hajnal szorosan bújt a fiúhoz, mert azok az emberek nem lassítottak, csak jöttek-jöttek, egészen a lépcsők aljáig, majd megálltak, aztán ők is a nap felé fordították az arcukat, arra fel, ahol Zemme térdelt. Nyomasztó volt, hogy egészen melléjük telepedtek, de nem szóltak, rájuk sem néztek. Megtelt a terem emberekkel, csak mellettük volt egy sáv, ahová azok nem léptek be. Igaz, ez a keskeny utacska kívül esett azon a piros színű zónán, ahova nekik nem volt szabad belépniük. Meglepetésükre a felnőttek közt három gyerek bukkant fel. Hajnal és a fiú egymásra nézett, és mintha egy nagy kő esett volna le a szívükről, mosolyogva intettek az apróságok felé. Vége volt a félszeg bámulásnak, ismerőssé vált a helyzet, mert a gyerekek ugyanolyan önfeledten bolondoztak a felnőttek árnyékában, ahogy azt a pásztor emberek gyerekei is szokták.Hol eltűntek a sokadalomban, hol végigszaladtak a fal melletti hosszú folyosón, de volt, amikor nekiütköztek valamelyik felnőttnek, aki megpróbálta egy szigorú pillantással elcsendesíteni őket.
- A mienk is lesz ekkora, - mutatott Hajnal a picire, - meg ekkora, meg ekkora - és egészen a falhoz húzódtak, a versengők elől.
- Sőt, akkora is! - mutatott a fiú egyik felnőttre.
- Hé ne! Hajnal visszafojtott kiáltására csak Meza kapta arra a fejét, és mint aki megvilágosodik, elnevette magát. A rózsaszín arc huncut színekben vibrált egy pillanatra.
- Ez mi volt? - kérdezték szinte egyszerre, de mindketten tudták, látták, amint az egyik csöppség egyenesen nekirohant Hajnalnak, majd mintha semmi sem történt volna, mögötte továbbfutott.
A lány tért magához előbb.
- Te, ez hologram! Ezek az emberek már legalább száz, vagy ezer, de az is lehet, hogy millió évvel ezelőtt éltek. Már értem. Az én testvérkéim egy régi meditációs összejövetelt idéztek most meg, így szokták a lelküket megtisztítani. Otthoni környezetet teremtenek, ha bármilyen sokáig is lesznek távol, megmaradjanak olyannak, mint mikor elindultak.
Mindenki a nap felé nézett, csak ők ketten bújtak össze lehajtott fejjel, mert az embernek ilyen a természete, -  lehunyt szemmel tud önmaga csendjébe merülni. Nehéz volt az egyre előtörő képek elől elbújni, valami mindig odatolakodott, - láttatni akarta magát egy-egy emlék, vagy foszlott álomkép. Lassan mégis rájuk borult a jóleső csend, a semmi színtelen köde. Megtapasztalhatták az örökkévalóságnak azt az icipici szeletét, a tudatalattinak a gondtalan világát, - ahova most át tudtak úszni -, az anyagtalan létet. Időtlenné vált most minden, talán csak annyi szűrődött át a tudatos világból, hogy szerették volna minél hosszabbra nyújtani ezt a kellemes állapotot. Lehet, hogy nagyon sokáig tartott, de az is lehet, hogy csak pár száz pillanatig. Amikor kinyitották a szemüket, és visszazökkentek a valóságba, már csak Mezáék voltak ott, és Zemme éppen akkor indult lefelé a lépcsőkön. Amikor leért, nagyon gondterheltnek látszott.
- Annyira közel kerültél a Nagy rendező tudathoz? - kérdezte Meza.
- Nem az égiekkel társalogtam én, nagyon is emberinek érződött, azaz éterbe könyörgött üzenet. - Mindnyájan értetlenül néztek rá.
- Valamelyik távoli misszióba küldött kompunkról fogtál el üzentet? A naprendszert nem szabad elhagyniuk, mert elveszíthetjük egymást!
- Nem nem! Másfélék voltak azok a jelek, nem is értelmes társalgás volt az. Nem tudom értelmezni pontosan, de emberi lényektől származott. Olyan volt, mintha belém csimpaszkodtak volna, átöleltek, belém vájták az ujjaikat. Úgy éreztem, mintha én lennék az egyetlen fogódzójuk, én lennék az utolsó reményük.
- Mégis csak kiöntött a folyó? - gondolkodott hangosan a fiú -, és fuldoklik valaki?
- Igen! - bólintott Zemme a fiú egyszerű, de nagyon gyakorlatias felvetésére - fuldoklók voltak. Nem földi emberektől jött a könyörgés, nem olyan közelről, hanem végtelenül messziről, azért is lehetett úgy elmosódva, elkenődve az a beszéd. Vagy... talán nem is beszéd volt, - próbálta hitelesen kifejezni magát - inkább csak érzések voltak azok. Óriási sikongások, mint akinek halálfélelme van, aki még mindenáron vissza akar menni az élők közé, de már elfogyott minden reménye.***
- Az idegen hajóra gondolsz, akiknek az adását fogtuk? - próbálta követni Meza.
- Gondolhatnánk azt is, de sok minden ellentmond annak, hogy ők lennének. Talán összetartoznak, vagy összetartoztak, de kizárt, hogy most ugyanazon a helyen tartózkodnak. Gondolj csak bele, a telepátiánál egy időben történik a gondolat, vagy az érzés küldése, és az észlelése is.
- Igazad van, a telepatikus észlelésed most volt, így azok a lények most vannak bajban. Ha az idegenekhez tartoznak, akkor tőlük is kell majd fognunk a segélyhívó jelüket, de nem tudjuk mikor. Lehet, hogy ezer év múlva, mint ahogy az is lehet, hogy azok a rádiójelek is amiben a háromegész-tizennégy-század szerepel, már ezer éve úton voltak.
- De mi van, ha mégis az a hajó került kétségbeesett helyzetbe? - Zemme most jött rá, hogy még sokféle variáció létezik. Ne találgassunk, hanem hívjunk össze egy beszélgető csoportot.
- Igazad van, össze kell válogatni a csapatot, és el kell indítani egy programot, aminek az idegen jelek értelmezése lesz a feladata.
- Nem lesz ez olyan egyszerű - próbált végigfutni gondolatban Zemme a teendőkön. - A repülési parancsnokot is be kell vonni, mert ez már a hajó biztonságát is érintő üggyé válhat. Úgy érzem, minden szakterületről kell bevonnunk tudósokat.
- Ti menjetek vissza a házacskátokba, - nézett Hajnalékra Meza - mi pedig elkezdjük a szervezést.
- Nem akadozunk mi, jobb lenne mellettetek maradni még, én is nagyon kíváncsi vagyok.
- Most ne gyertek, - próbálta Zemme is küldeni őket - a monitoron láthatjátok merre leszünk és kérdezhettek is majd amikor lehet, de most nem jöhettek. Mi a legfelső zónába megyünk, ahova csak páran léphetnek be, - majd a semmibe nézve elmerengett arról a felsőbb szintről, ahol annyi élet-halál kérdésben döntöttek már.

- Menjetek! - sürgette őket.
- De nem zártok ki bennünket az eseményekből ugye? - kérdezte Hajnal, emlékezve arra, hogy kiskorában a kizárás volt a legkeményebb büntetés.
- Tudni fogtok mindenről, amiről akartok, - intett biztatóan Meza, és eltűntek a túloldalon. A fiúnak még most is megdöbbentő volt, hogy ezek csak úgy jönnek-mennek keresztül a falakon. Sehol egy függöny, vagy egy kemény ajtó, hanem csak úgy, keresztül.... Ők is elindultak vissza a csodás emlékű hely felé, ami most az otthont jelentette. A rózsakeretes ajtó szinte pillanatok alatt ott volt előttük, a gyümölcsliget kellemes látványa nyugtatóan hatott az előbbi különös élmények után. Jó érzés volt, hogy itt van ajtó, itt minden a földet juttatja eszébe az embernek. Még akkor is, ha a ló vasakból van és mégis tud vágtatni, vagy ahogy a víztükör függőlegesen áll és meg sem rezdül amikor az ember nézi magát benne. A finom, selymes fekhely látványára összenéztek, majd mint a cinkosok, akik titkokat tudnak, összenevettek. Most is vonzotta őket az a hely, de mintha az utóbbi pár ezer pillanat megváltoztatott volna valamit, lezáródott volna az álmok kora, és mindenért ami mostantól történik, ők is felelősek lennének.
Elgondolkodva feküdt végig a selymeken a fiú. Zemme járt az eszébe, mert nem tudta magában elrendezni, hogy lehet, hogy egy ekkora hatalmú táltos, úgy beszélgessen vele, mintha régi lánypajtása lenne. Hajnal odabújt hozzá egymásba gabajodva feküdtek, de egyikük sem tudta hol is kellene kezdeni a beszédet. Eddig olyan könnyen találtak szavakat, okos egyszerűséggel próbálták megérteni ezt a különös világot, de most, hogy ennyi varázslat történt körülöttük, nehezen tudtak visszazökkenni abba a játékos hangulatba. Úgy igazából Hajnalnak is idegenek voltak a hajó technikai dolgai, de az embereket csodálta, szerette. Az a kevés emléke ami a éltének első pár évéből megmaradt, nagyon idegenné tették a földi embereket. Talán ezek a pusztai népek hasonlítanak legjobban a távolról jött testvérkéihez, talán ez az ember értheti őt meg legjobban a világon, akinek most még a szívverését is érzi.
A fiúnak bizsergette az arcát a lány haja, nagyon különös, borzongató érzés volt. Sokszor szorított ő már apró finom szőrű pici állatkát, az arcához, de az más volt. Ez most a bőre alatt is, a vérét is, talán még a lelkét is simogatta.
- Szerinted bajt jelent, vagy szerencsét, az a messziről jött beszéd? - bújtatta az arcát a lány hajába.
- Nem tudom, de mintha Zemme ideges lett volna azoktól a távoli lényektől.
- Rég láttam Arkist, tőle kellene megkérdezni mi a különös azokon a rádiójeleken, - ahogy ők ezt nevezik.
- Meza nekem azt mondta mikor még ő is nagyon fiatal volt, hogy a rádió jeleket a gépek érzékelik, a telepatikus beszélgetés pedig a két ember agya közt zajlik. Játszottunk olyant is, hogy kitaláltuk egymás gondolatát Ha nagyon ráfigyeltünk a másikra, akkor úgy is ki tudtuk találni mit gondol amaz, ha az csak úgy lazán rágondolt.
- Beleláttatok egymás gondolatába?
- Ha nem zártuk be akarattal milyen képet találtunk ki, akkor a másikunk meg tudta mondani, hogy mi az.
- Arkistól kell megkérdeznünk, - tért vissza az előbbi gondolatához a fiú - mert szerintem Mezáék nem beszélnek róla úgy, hogy mi is megértsük.
- Még ő sem tudhat semmit, és biztosan ott van a felső szinten. Ott nem zavarhatjuk, de ha véletlenül mégis érzékeli a gondolatainkat, onnan akkor sem beszélgethet velünk. Majd elmondják, ha tudnunk kell valamit.
- Igaz, úgy sem értem én ezt az egészet.
- Nem baj az - és összekócolta a fiú haját.
-Te én még mindig érzem azt az illatot, - és szagolgatta a lány áttetsző ruháját - ami abban a REM zónácskában éreztem.
Hajnal is beleszimatolt a levegőbe.
- Nekem is úgy tűnt az előbb, hogy azoknak a távoli növényeknek az illatát érzem, de azt hittem, tévedek. Lehet, hogy valami illatosító van ott fent a szobroknál, hogy igazibbnak tűnjenek a fák, meg a virágok.
- Le kellene mosni ezeket a távoli világ illatait, - állt fel Hajnal, és játékosan körültáncolta a tétovázó fiút.
- Táncolj tündér, táncolj! - nevetett a pásztorlegény, és lassan, mint aki valóban tündérvarázsnak esik áldozatul, forgott, forgott a lánnyal.
A vad forgás lassan csitult, szédülten ölelték egymást fogódzót keresve, de ekkor már a zsibongó vér hangja zengő muzsikává vadult, a kalapáló szívük dobokat gerjesztett, megszűnt körülöttük a világ. Sípok sikongtak, a kéj
visszafojtott nyikkanásait seregnyi dob ütemes hangja oldotta zenévé. Néhány pillanatra talán még az égben is jártak. Szerencsére az érzéki csapongások fölé cinkos hangszerek borítottak leplet, hogy csak egymásnak szóljanak az önkívület gyönyörhangjai. Nem kell azt a messziről jött embereknek tudni, hogy a földi ember is tud a mennyig jutni.
Vágtában érkezett a bizsergető szellő, ami a szikrázó vihart gerjesztette, de most csak nagyon lassan halkultak a dobok, az erek lüktetése sok-sok pillanatig jelezte, nagyon magasan jártak, talán valóban az égben.
- Menjünk-e a záporra te álomkép?
- Ne mondd hogy álom, mert nem az.
- Most újra olyan érzés futott át rajtam, hogy csak álmodom - matatott hangtalan puszikkal a lány arcán.
- Ha egy síró gyerekkel, és egy asszonnyal beállítasz majd a szülédhez, mondod neki, hogy - hazahoztam az álmomat édesanyám.
- Nem nem nem... - és nevettek azon a helyzeten, amit már mindketten elképzeltek maguknak titokban, ami majd bizonyosságot ad, valóság ez nem álom.
Hajnal, mint a rendhez szokott ember felkapta az ágyterítőt, átölelte, és indult is.- Mehetünk a záporba - és húzta a fiút.
- Azt miért hozod, abban törölközünk?
- Foltom, foltom mondd meg nékem! - kántálta a lány, és kéjes vigyorokkal hangosan nevetett. - Ezért, - és bolondozva magára takarta a mennybe járás nyirkos bizonyítékát.
A vízcseppek hangja azonnal betöltötte kis terecskét, amint félrerántották a függönyt. Nem látszott honnan ömlik a permet, de jöhetett az több helyről is, mert egyszerre volt érezhető a kellemes bizsergető sugár az egész testükön. A régi megrögzött, ösztönös mozdulatok, amik a fürdőzéskor olyan természetesek, mintha egy sugallatra más értelmet kaptak volna. Egymást kezdték a finom illatú habzó olajjal kenegetni, simogatni. Kicsit sután, finom érzékiséggel fedezték fel újra a másik domborulatait, amiket az előbbi kéjes viharban olyan vad élvezettel adtak, kaptak. A lágy simogatás édes élményébe egy új érzés vegyült. Már nem csak egy évek óta vadul vágyott érzéki test volt a másik, hanem mintha részük lennének egymásnak, mintha egyetlen lény lenne itt, két testben lakozva.
- Volt már részed ilyen csodálatosan simogató érzésben? - kérdezte Hajnal és a magasról sugárzó víz felé tartotta az arcát.
- Ilyenben még soha! - szorította magához a lányt, tenyereivel körbesimítva formás domborulatait.
- Nem úgy! A víz simogatására gondoltam.
- Ja úgy? - nevetett vissza - Egyik nyári szállás mellett van egy patak, ami magasról ömlik le. Az hasonlít erre, de az sokkal hidegebb. Van tó is a sziklák közt, ahova lezuhog, nagyon szeretek ott fürödni. Tavaly nem jártunk arra, mert sok volt az eső, így nem kellett olyan messzire felmennünk az erdők felé. Olyan mintha egy barlangban lennénk, de ott legfelül mégis látszik az ég. Egyik oldalon a vízeséssel szemben van egy mély szakadék, onnan nyár közepén besüt a nap is. Csak kétszer tíz napig lehet látni, mert utána már nem jár olyan magasan az égen, hogy bepillanthasson. Idén is szerettem volna arra hajtani nyáron, de ha ennyi eső volt arra mifelénk, akkor idén megint nem megyünk - majd hozzátette - így, hogy itt vagyunk, nem is mehetnénk.
- Ha akarod, most is fürödhetünk tóban, akár úszkálhatunk is.
- Azt mondod, hogy kimehetünk a földre? - nézett hitetlenkedve a fiú.
- Nem kell kimenni, itt a tó pár lépésre. A föld nagyon messze van, oda akkor sem tudnánk most kimenni, ha akarnánk
- Olyan tó, ami semmivé válik, ha bele akarom tenni a lábam?
- Add a kezed, és hunyd le a szemed, majd meglátod, igazat mondtam! - húzta maga után Hajnal.
Az a pár lépés olyan volt, mintha szemből fújt volna a szél, nehéz volt lélegezni, az sem volt biztos hogy haladtak-e egyáltalán. Hirtelen érkeztek meg, kellemes fű, és virágillat csapta meg az orrát, hát ki is nyitotta a szemét.
- Ez valódi víz, valódi tó. A bokrok is valódiak körülötte, és a virágok is. A fű is valódi, bár nem egészen olyan fajta, mint amilyenhez hozzászoktál. Ehhez a klímához nemesítették, mert a mezei füvek nem maradtak meg itt.
A fiú meg sem tudott szólalni, mert ott állt, egy akkora tó mellett, amelyiknek majdnem nyíllövésnyire volt a másik partja. Messzebb tőlük látszott, hogy emberek beszélgetnek, lubickolnak benne.
- Itt vannak a gyerekek is, - mosolyodott el a lány, vagyis az ifjú asszony. - Negyvenkét gyerek van a hajón, nekik kell majd a továbbvinni a faj génjeit. Meza mondta így - tette még hozzá. - Az a baj, hogy mindig kevesebb születik, mint ahányan elmennek a hosszú pihenőre.
- Ők látnak most bennünket?
- Igen, látnak. Mindnyájan ide néznek, - és intett is feléjük.
Mintha meghívónak szánta volna Hajnal az üdvözlő kézlengetést, azok mindnyájan, szinte egyszerre ugrottak a vízbe, és versenyt úszva pár pillanat múlva már meg is érkeztek. A két legkisebb mindjárt a lány nyakában volt, látszott, hogy nem először játsszák el ezt a játékot.
Két nagyobbacska fiú mosolyogva állt oda a földi ember elé, és valami üdvözlés félét vártak, játékos színekben vibrált az arcuk. Mielőtt még kínossá vált volna a helyzet, eszébe villant a földinek, hogyan üdvözölték őt ezek a fajta emberek, hát ő is megcsapkodta az ifjak karját a tenyerével. Nagyobb hatása volt, mint gondolhatta volna, mert ezeket a gyerekeket nem üdvözölték így eddig még soha. Ettől mindjárt felnőttnek érezték magukat, mert hát eddig csak a fejüket simogatták meg legfeljebb, mint ahogy az ifjoncoknál szokás. A víz kellemesen langyos volt. Úgy versengtek bolondoztak ezekkel a gyerekekkel, mint régen otthon, valami mégis nagyon különbözött. Itt a szemközti parton nem az ismerős faházak sorjáztak óriási bekerített udvarokkal, hanem olyan táj látszott, mint amilyent ott a REM zónácskában láttak. Valami más is nagyon különös volt, ahogy elnézte ezeket a lubickoló gyereket. Először nem értette mi lehet az, ami annyira más. Szemével a legkisebbet kereste, de akárhogy is figyelte, nem tudta hol lehet, amikor valaki hátulról a nyakába akaszkodott, és befogta a szemét. Sok karcsapással előtte játszottak, csapkodtak, - ők csak éppen hogy bele csusszantak a vízbe, - hogy kerülhetett ez a csöppség most ide? Az ájulás környékezte, amikor rádöbbent, hogy ezek nem vesznek levegőt, egyik másik gyerek sok-sok pillanatra eltűnik a víz alatt, majd egészen messze bukkan ki, és integet nekik.

- Ezek nem vesznek levegőt? - nézett döbbenten Hajnalra.
- Dehogynem! Csak nagyon ritkán. Emlékezz csak, ott a válluknál ott a dudor nekik is, és onnan kapják az oxigén nagy részét. Ha nem mozognak, nagyon sokáig tudnak a víz alatt lenni.
- Különös ez nekem, mert mindenre elkészültem már, hogy bármilyen csodák feltűnhetnek majd, de hogy egy ekkora tó is van ezen a repülő valamin, azt el sem tudtam volna képzelni. Milyen mély ez a víz? Nem tudtam lemenni az aljáig, elég mély lehet.
- Nem tudom. Meza azt mondta egyszer, hogy azért van ez az óriási tó, mert a vízben van a nagy energia, ami mindent mozgat, amiből az életük táplálkozik. Sok mindent mesélt az erőkről, a legkisebb részecskékről, meg mindenféle összefüggésekről. Azt mondta, én is lehetek olyan tudós mint bárki itt a hajón. Már el is kezdtem tanulni a többiekkel, amikor azt a nagy orvosi programot elindították, amiben most részt veszünk. Azóta nem járok a többi fiatallal tanulni, hanem a földi életre nevelnek, hogy visszamehessek közétek. Majd bele őrültem, amikor egyedül kellett maradnom és csak néha találkozhattam a többi gyerekkel.
- Oda voltál bezárva, a rózsás ajtó mögé?
- Nem voltam én bezárva, arra mehettem, amerre akartam, de a barátaimmal már nem. Amíg a Néne itt volt közöttünk, addig sokat voltam vele, amikor szolgálatban volt.
- Szolgálatban? - nézett a fiú - katona volt? Asszony katona?
- Nem katona volt ő, hanem reptérparancsnok. Ő volt az egyik a négy reptérparancsnokból, akik a kompok ki, és beszállását irányították. Nagy kompok ritkán szálltak ki, de a robotok nagyon sokat repültek. Én is szerettem volna menni velük de csak akkor repültem először, amikor már Meza volt a műszakiak parancsnoka, és elvitt magával. Messziről láttam a földet, meg a holdat. Nem is értettem először, hogy mi valóban onnan jövünk, és a nagy hajó ott van valahol messze, a föld, és a hold között.
- Fent voltatok majdnem az égben?
- Nem az ég az még, csak a csillagok közti tér. Most is ott vagyunk, emlékezz csak, mondta Zemme előbb, hogy a föld most messze van, a nap túloldalán - majd hozzátette. - De ha megint a földön leszünk, kimegyünk a pusztába, hozzá kell szoknunk újra a földi élethez.
- Az jó lesz, mert tudniuk kell, hogy nem vesztem oda! Téged is meg kell ismerniük az enyémeknek.
- Oda még nem lehet, csak a pusztába, az erdőre, vizek partjára megyünk jó levegőt szívni.
- Csak mi ketten? Elengednek?
- Persze, hogy el. Annyi robotot vihetünk magunkkal, amennyit akarunk, semmi bajunk nem eshet.
- Ha a késeim, és az íjam nálam lesz, nem eshet bajod. Ott már nem kell nekem semmilyen robot, nem félek én még a hegyen túliktól sem.
- Nem engednének egyedül bennünket - simogatta meg a fiú arcát Hajnal - nagyon fontosak vagyunk nekik.
- Vasemberek jönnek majd mellettünk, és hallgatják, amit mondunk? ... és ha - simogatta meg a lányt, mint előbb ott a selymek között - akkor csak bámulnak majd bennünket?
- Nem bámulnak azok, - nevetett a lány. - Érdekes amit mondasz, - úgy nevetett, hogy a túlpartról is odanéztek - még én sem láttam robotot ruha nélkül, nem tudom milyen lehet, de amikor egyedül kimentem a földre, akkor is jöttek velem, és ugyanúgy néztek ki, mint... földi embernek voltak öltözve no.
- Ugyanúgy néztek ki mint, ... mint ki?
- Négyen kísértek el, és mindegyik pontosan olyan volt, mint te. Az övükről lehetett megkülönböztetni őket, de az arcuk pontos mása volt a tiednek.
A fiúval újra megfordult a világ, nem tudta követni ennek a furcsa világnak a bolondos működését.
- Mintha velem lettél volna? Tán még a farkastól is meg tudtak volna védeni?
- Ők mások, mint az ember, csak a külsejük hasonló. - A lány, mintha az emlékeiben lapozna révetegen nézett a semmibe - Igen, meg tudtak volna védeni. Ők, vagyis azok nagyon erősek, borzasztó fegyvereik vannak. A pillantásukkal agyon ütötték a vadkutyát, és amikor mondtam nekik, hogy fázom, akkor csak ránézett egyikük a bokorra, és az már lángba is borult. De sohasem tesznek olyant, amit az emberek nem akarnak - tette még hozzá. - Soha.

A gyerekek integettek a túloldalról, úgy látszott a nevelőjük ennyi időt szánt a napi vizes oktatásra. Jöttek, mentek az emberek, volt aki úszott versengve az idővel, volt aki csak áztatta magát. Egy nő is felbukkant mellettük, Hajnallal beszélgettek régi dolgokról, majd elmerült, és a fiú akármennyire figyelte is merre jön fel a víz alól, nem tudta megállapítani. Talán ott a kis öblön túl, vagy valamelyik társaságban észrevétlenül elvegyült.

Még sohasem érzett ilyen gondtalan nyugalmat. Lehunyt szemmel a langyos vízben álmodni a valóságot, maga volt a boldogság. Régi fantáziaképei tértek vissza, villantak át a lelkén, az agyán. Már tudta, hogy Hajnal akkor régen, amikor virágot tépett egy fáról, valódi volt, nem álom. Megszorította a lány derekát, hogy érezze, most mégiscsak ébren van. Ebben a mély nyugalomban bekalandozta ő már az eget, földet, a képzeletében repült már táltosparipán, küzdött sárkányokkal. Ezek most mind elvonultak előtte. Ő mint egy fejedelem irányította a sorsot, a sárkányok meghunyászkodva bújtak előle, az ellenség bocsánatért könyörgött. Tudta, hogy csak fantáziaképek ezek, mert hallotta a túlparton a csobbanásokat, a lány is ott volt, érezte ahogy a vizes hajába túr, tehát ébren van. De azok a képzelődések is egyre valóságosabbnak tűntek. A fejedelmi sátor előtt ült, és boldog volt, Hajnal is ott volt mellette, rókaprémsál átdobva a vállán, éppen beletúrt a hajába.
De hirtelen valami eltört ebben a boldog állapotban, valami megbicsaklott, vicsorgó boszorkány nézett rá acsarkodva, még a sárkányok is félve menekültek. Erővel akarta elhessegetni a gonoszt, nézésével a legvadabb énjét mutatta volna, de amaz nem tágított, csak zihálva lapult, mintha azt várná, hogy ő mikor lazít egy cseppet, és átvehesse az uralmat a népe felett. Hajnalt szorította, óvta, ha a veszedelem nyújtja a mancsát, nehogy elérhesse.
- Mi van veled, miért szorítottál úgy meg - rántotta el a karját Hajnal - valami baj van? - Mintha valami titkolt kín gyötörné, fájdalmas arccal nézett rá a fiú
- Semmi baj, csak... - nem folytatta tovább, látszott rajta, hogy harcot vív valami láthatatlan démonnal.
Nagyon erős volt a tudatában vívott harc, hát teljes erejét, bátorságát összeszedve felállt a benne élő fejedelem, vad dühvel taposott a feléjük nyúló kézre és lelki erejével átölelte, szorította, tépte a gonosz betolakodót. Az a rettenet nyüszített, érthetetlenül nyavalygott, majd füstté válva forgószélként tűnt a messzeségbe. Látszott az arcán, hogy megkönnyebbült, és halvány mosollyal tudatta, a győztes ő lett, nincs már mitől félni.
- Már vége, elűztem a rossz álmot, ami be akart temetni.
- Úgy megijedtem, hirtelen pontosan olyan érzésem támadt, mint amikor Zemme küzdött a betolakodó gondolatokkal.
- Nem tudom mi volt ez, de nem félek tőle, bármikor legyőzöm - mondta magabiztosan, próbálta titkolni, hogy a poklok kínját állta ki az előbb.
- Valami más, mint ilyenkor szokott. Ebben az időben nagyon sok ember jön ide, nem tudom, most miért nem jönnek?
- Ti csak maradjatok barátaim, majd pár ezer pillanat múlva összejövünk, és megtudhattok mindent. - Arkis hangja szólalt meg, érzékelte a kérdést, hát mindjárt meg is akarta nyugtatni őket.
- Baj van talán? legalább valamit mondj!

- Zemme, és a technikai parancsnok összehívta a nagy konzultációt, majd beszélgetünk róla, ha vége lesz. - Arkis hangja, beszéde, most nagyon pontos, kimért volt, semmi érzelmi töltöttséget nem engedett meg magának.

Otthagyták a tavat, elillant az előbbi jókedvük. Hajnal sem emlékezett még olyanra, hogy már máskor is lett volna ilyen kihalt, lehangoló a hajó. Mintha mindenki ott lett volna azon a konzultáción, mert csak az ügyeletesek látszódtak a kis szobácskájukban, körülöttük a rengeteg fénypont, és a képet nézték, maguk előtt a falon. Amikor észrevették őket, egy kézmozdulattal jelezték, örülnek, hogy találkoztak, de visszafordultak ők is a munkájukhoz. Elsiklottak a folyosókon a legtávolabbi helyre, ahol régen Hajnal várta, hogy Néne befejezze a munkáját. Nagyon érdekes volt, mert egy félkör alakú órási átlátszó falon keresztül úgy nézhettek szét a világban, mintha ott kint ülnének a semmiben. Most is szálltak ki a kisebb kompok, valahova dolgozni indultak a robotok, de jöttek is, és ők láthatták ahogy lenyílik egy fal, és azok egyenesen a fénylő kör fölé lebegnek, majd szinte letottyannak, és becsúsznak egy oldalnyíláson.
- Mi az a nagyon nagy világító pajzs? - mutatott a fiú, az égboltra.
- A hatos bánya, legalábbis így hívják, ha az emberek beszélnek róla. Meza másként hívja, de azt én nem jegyeztem meg, mert tele van számokkal, meg mindenféle furcsa szavakkal. Oda csak robotok járnak, mert nagyon vastag, és mérgező is a levegő körülötte. A levegő aljáig csak robot mehet le, mert ott lent már akkora a nyomás, hogy minden élő összeroppanna.
- Olyan, mintha lapos lenne, - próbált a fiú jó megfigyelőnek látszani.
- Nem olyan az, - mosolyodott el a lány - inkább mint egy nagyon nagy gyümölcs, ami az égen terem. Majd láthatsz másikat is, mert van amelyiknek öv is van a derekán. Egy nagyon nagy öv. Közelről látszik, hogy nem is öv az, hanem rengeteg kőtömb.
- Csak úgy ott vannak, nem esnek le?
- Nem esnek azok le sehova. Szoktak hozni a robotok, de az emberek is kimennek néha, én meg innen nézem őket. Felmelegítik, aztán kiszednek belőlük valamit, amikor megolvadnak. Az a baj, hogy nekem nincs olyan ruhám, amiben kimehetnék - mutatott oda ki, valahova a távoli kövekre talán.
- Zemme kér magához, küld robotot értünk - szakította meg a fiú.
- Még sosem küldött, régen is csak szólt, hogy látogassam meg, vagy menjek valahová.
- Akkor most miért? - nem folytathatta, mert ott termett előttük egy széles szék. Beleültek és várták, hogy rájuk boruljon az átlátszó búra, mint amikor az orvos-szektorba mentek, de most nem történt más, csak elindult a szék, és siklott visszafelé a folyosókon. Egyre ismeretlenebb volt Hajnalnak is, amerre vitte őket a robot. Nem járt még erre sohasem, sőt az is meglepő volt, hogy ilyen rész van valahol a hajón. Vitte az őket falakon át, kékes ködben, jégnek tőnő csillogásban. Időtlenné vált az utazás, mert mintha megállt volna az idő amikor újabb színes burokba kerültek, de nem tudták, meddig tartott valójában.
Ösztönösen egyre szorosabban fogták át egymást, kezdett félelmetes lenni, mert ennyi nyomasztó élmény után egyre valószínűtlenebbnek tűnt, hogy valaha a végére jutnak.
A megkönnyebbülés hirtelen jött, mert a ködös gusztustalan időtlenségből, egy világos, kellemes rétre ért velük a szék, vagyis a robot.
Nem kis rétecske volt ez, hanem hatalmas térség, körbe óriási fákkal, amiknek több törzsük is volt. A fiú biztos volt benne, hogy ezek sem valódiak, de most nagyon jó volt a friss szabad természetet érezni, még akkor is ha az a lassú folyó, csak a szemnek volt odavarázsolva. A tér szélén fényesre csiszolt formás kövek között kis terecske volt, ahol az ő székük is megállt. Hasonló székeken többen is ültek ott, mindenki feléjük nézett, látszott, hogy őket várják. Zemme volt a társaság közepén, mellette egy érzelem nélküli arcú ember.
Hajnal tudta, hogy a hajó parancsnoka, - mellette egy másik ember, akitől a lány mindig félt kicsit, mert annak az arca sohasem játszott színesen, hanem mintha fából faragták volna, mindig komor volt. A két orvost ismerték a múltkori találkozásról, mellettük Meza, és Arkis. Az egész társaság annyira komoly hangulatban volt, hogy nem lehetett felismerni, azok hárman, akik a köveken ültek, emberek-e, vagy robotok?
- Akik itt vannak, azok mind ismernek benneteket, jobban, mint gondolnátok - szólította meg őket Zemme. Olyan dolgokról kellett beszélnünk, amilyenekről a mi kis népecskénknek, még sohasem kellett. Ti is részei vagytok már az életünknek, nagyon fontos szerepetek lesz, az örökítő anyagunk kijavításában, hát ezért kell most beavatni benneteket a legnagyobb problémánkba. Amikor a REM zónácskában voltunk, biztosan emlékeztek, hogy történt ott valami, ami még sohasem, amiről én sem tudtam mi lehet. Azt hittem az égiek akarnak szigorúan rám szólni, dörgedelmesen kioktatni, hát vártam alázattal. De nem szóltak, mint máskor, hanem idegen hangok süvöltöttek felém, fagyos forgatag közepén találtam magam. Onnan kívülről a mocskos örvényen túlról röhögve kínálták a lángot. Tűz égett ott, kövek izzottak, de a démon hangjából csak azt értettem, hogy: szolgálj és megkapod a lángot. Jégbe zárlak te büszke állat,... szolgálj! - és megpróbálta az atomi rezgést lefogni egészen. A poros pára már csörgött, recsegve örvénylett körülöttem, azt hittem én is a hibernáltak közé kerülök azonnal. Láttam, ahogy Meza felé nyúlt a fagyos mocsok, de akkor a félelmem tüzes dühöt gerjesztett bennem, és ...
- Vadul tapostál a felé nyúló kézre, - a fiú hangja Zemmébe fojtotta a szót - és lelked erejével ölelted, szorítottad, tépted a gonosz betolakodót. Az a rettenet pedig nyüszített, érthetetlenül nyavalygott, majd füstté válva, forgószélként tűnt a messzeségbe.
Csak néztek rá vibráló arccal, kérdések tolakodtak, hogy ezt ő most honnan tudhatja?
- Téged is megkörnyékeztek? - ámult a táltos-nő - te is küzdöttél vele?
- Engem is le akart teperni a delejes tekintetével, de ha még egyszer megpróbálja, hát kitépem azokat a szemeket az biztos.
- Igen, a szemei! Hipnózissal akart rejtett bilincseket rakni ránk. - nézett Zemme a többiekre, majd a pszichológuson állt meg a szeme. - Igen! Erről lehet szó. Be akarnak törni a tudatunkba és kényszerpályára téríteni kényük, kedvük szerint.
- Ha nem innen a hajóról ered az a kényszerítő erő, akkor ezek az esetetek pontos leírásai egy hipnotikus leigázásnak. - bólintott a lélekbúvár orvos.
- Hogy érted azt, - ha nem a hajóról ered? - szólalt meg hirtelen Farro, a hajó parancsnoka.
- Mérgezés gyanúja is megáll, ha jobban belegondolunk. Valami stimuláló szer, az ételben, vagy egy emésztési fázis mellékterméke szívódik fel a vérben.
- Ez más! - pattant fel Zemme, arcán erősen villantak a színek - tudom, hogy kívülről jött, engem nem téveszthetnek meg.
- Lehet valami összefüggés a rádiójelekkel, amiket most újra észleltünk? - Arkis mintha csak magától kérdezné, bámult előre, ahol az egyik robotnak hitt fiatal nő ült. Az úgy érezte, neki szól a kérdés és hát szakterülete is volt a kommunikáció, minden formája.
- Valamilyen összefüggés lehetséges, de vegyétek figyelembe, hogy a rádiójelek legalább ezer földi évvel előbb indultak útjukra, mint ezek az ártó gondolatok - a lány válaszára bólogattak, mert tudott volt, hogy azok a jelek nem mai gondolatokat közvetítenek.
- Tehát lehetséges, hogy ugyanazoktól ered.
- Pontosabban, ugyanannak a csoportnak egyik tagjától, ha a jeleket egy csoport nevében indították útjukra.
- Arra gondolsz, hogy akik a jelet küldték, már rég megszűntek létezni, esetleg a leszármazottaik egyike lehet a betolakodó. Erre gondoltál Velle? - Arkis kérdőn nézett a lányra, majd a körbefordult, van-e helyeslés, vagy újabb gondolat.
- Nem egészen - gondolkodott el Velle - ha szuper sebességgel közelednek, akkor ott az idő másként telik, úgyhogy akár életben is lehetnek még azok a lények - akarattal nem az ember szót használta.

- Hm ... akár ők, akár a leszármazottaik, fel kell készülnünk, hogy a tolakodásukat félre siklassuk - Farro provokálni próbált, remélve,
valakiben új gondolat lobban.
- A rádiójelek megfejtése lehet, hogy kulcsot ad a kezünkbe, - Meza is szerette volna továbblendíteni a
beszélgetést, de ötlete neki sem volt.
- Miért olyan nagy veszély ez? - kérdezett közbe a fiú - el kell kergetni, ki kell tépni a szemeit. Senki sem engedi, hogy a gonosz elvegye, foglyává tegye azt, aki neki annyira sokat jelent. Félős nyüszítő kutya az, csak a veszettség üvölt ki belőle.
- Ez lehet a kulcs! - állt fel Zemme, hangja izgatott volt, még a szemei is színesen csillogtak. - Mind a négy ember, akiket hatalmába tudott keríteni az idegen, magányos ember volt. A barátaikat, vagy a közeli társukat kellett a hibernálásba kísérniük a közelmúltban.
- Igaz lehet. A földi barátunk gondolata bármennyire egyszerűnek tűnik, fontos tényre hívja fel a figyelmünket. - A pszichológust is felizgatta a gondolat. Ez az új szál, amit itt megpendítettek, új fényben tüntette fel az eseteket.
- Ha ez igaz lenne, akkor a legénység nagy részét leigázhatnák és akár szembe is fordíthatnák a többiekkel. - Farro szavai, keserűen csengtek.
- Ahogy mondod! Nem tudom, hogy folytatták volna ők négyen, ha hagytuk volna őket szabadon tevékenykedni. Lehettek volna olyan helyzetben, amikor csak ők négyen, egy távoli holdon végzik a feladatukat, és észre sem vesszük, hogy mások hatása alá kerültek. - Zemme is csak úgy maga elé mondta a gondolatait, hátha valami határozott fogódzót talál, ami összekapcsolja az eddigi felvetéseket.
- Biztosra vehetjük, hogy akiknek erős érzelmi kötődésük van, azokra nem hat a hipnózis? - Meza kérdésére mindenki bólogatott.
- Eddig ezt igazolja mind a hat eset. A sikeres támadásoknak mélabús áldozatai voltak, a sikerteleneknek pedig - a pszichológus most Zemmére és Mezára nézett, mert Hajnalékról köztudott volt, hogy erősen kötődnek egymáshoz - olyanok, akikhez ragaszkodik valaki, és akiknek van kibe megkapaszkodni.
- Kevés olyan ember van, akinek harmonikus a lelki élete. Esetleg néhány fiatal, vagy azok, aki gyereket nevelnek. A többi szabad préda. Pedig most nagyon pontosan kell mindent megterveznünk, majd végrehajtanunk, mert most van először reményünk, hogy rendbe hozzuk a genomunkat és visszanyerjük a régi egészségünket. - Farró, mintha most jutna eszébe egy nagyon fontos gondolat, Zemmére nézett, tétován kérdezte. - Engem is megtámadhatnak?
Tudta az egész legénység, hogy a parancsnok asszonyát, és egyik fiát nem régen hibernálták, hát még fagyosabb lett a hangulat hirtelen. A parancsnok is veszélyeztetett!
- Te is az vagy, ezt tudnod kell. De amíg újabb támadás nem következik be, addig pontos tervet kell kidolgoznunk arról, mit kell tennünk ha vészhelyzetbe kerülünk. Egyenlőre megfelelőnek látszik, ha mély alvásba küldjük a megtámadottakat.
- De, hogy fogjuk észrevenni, mikortól vannak idegen hatás alatt az emberek? Akinek az akaratát legyőzték , az már nem fog jelentkezni, annak inkább titoktartást szuggerálnak majd. - Meza szavai ésszerűnek tűntek.

- Szólnak azok, ha a gonosz ott vigyorog mellettük - mondta a fiú, de nem folytathatta, mert Zemme feltartotta a kezét, csendet intve, majd mint akinek nagy ötlete van mosolyogva nézett körül mindenkire.
- Újra jó gondolat született a földi barátunk fejében! Valóban, az lenne a jó, ha a támadást elszenvedő jelezné, hogy ő már nem ura az akaratának, és az ősi törvényeinket onnantól képtelen betartani.
- Nem értelek, - Arkis szólt értetlenkedve - ha nem tud döntést hozni, akkor hogy fejezheti ki, hogy ő már döntésképtelen.
- Segítünk, hogy ne kelljen döntenie. Ne döntést kérjünk tőle, hanem egy apró, mindennapi művelet elvégzésére utasítsuk.
- Mikor utasítsuk? Ha már ...
- Nem akkor amikor már valami történik, hanem most. Vessünk alá mindenkit hipnózisnak, akik veszélyeztetettek, és szuggeráljuk nekik, ha ismeretlentől újabb szuggesztió éri őket, akkor menjenek az altatóba, és kérjék a hűtést a robottól.
- Ez jó megoldásnak tűnik, néhány emberen ki kell próbálni azonnal. Azt akarom, hogy én az elsők közt legyek, mert az lenne legnagyobb baj, ha a parancsnok idegen hatás alá kerülne. - Farro szemei elszántságot sugároztak.
- Az első számú parancsnokokat személyesen kezelje szakorvos, a többieket pedig a REM zónácskában kollektív hipnózissal készítem fel - Zemme figyelte, van-e új ötlet, vagy valakinek vannak-e félelmei a megszokott életforma felforgatása miatt.
Nem volt semmiféle tartózkodás, inkább az újfajta feladat izgalma kerítette hatalmába a jelenlévőket. Az eddigi feladatok már nagyon is megszokottak voltak, jól esett ez az újfajta bizsergés, ami már nem rutinfeladat, és nem is a várakozás örökösen ismétlődő unalma. Ez egy létező ellenség, aki, vagy akik nem félelmet, hanem dacot váltottak ki belőlük. Valami nagy feladatról álmodott minden gyerek, ha majd felnőttként parancsnok lesz valamelyik poszton, de a nagy feladatok nem jöttek. Mivel a hajón születtek már mindnyájan, a hazatérés lett volna az igazi feladat, amikor a tér görbületeit követve akkora sebességgel mehettek volna azon a folyosón, hogy naponta változott volna a csillagok képe a kitekintőkön. Kilépni a naprendszer bezártságából és meggyógyulni ez volt a nagy álom, a nagy feladat. Most, az idegenekkel való találkozás, még ha ellenséges is volt, akkor is a távollal, a galaxis messzi részeivel kötötte össze őket, ettől volt ez a helyzet annyira izgató.
- Én is egyetértek, hipnotizálj csak meg doktor - szólalt meg Rotta is, az a komor ember ott a parancsnok mellett. - Minden kapacitást a rádiójelek megfejtésének rendelünk alá, meg kell tudnunk van-e közük egymáshoz az idegeneknek.
- A stratégia nem az erősségem, de valami azt súgja, - mondta az a másik orvos - hogy jobb lenne, ha a földi emberek nem a hajón tartózkodnának, amíg meg nem oldódik ez a problémánk. Nagyobb biztonságban lennének lent a földön.
- A föld veszélyes lehet, jobb lenne, ha maradnának még - kapta fel a fejét Meza.
- Zemme szava döntsön, ez nem az én feladatom - Farro nem akart részletekbe beleszólni.
- Nem akarom, hogy elhagyják a hajót, őket úgysem fenyegeti az idegen tudat. - Zemme mintha Arkisnak magyarázna, még hozzátette - esetleg akkor tegyük ki őket, ha annyira nagy lesz a veszély, hogy a naprendszeren kívülre kényszerülünk, vagy valamelyik nagy gázbolygó belsejébe kell menekülnünk az idegenek elől. Valóban kockázatos volna számukra a föld?
- Ha jól megszervezzük, egyáltalán nem - Arkis volt a földi élet szakértője, neki kellett addig is foglalkozni a fiúval, mielőtt a hajóra hozták. - Akár egy kompban is lakhatnak, és robotokat is tehetünk ki melléjük, hogy megvédjék őket.
- Készítsd elő! Ha kell, hát kénytelenek leszünk különválni a szülés előtt, de ha nem annyira vészes a helyzet, örülnék, ha maradhatnának. - majd még hozzátette. - Jó gondolatok születnek az emberi agyban, - mosolygott - jobb, ha itt vannak a barátaink közöttünk.

- Még egy kérdés, amire válasz kell, - intette Farro csendre az egymással beszélgető embereket. - A robotok programjai biztonságban vannak?
Velle egyik társa a mindig mosolygó fiú lehetett a programok szakértője, mert mindenki ránézett, tőle várták a választ.
- Ha az idegenek távol vannak még, akkor nem tudnak a programokba bele írni. A telepátia nem alkalmas az átprogramozáshoz.
Kis csoportok alakultak, vitatkoztak lehetőségekről, félelmekről. A földi pár tudatát idegen kifejezések halmozták el, így szinte semmit sem értettek a beszélgetésekből. A fiú   közelről még sosem találkozott Farróval, így kereste a szavakat, hogy megszólíthassa.

- Nagy Jóuram! Hogy lehet, hogy ti csak a védekezésről beszéltek, bármerről is nézitek ezeket az idegeneket. Miért nem harcoltok? Olyan csodákat tudtok művelni, mégsem beszéltetek arról, hogy megtámadnátok, vagy elpusztítanátok azokat a rossz szellemeket.
A parancsnok Zemmére mutatott.
- A mi fegyverünk már csak a szellemi erőnkben van. Sohasem pusztítunk el semmit, ami nem tör az életünkre, ez ősi törvény nálunk. Most talán szükségünk lenne pusztító fegyverre is végső esetben, de ha akarnánk sem tudnánk használni. Minden emberünk, aki a pusztításhoz értett, jégbe fagyva várja, hogy egyszer majd újra visszatérhessen közénk.
- Nem kell ahhoz érteni, csak ... .
- Nem úgy van az barátom - fordult hozzájuk most Zemme is - az én fajtámnak a lelkében van a tiltás, azért nem képesek pusztítani.
- Azoknak nem volt tiltás, akik már a jégben alszanak?
Farro Zemmére nézett, és mintha a kérdés tőle is származna kis szemrehányás vibrált át az arcán. A táltosnő észrevette, hogy a parancsnokban is felvetődött már az erővel való védekezés, hát meglepő határozottsággal jelentette ki.
- Amíg a saját bolygónkra nem lépünk, senkit sem oldok fel a tiltás alól! Megígértem a mesteremnek, hogy semmilyen körülmények közt sem engedem az erőszakot. Az ő bölcsességében megbízom.
A beszélgetés eddig normálisnak tűnő medre hirtelen megváltozott. Abbamaradt a színek vibrálása az arcokon, az alig érthető beszéd egy nagy nyikkanásba torkollott, majd Zemme Farro elé ugrott, és tenyerei közé fogta a férfi fejét. A parancsnok vörössé vélt arca lassan hófehérre változott, majd lassan összecsuklott, és elterült a füvön. Hajnalnak, és a fiúnak csak most ért el a tudatáig mi történik. Annyira gyorsan történt minden, hogy nem is értették honnan került abban a pillanatban oda két robot. Egy hűtőkapszulát nyitottak szét, és belehelyezték a férfi testét, majd ráborították a kapszula átlátszó fedelét. Azok csak álltak ott az emberek közt, majd egyik szenvtelen hangon megszólalt.
- A test hőmérséklete elérte a nyugalmi állapotot.
- Vigyétek a ZED szektorba! - Zemme nyugodt határozottsággal, mindenkinek utasításokat adott. - A veszélyeztetett parancsnokokat azonnal hipnotizálja a pszichológus itt a beszélgető téren, mindenki más pedig menjen a REM zónácskába. Meza te gyűjtsd ki a stabil lelkületű embereket, és azonnal indítsátok a hajtóműveket. Indulunk vissza a földre - majd még hozzátette - ellenőrizzétek a hajó működését. Vannak távoli holdakon emberek, azok jöjjenek vissza azonnal, de a földi koordinátákat állítsák be, mert csak ott érhetnek utol bennünket.
- Megtesszük - nézett Zemme szemébe Meza - te csak tedd a dolgod, minden rendben lesz.
- Minden rendben lesz kedves barátom - nézett farkasszemet a férfivel, majd egy mosoly szín futott át az arcán. - A földi barátainkat vigyétek vissza a fészkükbe, ha visszaértünk a földre, majd újra gondoljuk, mit tegyünk velük.
Meza a legénység újraszervezésével volt elfoglalva, így Arkis kísérte őket vissza. Furcsa volt, hogy valaki van velük, mert eddig mindig ketten mentek, vagyis siklottak a folyosókon.
- Azt hiszem, muszáj lesz végig gondolnunk, mi lesz, ha mégis a földön kell hagynunk benneteket. Idő kell, amíg valamilyen ellenszert ki tudunk találni a betolakodó gondolatok ellen.
- Mi történt az előbb ott a parancsnokkal, és mit jelent az a betolakodó tudat - nézett a fiú Arkisra. - Értsd meg barátom, ez nekünk nem más, mint egy varázslat. Látom, ti értitek, mi zajlik ezekkel az idegenekkel, mégis féltek tőlük. Mi azt sem tudjuk, hogyan viseljük magunkat, hogy el ne rontsuk a dolgok menetét. Annyira nagy a baj, ahogy én éreztem ott az előbb?
- Kilábalunk ebből a bajból is, és a másikból is, egészen biztos. Egyébként nagyon jól ráéreztél arra, hogy hipnotikus beavatkozás ez, Zemme azért mondta, - jó gondolatok születnek az emberi agyban, jobb, ha itt vannak a barátaink közöttünk. - Kérded mi történt a parancsnokkal?... láttad a pirosságát...
- Az idegenek tették? - ámult a fiú, mert most villant az agyába, hogy Zemme is nagyon hasonló volt ott fent a szobrok alatt.
- A hipnózis piros színe elöntötte az arcát, de nem tudták az akaratukat ráerőszakolni, mert Zemme azonnal elaltatta. Kevesen maradtunk, akikkel biztosan nem tudnak elbánni, ezért kell benneteket biztonságba helyezni. Ha el kell hagynunk a naprendszert, olyan manővereket hajtunk végre, amiket ti nem biztos, hogy kibírnátok.
- A szülém álmában már szerepelt párszor a lány, aki velem van. Ismerősként fogadják majd őt is - a fiú úgy beszélt, mintha meg akarná nyugtatni Arkist, hogy róluk nem kell gondoskodni, - ti csak vívjátok meg azt a különös csatát.
- Zemme pontosan elmagyarázott mindent, tudom mit kell tenni, ha egyedül maradunk a nagy eseménynél - folytatta az embere beszédét Hajnal. - Tudom, hogy kell kapszulába gyűjteni a folyadékot, a másikba a vért, és azt is tudom, hogy kell a fagyasztórúdba helyeznem őket, ahol biztonságban lesznek. Úgy tudom, fagyasztórudat csak le kell tennem egy helyre, ahol puha a föld, és az majd beássa magát.
- Jól tudod ezeket kedves húgom, - mondta a tudós - de azt hiszem, egy másik verziót alkalmazunk, mert semmilyen kockázatot nem vállalhatunk.
- Másikat? - vágott közbe a fiú. - Mi az a verzió? Haza megyünk, és kivárjuk az időt úgy, ahogy kivárták az őseink is, hogy megszülessen a gyerekük.
- Nem barátom, nem! Légy türelemmel, majd hazamentek nem sokára. Találkozhattok a barátaitokkal, rokonaitokkal, de egyelőre csak álmukban. Amíg vissza nem érünk a küzdelmes utunkról, addig egy kompon kell élnetek. Ha közben megszületik a fiú, ... .
- A lány! - vágott közbe Hajnal.

 - Fiú lesz az húgom, - mosolyodott el Arkis - pontos mása lesz ennek! - és megveregette két oldalról a fiú karjait. - Három robot vigyáz majd rátok. Őriznek, szolgálnak, de akár repülnek is a komppal, ha azt parancsoljátok nekik.
- Ott állnak, és bámulnak ránk mindig - a fiú hangjában kis bosszúság bujkált.
- Nem bámulnak azok, ha nem akarjátok, nem is találkoztok velük. Csak figyelik a környezetet, és ha szükséges beavatkoznak. Intelligens programjuk van, de ha kell akár évekig is el vannak egy dobozba zárva. Nem zavarnak ők egyáltalán. De ha arra gondolsz, - sejtelmes cinkossággal mosolygott Arkis - a zene burokba zár ott is és sem ember, sem gép azon a burkon be nem leshet.

- Te biztonságban vagy az idegenektől? - fordította más irányba a beszélgetést Hajnal - Az asszonyod, a gyerekeid mind a Zed szektorban pihennek már évek óta, neked nem keseredett meg a lelked, mi ad még most is erőt ennyi csapás után.
- Ti vagytok az én reménységem. Ha túljutunk ezen az őrületen, amit az idegenek okoznak, lehet, hogy egy év múlva már gyógyultan ébreszthetem őket a hosszú álomból. Engem nem birkózhatnak le kerge gondolatok.
- Azokkal mi lesz, akiket megfertőznek? Azokat örök álomba külditek, vagy hogy lesz majd a jövőben, annyira ijesztő ez így - kérdezett tovább a lány.

A szoba fala kivilágosodott, mindhárman arra fordultak. Színek jelentek meg, majd a REM zónácska rajzolódott ki, a hosszú magasba vezető lépcsősorral, fent az aranyszobrokkal. Zemme éppen lefelé tartott a lépcsőkön, biztosan észrevette, hogy a távolból ők is látják, mert az ujjával intett, majd szólt is feléjük.
- Azt akarom, hogy mindenről tudjatok, ezért vegyetek részt ti is a döntő megbeszélésen. Mindjárt jönnek az új első parancsnokok, de pár pillanat még, mert most érünk vissza a földre, és feladatuk van.
Az ülőkékben hanyatt dőlve beszélgettek, mint előbb, de már nem csevegés volt ez, hanem ideges várakozás. Látták a Rem zónácskába egymás után érkezőket. Színek vibráltak az arcukon, de érdekes mód, egyikük sem beszélt, csak a gondolatok hevessége gerjesztette a látható jeleket.
- Azonnali fontos döntéseket kell hoznunk, mert az utóbbi pár ezer pillanat alatt minden megváltozott. - Zemme az egyik belépőre mutatott - Ifjú tudósunk kapcsolatot teremtett az idegenekkel, akiknek a jeleit Hola fogta először, több mint hatvan földi évvel ezelőtt.
- Kapcsolatot? De akkor azok itt lehetnek a közelünkben! - csillantak meg Velle szemei.
- Nem szinkron kapcsolat volt köztük, csak a Holáék régen küldött kérdésére érkezett válasz. - Zemme a nemrég megismert mosolygós Kilm felé fordult - mondd el, hogy értsék ők is.
Kilm az egyik falon képet nyitott, gyönyörű csillagos eget. Egészen más volt, mint amilyennek innen a földről látszik, de mégis fel lehetett fedezni rajta az ismerős csillagállásokat is. Gyönyörű színes ködben fürdőző milliószor millió kicsi lámpás betöltötte az óriási falat.
- A jeleket nemrég egészen más irányból fogtuk, mint amerről Hola fogta - mutatott a programozó Kilm a négy pontra, ahol most idegennek tűnő zöld foltocskák lüktettek. Hatvankét földi év alatt megtett útjukat így pontosan követni tudjuk. Amikor hozzájuk érkeztek a tőlünk küldött jelek, akkor a második zöld pontnál lehettek. Látszik, hogy irányt változtattak, vagyis már nem felénk tartanak, hanem szöget zár be az a képzeletbeli vonal, ami akkor összekötött bennünket. Tudhatják-e, hogy vagyunk? Fogtak-e már jeleket tőlünk, arra nem utaltak ebben az első üzenetükben.
- Az üzenetről beszélj fiatal barátom - szólt közbe Rotta - van-e olyan információ, amire most szükségünk lehet? Tőlük származnak-e az agresszív gondolatok?
- Olvasd fel a szöveget, hogy mindnyájan tudjuk elemezni, szakterületünk szerint - Velle is sürgette már, őt is a megfejtett szöveg érdekelte - a mostani üzenetet is, amit utoljára fogtunk - tette még hozzá.
- Akkor felolvasom, de a megfejtésben önkényesen választottam a szinonimákból. Az első üzenet szövege.
"Olyan társas lények vagyunk, akik képesek összefüggéseket felismerni. Technikai fejlettségünk már lehetővé teszi, hogy elhagyjuk, a szülőbolygónkat. Úton vagyunk. Egyik egységünket kozmikus vihar dobta ismeretlen pályára. Ha valaki fogja üzenetünket, kérjük, segítsetek a kettes spirálban a nagy sötétség örvénye felé száguldó testvéreinknek. Aláírás: Háromegész-tizen-négyszázad" - Ezt fogta Hola hatvankét földi évvel ezelőtt. Egy rövid üzenetet küldtünk abba az irányba akkor, amerről ezt kaptuk. Mert nem tudtuk mi az üzenet szövege, hát néhány szóban bemutattuk magunkat, és aláírásul, hogy ez a jelsor is értelmes lényektől származik; a háromegész-tizennégy-század-ot írtuk.

- A második is tőlük jött? Ők a telepatikus agresszorok? - bár Zemme már tudta a választ, de terelte Kilmet, hogy csak a legfontosabbakat mondja.
- Igen, a második is, ez a szövege. „Az irányíthatatlanul sodródó hajónkról kétségbeesett üzenetek jönnek. A halálfélelem kiszámíthatatlan hatással van az ott tartózkodók tudatára. Kérjük, ne semmisítsétek meg őket. Ne semmisítsétek meg őket. Aláírás: Háromegész-tizennégy-század".
Csend lett a Rem zónácskában és Hajnalék szobájában is. Mindenki azonnal tisztába volt, honnan érkeznek azok az elvadult agresszív gondolatok, amik már vagy negyven embert kényszerítettek a hibernálás előszobájába...
- A kontroll nélküli agytevékenység kusza agressziója sugárzódik telepatikus módban az elszabadult hajóról. Semmilyen támpontunk nincs, hogy merre száguldhat azaz egység, de még annyit sem tudunk, közeledik-e, vagy csak halad valahol száz fényévnyi távolságon belül. A száz fényévnyi távolság kritikus határnak tűnik az elméletünk szerint, mert azon túl a tér kiegyenesít minden információt ha az a fénysebességet meghaladja. De egyébként sem kellene olyan messze keresnünk őket, a rádiójelekből kiszámítható egy képzeletbeli gömb, amiből még nem juthattak ki. - Zemme észrevette, a többiek nem a navigációs adatokat akarják hallani, hát át is adta a szót Rottának.
- Amíg nem tudjuk a pontos helyzetét ennek az elvadult hajónak, addig el kell hagynunk a naprendszert. Csak ott tudunk olyan hirtelen manővereket végezni, hogy az esetleges támadást ütközés nélkül elháríthassuk. Volt hasonló esetre kidolgozott terv a vészforgatókönyvek között, az szerint fogunk cselekedni. Földi barátaink természetesen nem voltak ebben a tervben, de egyszerű megoldással őket is beleszőttük. Ők a földön maradnak, egy kettes típusú kompban, három robot védelmében. Amikorra  szükséges, reményeink szerint visszaérünk és lezárhatjuk az egyik legfontosabb programunkat.
Arkis felállt, a beszélők felé mutatott.
- Hallottátok, megszületett a döntés. A kettes típusú komp nagy, kényelmesen élhettek benne, de ki is mehettek a természetbe, csak az a fontos, ne távolodjatok el, és ne csináljatok olyant, ami veszélyes lehet. A robotokat gondolattal is irányíthatjátok majd, ha a megfelelő kóddal külditek az utasítást. Te ezeket ismered, sokat gyakoroltad már - nézett Hajnalra. - Kapcsolatban maradunk veletek, de azt tudnotok kell, hogy a képeket, amiket láttok majd, a nagy távolság miatt, akár több ezer pillanattal később látjátok, mint ahogy azok történnek. ...és persze mi is nagy késéssel látunk majd titeket - tette még hozzá. A telepatikus kapcsolatot ne tartsuk fent állandóan, mert most pont az a baj, hogy azok a kóbor beszédek, elvadult ordítások amik átjárják a kozmoszt, összezavarhatják a kommunikációnkat.
- Mikor indulunk, hol leszünk mi, ha csak egy kompban élhetünk? - a fiú tudni akarta, hogyan is telhetnek majd a napjaik. - Valahol az ismerős pusztában, vagy valami távoli földön kell majd várakoznunk?
- Nem egy meghatározott helyen kell maradnotok, mint előbb már mondtam, csak néhány fontos szempont lesz, ami szerint mozoghattok a földön. Bárhol tartózkodhattok, csak ne találkozzatok emberekkel, vagy nagyobb vadakkal, mert azok veszélyt jelentenek. Ha a levegőben akartok, ott is tartózkodhattok, mert ha nappal a földhöz közel szálltok, akkor egy felhő takarja el a kompot, így senki sem ijed meg az "égi" valamitől. Ti azért láthatjátok a tájat, a vidéket, mert a "szemetek", - Arkis itt egy fényes dobozkára mutatott - átlát a felhőkön. De a vizek mélyére is merülhettek, mert a járművetek ott is képes mozogni, bármilyen mélységben.
- Víz alatt repül, azt mondod?
- Mondjuk inkább, hogy úszik - futott át egy mosolyszín a tudós arcán. - A hely megválasztásával nem kell bajlódnotok, mert azt a robotok elvégzik, csak egy képet alkossatok a képzeletetekkel, és ahhoz hasonlót kerestessetek velük.
Ekkor a Rem zónácskában elült a beszéd, mindenki felállt, és csendben néztek fel a fényes szobrokra. Innen távolról is érződött, hogy a pillanat tiszteletet parancsol. Csak oldalról látszódott az emberek arca, egyedül Zemme áll szemben. A fiú meglepődött, hogy a mellette ülő Arkis is feláll, a gondolataiba merül, és az arca minden színét elvesztve, hófehérré változik. A képen lévőkre pillantva látta, hogy azok is fehér, ünnepélyes arccal állnak mozdulatlanul. Szemeik kellemes színekben csillogtak, a szájuk pedig olyan lett, mintha valami piros gyümölccsel kenték volna be. Megszorította Hajnal kezét, és alig hallhatóan kitört belőle.
- Milyen szépek! - és érezte, hogy a párja viszonozza a szorítását.Csalóka volt ez a látszat. Földi szemmel szépnek látszó arcok egy felfokozott lelkiállapotról árulkodtak, az elszánt akaratról. Eskü volt ez egy nagyon nehéz feladat végrehajtására: alázattal, bátorsággal, akár a végső küzdelemig, a kis közösségért.
- Ha minden zóna visszajelezett, indulunk - Rotta szavaival véget ért az utolsó eligazítás, mentek a jelenlévők elfoglalni helyüket a rájuk bízott zónában.
Érződött, hogy a hajót felkészítették egy nem mindennapi akcióra, mert a folyosókon senki sem járt, a színes kristályok, amik eddig vidáman csillogtak, most mind fehér fénnyel világítottak, kísérteties csendet sugározva. Csak a három ember suhanása vetített árnyjátékot a szürke falakra. Arkis megpróbált a kérdéseikre érthetően válaszolni, de minden szavában ott bujkált a féltés. Mindenképp távol kell tartaniuk magukat a külvilágtó, főleg, ha állatok, vagy netán emberek vannak a közelben. Zemme észrevétlenül csatlakozott hozzájuk, - talán úgy érte utol őket, - mert meglepő volt, amikor ő válaszolt Arkis helyett.
- A robotokkal ne törődjetek, ők tudják a dolgukat. Várjatok türelemmel, mert mi biztosan visszajövünk, és még nagyon sokáig itt fogunk élni mellettetek a földön. Ha a gondolataitokban megjelenünk, én, Meza, vagy Arkis rózsaszín arccal, és a szemünk kékesen csillog, akkor valódi lesz a kapcsolat köztünk. De csak olyankor. Ha bármilyen más kép furakszik a tudatotokba, az vagy egy betolakodó értelem rafinált csábítása lesz, vagy a fantáziátok játékos csapongása.
Zemme úgy, ahogy jött, hirtelen elkanyarodott tőlük egy mellékfolyosó fekete szalagján, alakja a távoli fehér fényben teljesen feloldódott. Eddig fel sem tűnt nekik, hogy ugyanazt az utat járták be, amit nemsokkal ezelőtt. Elhaladtak a félkör alakú óriási átlátszó fal mellett is, ahonnan látni lehet a csillagokat, de most csak egy pillantást vetettek a gyönyörű látványra. A fiú nem tudhatta, ha nappal lenne, most láthatná először az ismerős tájat a valóságban azóta, hogy a hajón tartózkodik. Földön támaszkodott most a hajó három óriási talpa, mélyen benyomódva a megpörkölt talajba. Arkis megállt, mellette ők is, mert két szék siklott eléjük, mint a ZED szektornál sok nappal ezelőtt.
- Menjetek barátaim, elérkezett az idő - veregette meg a fiú karjait a régi barát, és Hajnalnak megsimogatta a hasát. Elfehéredő arccal, akadozva mondta még, - vigyázzatok rá nagyon! ... és magatokra is! - majd megindult a járdán visszafelé. Még látszott egy pillanatra, ahogy int a kezével, majd ő is beleveszett a háttér erős fényeibe. Néztek utána, de a székekből halk, de határozott hang hallatszott
- A következő zsilipelésnél indulunk.

Elszakadva a barátoktól

Meglepő volt a hang, de most mégis természetességgel vették tudomásul: indulni kell valahova, hát beleültek a székekbe. A kristályfalon túl egy komp siklott be messziről, az űrből, majd eltűnt a túloldali falban. Megmozdult velük a szék, lágyan vitte őket, majd néhány pillanatig olyan érzésük támadt, mintha emelkednének, aztán * lelassultak, kis koccanást hallatszott, és megérkeztek*. Tapogatózva álltak fel, mert az apró világító pontok nem adtak elég fényt, hogy megállapíthatták volna, hova is jutottak. Még hallották a székek távolodó neszét, ahogy azok otthagyták őket, *majd teljes csend borult mindenre.* Hajnal önkéntelenül is a fiúhoz simult, az ujjai erősen belemartak a másik ruhájába. De a kísérteties pillanatoknak gyorsan vége szakadt, mert az előbbi pici fények egyre erősödtek, és a sárgás világosságban* legnagyobb ámulatukra a kedves fészkükben találták magukat. Ott volt a heverő, a színes párnácskák, a függönyök mind félrehúzva, látszódott az a fura ló utánzat, a víz csendesen spriccelt ezer kicsi sugárban. Ott volt a fal is, ahol képek idézhetők meg, de most csak a csillanások jelezték, ha akarják, megidézhetik a múltat, vagy valahova távolba nézhetnek vele.
- Eltűnt a patak!
- A mező is a gyümölcsfákkal. - Hajnal körbefordult, próbálta kideríteni, hogy ez most valóban az ő kis birodalma, ahova réges-régen beköltöztették, vagy csak másolata annak. - Itt a kövecském! - mutatott a fiú felé egy sárgás színű követ, amit a felénél egy fehér csík fogott körbe.
- Milyen kő az?
- Ez az én örökségem.
- Örökség?
- Néne mesélte, hogy ezt a követ szorítottam a kezemben, amikor megtaláltak. Senkinek sem akartam oda adni, csak azt hajtogattam, hogy ez az enyém, ezt én az anyácskámtól kaptam.
- Ez ugyanaz a hely. Most látszik mennyire kicsi volt a te birodalmad - nézett körbe a fiú. - Kár, hogy az a szép táj nem látszik, meg az a kis hamis patakocska - és megsimogatta a lány arcát.
Ismerkedtek volna a szobácska valódi határaival, a falakat kopogtatták, merre lehet az ajtaja ahol bejöttek, vagy nyílik-e valahova folyosó, amikor a fal csillogása felerősödött, majd az ismerősök egész serege látszott rajta. Zemme, Meza, Arkis, és még vagy hatan. Csillogó robot tömbök mögött álltak, kezük a kristályokon matatott, amikor észrevették, hogy a földi pár szobájának képe jelent meg náluk. Feléjük fordultak, úgy tűnt, mintha pár lépésnyire lennének.
- Induljatok! - Zemme hangja betöltötte a szobát, a tudatukat. Érzésektől mentes parancsszó volt ez, de a szempárok csillogása tele volt meleg biztatással. - Egy magyarázó felvételről megismerhetitek majd a komp minden szögletét, és a robotoktól bármit kérdezhettek, mindenre válaszolnak. Két emberformájú, és egy kőtömb formájú, mint ahogy a a földi barátunk nevezte. Mindhárom ugyanolyan intelligencia szintű, bármilyen feladat végrehajtására képesek.
Nem volt több búcsúzkodás, a kép megremegett a falon, egy másik sima felület is megvilágosodott, és azon keresztül látták, hogy halad velük a szoba, ami most egészen elsötétült. Feltűnt a folyosó, ahonnan jöttek az előbb, a nagy fal is, amin keresztül ki lehetett látni a csillagokra. Hajnalnak ismerős volt a helyzet, már tudta, a zsilipkamra fala az, ami ott sötétlik előttük. Le sem ültek, meg sem rezdült a egyetlen tárgy sem, csak az ablakon keresztül látták, ahogy a zsilipkamra külső fala is eltűnik. Néhány pillanat múlva mindketten az ablak felé fordulva nézték a csillagokat, és mintha fás dombok látszódtak volna balra lent.
- Nézd! - húzta közelebb az ablakhoz a fiú Hajnalt - abból a nagy hegyből jöttünk ki. Távolodik ... lassan, de távolodik.
- Az nem hegy, hanem a hajó, ami a csillagok közt úszik. Azon éltem majdnem kétszer tíz évig - a fiúnak úgy tűnt, mintha kis könnycsepp jelent volna meg a lány szemében - vissza megyünk-e mi még azon a zsilipen keresztül valaha?
- Persze, hogy vissza! - majd egymásra néztek a sejtelmesen beszűrődő csillagfényben és érezték, hogy most nagyon magukra hagyva, árván állnak itt, és egyáltalán nem természetes az a visszatérés.

Ami előbb még hegynek látszott, már távolodva felhőként úszott, körvonalai elmosódtak, majd egyre fényesebb lett, és beleolvadt az ég csillagai közé. Még sokáig néztek abba az irányba, ahol az a fénypont eltűnt. Szótlanul üldögéltek a kivilágítatlan szobában, a hajón eltöltött időből egy egy esemény emléke erősödött fel, majd tűnt el új képeknek adva át a helyét. A fiú szólni akart, de Hajnal egyenletes mély lélegzéséből rájött, hogy a párja elaludt. Nyugalom volt a lelkében, de az esze nehezen fogadta el, hogy ez most a valóság. Rendet akart tenni a gondolataiban, így, hogy most ennyire magányosan nézte azokat a csillagokat. Otthonról is olyan sokszor méregette őket a tekintetével, melyik milyen messze lehet a másiktól, melyik csillog szebben. Aki most itt a vállára dőlve alszik, nem egy fantáziakép, és ez a félhomályos éjszaka sem egy álom bolondos játéka. Érzi, a tenyerében nyugvó kéz meg-megrándul, a hajtincset már sokadszor tolja félre, mert bizsergeti az arcát, és mozdulni se nagyon mer, nehogy felébressze a lányt. Hm ... nem is lány. Asszony ez, az ő asszonya. Nem idegen törzsből lopta, nem is egy rég kiszemelt lány, aki miatt napokat vágtat lopva, kitalált üzenetet víve az otthoniaktól annak a másik családnak. Nem! Ezt az égben adták neki. Ott fent, mert az a nagy vashajó mindig valahol az égben úszkál. Lehet, hogy most is ezzel a komppal, - mint ahogy azok a csillagokból jöttek nevezik - most is valahol fent az ég peremén állnak, vagy úsznak egyik felhő tetején. Gondolatai álomképekkel keveredtek, ő is elaludt, de még álmában is vigyázva tartotta az asszonyt, nehogy bármi is megzavarja az alvását..

A reggel nagyon valódinak tűnt. Először azt hitte még úgy félálomban, hogy a folyó menti faház egyetlen nagy
szobájának ablakocskáján sugárzik be a fény, és a halk csobogás az eső hangja lehet. Kezében a sokrétegű selyemtakaró, és az eszébe villanó ellentmondás hirtelen egészen felébresztette. Ha esik az eső, hogy süthet be a nap? Felült, nem akarta, hogy az álom utolsó foszlányai bolondot csináljanak belőle. A napfény így a szemébe sütött, láthatta azt az ablakot, amin keresztül este a csillagokat nézték, és Hajnal körvonalait, a vízsugár alatt. Hm! A kompban vannak. Visszaidézte az álmok maradék képeit, de nem tudott összerakni belőlük egy érthető történetet. Hihetetlen volt, ahogy Zemme az idős szüléjével beszélget, amíg ő a ló begyulladt patáját áztatja a főzetben, a karám kerítésén kívülről pedig furcsa idegenek könyörögnek segítségért. Nehezen rendeződtek ezek a hajnali gondolatok. Még folytatta volna az esti merengést ezen a fura helyzeten, hogy ő a szabadon kóborló magányos ember ennyire másféle életbe cseppent, de a víz alól előtűnő asszonyának kéjes mozdulatai elűzték az ész uralmát. Selymeket rúgott félre, a takarót dobta hátra, és felejtette már az éjszaka képeit. A megszólaló zene beleolvadt a betörő napfénybe, a csobogó víz hangja egy dallamot festett alá, ami egyre bizsergőbben járta át minden porcikáját.Halk nyikkanások feltörő sóhajok keveredtek az elhaló vízeséshez, vitte vitte őket a kéjes reggeli fény, a sikongó zene, egészen az ég pereméig. Új élet, új reggel.
- Még nem árthatott ugye? - simogatta meg az asszony hasát a fiú.
- Ó az én gondos emberem - borzolta a fiú haját Hajnal - még jó, hogy így eszedbe jutott - és nevetett, nevetett.

Szép csillogó volt a fény, de mégis kísérteties. Felhők bukdácsoltak alattuk, fent pedig egyetlen csillag sem látszott, csak a nap bújócskázott a fehér párnák között.
- A kamerák átlátnak a felhőn, nézzük meg a falon, mi lehet ott alattunk - nézett Hajnal a fiúra.
- Nézzük meg! Itt mitől kapcsolódik be az a kép? - kérdezte, de még a végére sem ért, a falon megjelent alattuk egy út, amin messze-messze lent egy karaván lassan haladt. Egészen apróknak látszódtak a lovak, hátukon két zsákkal, a hajtóik előttük botladoztak a göröngyös úton. Hosszú volt a sor, a vége a völgy bokrai közé veszett.
- Hol lehetünk, kik ezek?
- Nem tudom, valahova nyugatra tartanak. Hajcsárok ezek, a gazdájuk már sokkal előttük jár, megvárja őket egy fogadó faluban, aztán ha megszámolta a vagyonát, - a lovakat, meg a málhát - ő kel útra elsőnek néhány testőrével.
- Arkis mondta ezt?
- Igen! Ő ismeri legjobban a földi emberek szokásait - majd mintha az emlékeiből valami hasonló bukkant volna elő, már mesélt is. - Nagyon régen már, amikor egyik törzs életét tanulmányozták, Arkis megengedte, hogy én is nézzem itt a falon, hogyan élnek azok az emberek. Láttam őket állatot terelgetni, vadászni, láttam azokon az estéken is őket, amikor nagy tűz égett a házaik közti téren és mindenki ünnepelt. Volt egy kisfiú, aki egy óriási lovon úgy nyargalászott, a sörényt fogva, mint aki odanőtt. Arkis őt mutatta volna mindig, de engemet a lányok játéka jobban érdeket. Amikor kitört egy nagy vihar, és ő a sűrű lombú fa alatt állt ráborulva a lova nyakára, belevágott a villám az egyik vastag ágba. A fiú akkor az égre kapta a tekintetét, ahonnan a villám kivillant, nekem úgy tűnt, mintha meglátott volna. Pontosan rám nézett, bele a szemembe. Annyira meglepődtem, hogy az arcom elé tettem a kezeimet, csak az ujjaim közül mertem kilesni. - Kicsit pironkodva még hozzátette - azután már én kerestem minden nap, hátha látható lesz újra. 

- Te, az a villám, amikor szétcsapta azt a fát ... - kicsit tétovázott majd összehúzott szemekkel kérdezte még - az a gyerek én voltam?
   - Persze, hogy te voltál. Azóta sem láttam azt a helyet, pedig nincs messze a házaktól. A fát egészen elfelejtettem eddig, mert csak az a két szem jut eszembe mindig, ahogy hirtelen rám pillant.- Menjünk oda, és nézzük meg. Nekem sokszor eszembe jutott az a nagy reccsenés, de ha arra jártam, csak messziről néztem a szerencsétlen fát. Nagyon megijedtem akkor, de talán az a pillanat volt, ami elsöpört bennem minden irtózatot, ledöntötte a gátat, ami mögé addig bújtam, mert azóta nem félek az égiháborútól. ..
- Amíg odaérünk próbáljuk ki, milyen étkeket tud a mi kis robotunk készíteni.
Hajnal óhajára meg is jelent egyik falból kilépve egy hasonló robot, mint amilyenek a hajón is szolgáltak. Készült a füstölt hal pillanat alatt, de hirtelen fontosabbá vált a látvány ami alattuk lent, a földön feltűnt. Ott állt a fa kettéhasítva, egyik fele, az elhalt rész már alig látszott ki, mert a növények belepték, a gombák felélték. Másik része csonkán meredt az ég felé. Látszott róla, hogy régen történt vele a baj, mert már újra hajtotta az ágait, egész szép kis korona alakult ki rajta, közel a földhöz.
- Keresünk egy sima helyet, ahol leszállhatnánk, és megnézzük közelebbről is - nézte a fiú a környéket. Próbálta felidézni, hogy néz ki közelről a talaj.
- Megmondjuk a Ketteskének, nézze meg hol szállhatnánk ki. - Hajnalnak is tetszett az ötlet - Nagyon régen lépkedtem már valódi fűben igazi köveken. Meg kell tanulnunk újra úgy élni, ahogy a földi emberek élnek.
- Ki az a Ketteske?
- A kettesszámú robot. Úgy hívjuk őket, ahogy akarjuk, de nekem azt tanították, hogy az egyes számú mindig amelyik az étkezést intézi, a kettes az, aki pontosan olyan, mint az ember, legalábbis a felépítése szerint, a hármas pedig aki az erőt képviseli.
- Üdvözöllek Egyeske! - csapott a fiú az asztalra, mert most az egyes számú, miután kiadta az ételeket, asztalként szolgált.
- Üdvözöllek parancsnok - jött a hang valahonnan a tál alól, amiből ettek. - Felhívom a figyelmeteket, hogy a programom ugyanolyan, mint a társamé, tehát velem is megbeszélhettek mindent. - A meglepetés elmúltával összenevetett a két ember, kicsit különös volt, ahogy valahonnan a halas tálból megszólalt a hang.
- Igényt tartunk a tudásodra, de azért meg akarjuk ismerni az eszközeinket, amiket használhatunk majd. Ezt a kis repülő házacskánkat sem ismerjük még, pedig elég sok időt kell itt eltöltenünk. Szólj a Ketteskééknek, jöjjenek ide ők is, szeretem, ha látom azt, akihez beszélek. - Az asszony, mert hát asszony volt ő már, olyan határozottsággal beszélt, mint ahogy a hajón hozzászokott, amikor gépet kellett utasítani. Kis zizzenés hallatszott, és ahonnan nem rég az Egyeske besiklott, most egy nő lépett elő, aki alig különbözött kinézetre Zemmétől.
- Ez eszembe sem jutott - meredt tágra Hajnal szeme - női megjelenésű robot! - és ingatta a fejét. - No, mindegy nem számít. A Hármaska hol van, ő miért nincs itt?
- A parancsnok most alapállapotban van, nem riadóztattam - a robot szépen artikulált beszédén nem lehetett észrevenni, hogy gépi hang csupán.
- Már köztetek is van parancsnok? - kacagott fel a földi asszony. A fiúra is átragadt a nevetés, így a Hármaska alapállapotát, hogy milyen lehet az, nem is firtatták tovább. - Remélem ő férfi - kérdezte még mindig nevetősen.
- Ugyan olyan vagyok, mint ő, róla mintáztak - volt a válasz.
- Ehh nem számít - legyintett az asszony.
- Keressetek egy leszálló helyet a fa közelében, megnézzük hol csapott le a villám akkor - a fiú csak úgy mondta feléjük nézve, ha már annyira egyforma a programjuk, hát intézzék egymás közt el a munkát.
- A fa környéke tiltott zóna, oda nem mehettek - figyelmeztetett a Kettes.
- Miért nem? - Hajnal nem értette, mert arról sosem beszélt senki, hogy van tiltott zóna.
- A villám veszély miatt.
- Ide szokott csapni a villám? Nem látszik, hogy azóta egyszer is belevágott volna valamibe, ... meg hát most felhő sincs az égen, gyönyörűen süt a nap.
- Máskor nem is, de amikor itt van a közelben egy kvantum hajtómű akkor kölcsönhatásba léphet a földsugárzással és örvényáramok.....
- Mit csinál a mivel? - a fiúnak egy pillanatra tátva maradt a szája.
- A fa körül több ezerszeres a földsugárzás, mint az átlag, így akár plazmagömb is kialakulhat, ami veszélyes lehet rátok nézve.
- Lehet, hogy akkor régen ilyen villám csapta szét a fát? - a földi asszony értette miről beszél a Kettes. Emlékezett még a történetekre, amiket a hajón meséltek az emberek, hogy bukdácsolt a plazmagömb árkon bokron keresztül, amíg magába nem omlott, vagy fel nem robban valamilyen anyaggal való kölcsönhatástól.
- De ha messzebb szállunk le és odamegyünk, akkor nem lehet baj, akár közületek is elkísérhet valaki bennünket.
- Nem lehet odamennünk, mert a mi energia ellátásunk is egy ilyen plazmaművel működik, ezért nagyon kockázatos lenne elkísérni benneteket. Esetleg a parancsnok mehetne veletek odáig, rá nem hat a sugárzás.
- Akkor csak biztonságos közelségbe szálljunk le, ahonnan jól odalátunk, majd ott kiderül, érdemes-e sétálni azon a helyen, vagy csak a tövises bokrok uralnak ott mindent.
A komp felemelkedett, majd lassan, ahogy egy felhő úszik az égen, ment egy kört, pontosította a felszíni térképét.
- Egy olyan hely van, ahova leszállhatunk, ott ahol mutatom - egy kör jelent meg a fali monitoron, a sérült fától jó nyíllövésnyire - a másik oldali tisztás közelében emberek vannak, és egy nagy állatot is érzékelek arra.
A fiún furcsa bizsergés futott keresztül, mert már sok nap telt el azóta, hogy elszakadt a földi emberektől. Most itt, nem is olyan messze emberek vannak a domb mögött. Lehet, hogy a törzsből valók, de előfordulhat, hogy a nagycsaládból valakik. Látszódhatott rajta a felajzott idegállapot, mert az asszonya megfogta a karját, és próbálta maga felé fordítani, majd az arcába mondta.
- Jól van, jól van, mindjárt ott leszünk, de most még úgysem találkozhatunk velük.
Különös felhő szállt le a fák közé, eltakarva a lassan ereszkedő lakókompot. Várták a közvetlen találkozást a földdel, a fákkal, a rég nem érzett illatokkal, de az ajtó olyan váratlanul nyílt fel, hogy szinte visszahőköltek. Előbb még szép világos, napfényes tájat láttak a monitoron, de most csak a lépcsők alatti kis zöldes bokor tűnt át a sűrű ködfelhőből. A Kettes ott állt mögöttük, várt, utasítás híján csak az érzékelői regisztrálták a környezet hangjait, a levegő összetételét, és a domborzatot. Normális földsugárzást észlelt, így semmilyen veszélyforrást nem kellett számításba vennie. Hajnal, és az embere néhány lépést tettek, lábukat csúsztatva a kopár köves talajon, nehogy rossz helyre lépjenek, mert a köd teljesen eltakart mindent. Úgy bukkantak ki a napfényre, mint akkor, még ott a hajón, a kis tó mellett. Egyetlen lépéssel ki a napfényes, gyönyörű kilátásra, de ha visszaléptek, újra köd takarta el őket. Innen nézve látszott, hogy az a fa túl a meredező sziklákon kis egyenes részen, bokrok között mered az ég felé. A fiú emlékezett, hogy akkor sólyomfiókákat akart ellopni egy fészekből, azért mászott fel ide a veszélyes köveken felkapaszkodva. No, nem valami apró, még kopasz, esetleg pelyhedző madarat akart ő akkor a fészkében elkapni, hanem amelyik már a szárnyát próbálgatta verdesett a kiálló kő szélén, ahol a fészek volt. Ha akkor az a villám nem hiúsítja meg a tervét, akkor lett volna egy olyan vadásztársa, de olyan, amilyen csak keveseknek van. Betanította volna ő galambot fogni, meg futó madarat is, de egy jól kifejlett sólyomtól még a legyengül farkas is menekül. Eszébe jutott, hogy ezeken a köveken már lépkedett néhány évvel ezelőtt. Hogy is gondolhatta volna akkor, amint a villám okozta ijedelemtől feldúlva próbált visszamenni ezen a kőperemen, hogy egyszer majd mint egy égből leszálló ember botorkál itt azzal az álombéli lánnyal ?.- Balra szakadék, omlásveszély! - Meglepődve néztek vissza, amikor a Kettes hangja utolérte őket. Erre már a szépségesre maszkírozott robot nem jöhetett velük. Túl voltak azon a határon ahol az a különös valami jön ki a földből, ami akár villámot is gerjeszthet, ha ezekkel a vasból készült csodákkal találkozik. Szép volt ez a szikla-kiszögellés, egyáltalán nem hasonlított a környezethez. Itt dúsan nőtt a fű, bokrok, fák kapaszkodtak meg a vékony termőföldben, mintha semmi köze sem lenne a kopár tájhoz. Balra lent meredek szurdok, jobbra nem is lehetett látni, olyan volt, mintha az égig érnének a sziklák. Kis édenkertet alakított itt ki a természet, mállott kövek közt évezredek alatt összegyűlt a por, a madárürülék, megágyazva a szél fútta magoknak.
- Ott túl azokon a dombokon, messze, ahol földig ér az ég, ott kezdődik a síkság, ott van az én falum - mutatott a fiú a távolba.
- Arrébb van az, a nap felé ahol a völgy látszik, - mutatott Hajnal jóval arrébb, de a keze megállt a levegőben, az arcát rémülten fordította a fiú felé. Kegyetlen robaj hallatszott, valahonnan fentről, még sohasem hallottak ehhez hasonlót.
- Sziklaomlás! - a hangot talán nem is a fülükkel hallották, de tisztán értették mégis a Kettes szavát - bújjatok a szikla mögé. Riadtan húzódtak egy kőfal árnyékába, lestek a komp felé, ahonnan a robot figyelmeztette őket.
A bokrok mögül, ahol a Kettest sejtették, hirtelen sistergő fénycsíkok lövelltek eltűnve egy szilarepedésből kinőtt fácska takarásában. A következő pillanatban beleremegett a táj egy óriási robbanás hangjaiba. Vége sem volt az első csattanásnak, sok sok kisebb követte még, hasonló volt egy villám után hullámzó kegyetlen dörgedelemnek. Fénycsíkok szántották a levegőt, mint viharban a villám, majd az a borzalmas árnyék borult rájuk, ami eltakarta az egész égboltot. Esőhöz hasonlatos kősurrogás zizegett a nagy csattanások között, majd borzasztó kopogással verődtek a sziklákhoz. A levert bokrokon túlról már látszott, ahogy a Kettes fent egy kőtömbön állva küldi az kékes sárgás kegyetlen hangú kis fénygömböket fel, a guruló sziklákra. Az izzó gömbök húzták azt az előbb még érthetetlen csíkokat, amik még néhány pillanatig látszódtak, majd semmivé váltak. Úgy tekintettek arra az emberszabásúra, mintha Zemme állna ott, mint az Égi Atya küldötte, hogy megvédje őket, ha bármilyen baj törne is rájuk. Meglendült hirtelen a Kettes, közelebb szökkent, hogy jobb rálátása legyen a még mindig dübörgő kövekre. Érthetetlenné vált a látvány, mert a robotnő kilőtt sugarai ív alakba görbültek, majd kusza összevisszaságban torlódtak. Úgy tűnt, mintha a Kettes még néhány pillanatig teljes erejéből a sugarakat támasztotta volna, majd a kialakuló tűzgömb teljesen elnyelte. Pillanatokig tarthatott, csak a fénylő lobbanás, mert az izzás összezsugorodott, majd a szerencsétlen robot lassan, mintha valaki tartotta volna, elnyúlt a földön. Fel, felfénylett a plazmagömb még, - ahogy később Hajnal nevezte ezt a kis napot, - majd a Kettes testén lüktetve lassan eltűnt.
- Nem mozdul, ennek vége! - súgta a fiú, és még jobban fölé hajolt az asszonynak, mert még mindig záporoztak a kövek az égből. Az utolsó felrobbantott sziklák egészen másként szakadhattak szét, mint az elején. Már csak itt-ott hallatszott, hogy földet ér valami, de ezek nem kopogós kavicsok, voltak, hanem nagy, robajjal becsapódó nehéz kövek
- Maradjatok, amíg nem biztonságos a visszaút, de utána azonnal gyertek vissza - valahol az agyukban szólalt meg a hang.
- Egyes!...
- Maradjatok, amíg nem biztonságos a visszaút! Saját döntésetek szerint induljatok! A Kettessel megszakadt minden kapcsolatom.

dddddddddddddddddddddddddddddddddddddqqqqqqqqqqqqqqqqqqqqqqqqqq00000000000000000

 

 

 

 


- Ez az Egyes! De hát hol van a Hármas? Miért nem veszi át a Kettes szerepét? - Hajnal nem értette, hogy történhetett ez az egész, és hát most miért bénult meg a komp tökéletes rendszere.
- Már nem hullik, - állt fel a görnyedt testtartásból a fiú, majd mindketten kimerészkedtek a nagy kő takarásából és veregették le a port magukról.
- Nézzük meg!
- Megütötte egy kő is, nézd csak, itt a helye - mutatta a fiú, hol ütődött a Ketteshez a kő - de csak ezt a ráhúzott ruhát sértette meg. - Megfogta a ruhát, ami ugyanolyan volt, mint a távoli emberek öltözéke. Tapogatta kicsit, úgy tett, mintha a törmeléket akarná lesöpörni, de kíváncsian nyomkodta, a testnek látszó gép borítását. Kemény volt, de mégis érződött, hogy a tapintásra deformálódott, mintha lapult volna a nyomástól. Különös anyagból lehetett, egyáltalán nem hasonlított sem a vasra, sem az aranyra, de arra a sárga fémre sem, amiből az edényeket készítik az ötvösök. Egészen más volt ez.
- Gyere, menjünk! - húzta a fiút Hajnal - előbb legyünk biztonságban és ott a nyugodt körülmények közt, talán majd Zemméékkel is tudunk kapcsolatot teremthetünk.
- Az Egyesnek tudnia kell, mit csináljunk ezzel a lepusztult vasnővel.Tudod mi az, ami annyira különös nekem? Az jutott eszembe, amikor a Kettest nézegettem, hogy valami nincs rendjén a Hármas körül.
- Ezt akartam én is mondani neked, mennyire furcsállom, hogy parancsnoknak nevezte a Kettes. Még sohasem hallottam, hogy egy robotot parancsnoknak neveztek volna. A robotok közt nincs parancsnok, a robot, az robot.
A komp még mindig kis ködfelhő közepén állt, könnyű volt visszatalálni, bár a táj kicsit megváltozott, mert a növényeket apró kőtörmelék verte agyon, és a bokrokon is vastag porréteg volt. Megvilágosodott a földig érő felhő és amint átlépték a határát látszott, hogy a nyitott nyíláson sugároznak a belső fények. Az Egyes ott állt a bejáraton belül kis kerekein, mint egy szépen csiszolt kőtömb.
- Arkistól jött-e már üzenet? - Hajnal hangja kicsit hasonlított a robotok szenvtelen hangjára, amikor a gépekkel beszélt.
- Teljesen önállóak vagyunk, a hajóval semmilyen kapcsolatunk nincs - jött a válasz.
- A Hármas miért nem jött amikor a Kettes kiégett? Mi ez a zűrzavar, ami miatt úgy történnek a dolgok, hogy számunkra teljesen érthetetlen? Miféle szuper robot az, akit ti parancsnoknak neveztetek? A Kettest be kell hozni, aktiváld a Hármast, és menjen ki érte.
- Nem mehet a hármas, mert az utasítás szerint ha egy ember kéri, akkor azonnal alapállapotig kell hűteni, és új utasításig úgy is kell maradnia.
- Ember? Mit beszélsz te Zárlatos Zagyvaság? - Az asszonynak jól esett most újra kimondani azt régi gyerekkori csúfolódós nevet, amit a meghibásodott robotokra szoktak használni.
- Az "agyam" tökéletesen működik, a Hármas valóban egy ember. Amikor kérte, hogy hűtsem alapállapotba, akkor jött a Kettes, és az ő mására készíttette el a saját külsejét.
- Nem értem! Három robotnak kellett velünk jönni, de hogy ember is lesz a kompon, arról szó sem volt. Ekkorát nem hibázhat a rendszer. Hogy kerülhetett egy nő a harmadik robot helyére?
- Akit Hármasnak neveztek az Kinne, Zemme húga. Ö adta az utolsó parancsot a komp felszereléséről, majd kérte az alapállapotba helyezését.
- Zemmének van testvére? - Hajnal nem értette.
- Egy fiú, és egy lánytestvére van.
- Miért nem tudtam én ezt? Kimmét ismerem, de nem gondoltam, hogy ők testvérek. Mutasd meg, látni akarom.
Egy-két fal elcsúszása, fordulása kellett csak, és ott feküdt előttük a teljesen átlátszó ember nagyságú kapszula, benne az a nő aki annyira hasonlított Zemmére.Úgy tűnt, mintha a Kettest látnák, ami most kint a fűben hever összeroskadva.
- Kinne! - nézett az asszony a lehunyt szemű mozdulatlan nőre. - Gondolhattam volna, hogy testvérek, annyira hasonlítanak egymásra. Ő szervezte a komp berendezését? - kérdezte, csak úgy maga elé meredve.
- Még valamit akart a kompra hozatni, de olyan furcsa színekben játszott az arca, amilyent még sohasem tapasztaltam senkin, majd a mosoly színeibe váltott a bőre. Néhány pillanatig még nézett egyik kamerába, majd kérte, hogy végezzem a nyugalmi állapotba helyezését. A Kettes akkor ért vissza az új külsőjével, olyanok voltak így, mint az ikrek.
- Kellene beszélnünk vele - szólt közbe a fiú is.
- Kell valahogy beszélnünk vele, - ismételte meg Hajnal is.
- Az utasítások szerint addig nem lehet visszahozni a...
- Csend! - intette le a robotot Hajnal. - Valahogy be kell hoznunk a Kettest, és egy javító robotnak át kell nézni majd, ha kapcsolatba kerülünk a hajóval. Szerinted milyen mód a legegyszerűbb, a Kettes behozatalához? - kérdezte a robotot.
- Ti nem bírnátok el, de ha mégis akkor a beemelés okozna problémát. A szerkezete, vagyis a teste nem roncsolódhatott, mert az védve van mindenféle behatással szemben. Csakis a programja sérülhetett. A tartalék személyiséget, ami a komp felszerelésével együtt jár, most nem hoztuk, az emberi tényező zavara miatt, - és itt Kimme felé nézett.
- Az csak egy kártya! - követte Hajnal a gépi magyarázatot, majd a fiú felé fordult - Egy programkártya az egész. Ha csak az ment tönkre a Kettesben, akkor könnyen pótoljuk.
- Úgy tönkre ment az mint egy döglött ló, nem éled az fel egykönnyen. - A pusztai ember szólt ki most a fiúból.
- Először is a Kettes átmásolja magát egy szűz kártyára, aztán kimegyünk, és kicseréljük a sérült részt ezzel a programkártyával. Lesz két egyforma robotunk, már ami az intelligenciájukat illeti, és helyre áll a rend. - Egészen egyszerűnek tűnt, így ahogy Hajnal előadta a tervét.
- Keresem a szűzkártyát, de nem érzékelem egyik tárolóban sem - mondta a robot, majd valami elemzést végezhetett, mert úgy folytatta. - Feltételezhető, hogy ahhoz az egységhez tartozott, amit a parancsnok nem tudott a hajóról áthozni. Nincs tartalék személyiségünk, és nincs szűzkártyánk.
Ez nagyon meglepte Hajnalt, aki már hozzászokott, hogy azoknál az embereknél, akikhez eddig tartozott, mindig minden pontosan ment, soha ezekhez hasonló hiányosság nem fordulhatott elő.

- Kimme is olyan erős, mint a férfiak? - gondolkodott hangosan a fiú - valahogy  be kellene hozatni vele a Kettest. Most minden megváltozott, itt nem árthatnak azok a távoli gondolatok, és hát ...
- Nem lehet! Felejtsd el! Ő nem jöhet ki erre a levegőre védőruha nélkül, és ha Zemme azt parancsolta, hogy nem ébreszthetjük fel a hipnotizáltakat, akkor magunktól nem próbálhatjuk meg a beszélgetést vele. Talán ha Zemme jelentkezik, megkérdezzük tőle, mit tegyünk.
- Az Egyes is olyan kártyával gondolkodik, mint ami tönkrement a kettesben? - a fiú kezdett úgy gondolkodni, mint ahogy az utóbbi időben tapasztalta a környezetében.
- Igazad van! - ölelte át Hajnal a párját - a Kettes kártyájával hozzuk be. Még úgy sem volt kint a földi természetben, mert mindig belső munkákat végzett - mondta nevetve - legalább tapasztalatból frissítheti a programját.
- Valami különös zsongást érzek, nem tudom, mitől lehet! - a fiú révetegen nézett a még mindig nyitott kijáraton keresztül a messzi felhők felé.
- Én is különösnek találom ezt a fülzúgást, lehet, hogy a magasságtól van. Talán a légnyomás különbség.... Nem! Te, ez nem az! - néztek egymásra, de önmagukba fordulva lesték, a kusza képek összevisszaságát.
- Ez Zemme!
- Meza hangja inkább, csak még nem értem tisztán mit mond.
Áttetsző köd mögül sejtelmesen tűnt elő a hajó egyik irányítópultja, és felváltva Zemme, és Meza képe jelent meg az apró vibráló fényecskék előtt.
- Ti vagytok valóban? - Hajnalnak csak a szája mozgott, hangtalanul kérdezett a különös látomástól.
- Na, végre! - Zemme hangja tisztán csengett már - persze, hogy mi vagyunk. Még nem akartam, de muszáj volt megkeresni benneteket, mert valami hiba csúszott a lakókompotok programjába. Az ellenőrzésnél ellentmondó adatokat közölnek a gépek. Pár száz pillanattal ezelőtt robbanásokat érzékelt az ellenőrző program, aztán meg zárlatot egyik robotnál.
- Ezek igazak lehetnek, de ezen túl még sok minden nem úgy van, ahogy lennie kellene - Hajnal boldog volt, hogy végre megoszthatta a gondot. Szétégett a Kettes személyisége, kint hever a földön mozdulatlanul, még nem tudjuk, hogyan hozzuk be.
- Küldjétek a Hármast, és az majd beviszi, ellátja kártyával, és megjavítja, ha torzult valamije. Nagyon magas hőmérsékletet bír a szerkezete, valószínű, hogy nincs is sérülése.
- Igen, de - habozott az asszony, a fiúra nézett, mintha tőle várná, hogyan magyarázza el a Hármas esetét.
- Nem értlek, mi az, hogy de!
- Nincs hármas! A Hármas helyett Kinne jött át, velünk! - szinte megfagyott a levegő, mert érezni lehetett Zemme eddigi szavaiból, hogy nem tudta mi is történt. A távoli ködös kép, ahonnan eddig a hangok jöttek, egy pillanatra felfénylett, Zemme fellobbanó idegeinek vakító fényei törtek át az óriási távolságon.
- Kinne itt van, bent van a neve a lehűtöttek listáján.
- Lehet, hogy ott vették lajstromba, de ő mégis itt van. Még be sem fejezte a komp felszerelését, amikor kérte, az Egyest, hogy hűtse le. Gondolom a szuggesztió miatt ez volt a kényszerlépés, amit tennie kellett.

Zemme indulatai, mint színek jelentek meg, mert nem megfogalmazott gondolatok, hanem inkább csak érzések voltak. Meza ködös képe tűnt fel a vibrálás között, mert őt látta, benne próbált kapaszkodót találni. De mintha erőt vett volna magán a távoli hang, határozottan szólt.

 - A Kettest be kell hozni. Hajnal maradj a kompon, a földi barátom pedig kicseréli a kártyát a Kettesben.

 - Nincs programkártya másik, mert az ott maradt a hajón, így.

- Az Egyes személyiségét ültetitek át, így lesz egy mozgó robototok. Neked kell megcsinálnod a cserét barátom, mert a hajón már csak a vezérlő pilóta marad, akinek utasításokat adhatok, de ő beépített, így semmilyen operációs tevékenységet nem végezhet. Kinnét nem hagyhatjuk egy pillanatra sem mozgó felügyelet nélkül.

 - Én mindent meg tudok csinálni, amit földi harcos megtud, de ilyen rafinált dolgokat ne bízzatok rám – a fiú ijedten kapta fel a fejét, még hogy ő parancsoljon ilyen eszeveszett vasembernek!

 - Ott leszek veled, amit te látsz, azt látom én is, úgyhogy legyél nyugodt, menni fog.

 - Én viszem a lelkét a kezemben ennek a beszélő valaminek?

- Nem lélek az, majd meglátod, egyszerű lesz. Figyeld, Hajnal hogyan veszi ki az Egyesből, mert majd neked is hasonlóan kell a Kettesből kivenned, és az újat belecsúsztatnod, a helyére.

Kicsit beleremegett a fiú, az új szereptől hirtelen nagyon dobogni kezdett a szíve.

- Hajnal, te cseréltél már kártyát a gyakorlatokon, ugyanúgy kell most is.

 - Gyere, nézd, hogyan csinálom – fogta meg a fiú karját Hajnal. - Ha működőképes, akkor csak szóban utasítjuk, hogy „Kérem a kártyát”. Ha nem, mint ahogy most a Kettes is ott kint, akkor ezt a kulcsot bedugod az arany lapka nyílásába, ami szintén azt jelenti, hogy”Kérem a kártyát”. Akkor ez a kis fedél elcsúszik, és kihúzható a kártya. Nézd csak milyen könnyedén, két újjal fogom, és kihúzom. Ha vissza akarom tenni, akkor is ennyi az egész, csak fordítva.

- Egyszerű ez látom. Ha Zemme súg onnan messziről, akkor nem lehet probléma. Úgy emlékszem, hogy ez az arany valami nem látszott a Kettesen.

Majd megfordítod, ha rajta fekszik, de egészen biztos, hogy a ruhája takarja – hallották Meza hangját is.

 -  Indulj barátom, nagyon sürget az idő, nem tudhatjuk, hogyan változnak a körülmények, és most egyetlen intelligens szolgátok sincs.

- Nézzétek meg, - újra Zemme hangja kúszott a tudatukba – hogy az Energiaradd átkerült-e a kompra, vagy csak a vésztartalék zárolt csomagjában van meg?

- Nem tudom, miről beszélsz? - Hajnal még sohasem hallotta ezt a szót.

- Amiből a Kettes az energiát küldte a sziklák felé. Lehet, hogy nem láttátok, mert az be van süllyesztve a testébe, de ha visszateszed a kártyát ez Egyesbe, az tudja a választ, és a kezetekbe is adja, ha megvan. Innen nem tudjuk utasítani, mert a távolság miatt ezer pillanat is kellene, mire a rádiójel megfordul.

Hajnal visszadugta a kártyát az Egyes nyílásába, életre kelt az asztalszerű robot.

 - Az Energiaradd nevű szerkezetet keressük, nézd át a jegyzékedet, mert szükség lesz rá, ha Kettesként működsz tovább - utasította az asszony.

Szótlan maradt a gép, de a láthatatlan sugár tette a dolgát, mert egy lassan világosodó zöldes kis pajzs csúszott félre, és ott volt mögötte az a különös alakú fémesen csillogó valami.

 - Megfoghatod nyugodtan, erős vagy, ki tudod vinni a Kettesig. – Meza hangja volt. - Indulj barátom.

A fiú tétován nézett az asszonyára, aki a Kettes oldalán az aranylapkát fordította vissza, kezében a kártyával.

 - Megyek, megcsinálom. Nem fér a kezembe az a kártya. Ide dugd, az övem alá, nagyon nehéz ez a vasdolog, két kézzel kell fogni.

Átölelte a csőszerű szerkezetet, és lassan letipegett a lépcsőkön. Egyenesen tartotta magát, ahogy lépkedett, de látszott, hogy nehéz dolgot cipel.

Hajnal már nem az ajtóból követte a tekintetével, mert a köd azonnal elnyelte amint kilépett, hanem a monitoron, ami nem is ebből a nézetből mutatta. Valahonnan felülről nézhetett a gépszem rá, így jól látszott, hogy milyen messze még a fűben heverő robot.

 - Ha kiértél, tedd le a földre, csak a kártya behelyezés a dolgod – Meza hangja újból utolérte. – Ha aktiválódik, akkor mindent ő végez azután.

Balra a törmelékből kiemelkedő szikla ismerősnek tűnt, erre mászott fel akkor rég, hátha onnan meglátja a fészket, vagy esetleg egy jobban mászható utat fedez fel. Egy vad gondolat cikázott át az agyán. - Ő most egy olyan fegyvert fog itt a kezében, amivel akármelyik népet meghódíthatná. Akár még Kínát is. De azokat a nomádokat is, akik mindig költöznek, akiknek a királyuk, vagy, ahogy ők nevezik, kánjuk nagy sereget gyűjt időnként, és hódítani próbál újra, meg újra. Milyen érdekes, hogy ezek a nagy hatalmú idegenek senkit sem akarnak legyőzni, egyik népen sem akarnak uralkodni. Zemme még az ártó idegenek ellen sem engedné, hogy fegyverekkel harcoljanak. Inkább kivitte a kis népét valahova a napon túlra, nehogy egy izzó védekezésben megsemmisüljön valaki. Különös nép ez. Úgy látszik, hogy ott fent az ég valamelyik zugában nagyon bölcs emberek élnek. Jó lenne olyannak lenni, mint ők, és az lenne csak az igazi, ha a földi emberek is hasonlóan gondolkodnának a világról, meg egymásról. Most egy kicsit ő is közéjük tartozik, - mosolyodott el. Hajnalt is felnevelték, pedig mennyire mások, mint a földi emberek. Hm…. Az égből jöttek, mégsem istenek, még csak nem is az Égi Atya küldte őket. Mekkora lehet a világ, miféle titkokat őrizhet még? A gondolatok nagyon elragadták, csak akkor vette észre, hogy megérkezett, amikor Zemme hangja kúszott az agyába.

 - Tedd csak le, a Kettesnek bontsd ki a ruháját, és a mellénél keresd az aranylapkát.

 Meg kellett fordítani a testnek látszó szerkezetet, még kövek is gurultak rá, azokat is ledobálta, majd megfordította. Nem volt annyira nehéz, mint gondolta. Eddig azt hitte, az a borzasztó erő, ami ezekben lakik, az nagyon súlyossá teszi őket. De nem!. Talán még egy embernél is könnyebb lehetett. A ruha anyaga olyan volt, mint a hajón a székek borítása, vagy akármi, amihez eddig hozzáért, és puha volt a tapintása. Kicsit kuncogott magában, amikor félretolta az öltözetét, mert a szép testű nő mellei is a ruhában maradtak, és csak a sima fémesség látszott, amikor félrehajtotta. Ott volt az aranylapka, úgy, mint ahogy bent előbb az egyesnél is látszott.

 - A kulcsot! Tedd a kulcsot a nyílásba! – hallotta valahonnan Meza hangját.

Igen, a kulcs! Elővette a kulcsnak nevezett sárgás színű tűt, és a pici nyílásba dugta. Nem is téveszthette volna el, mert teljesen sima volt az egész test. Félrecsúszott az ajtócska, és ott volt az a kártya, még az ujjainak is megvolt a helye, hol fogja meg. Kihúzta, nézegette, de nem látszott azon semmiféle égés.

 - Nem égett ez el. Semmi baja sincs – dörmögte.

 - Nem látszik az, - Zemme volt ismét – csúsztasd csak bele a másikat.

 Amint bedugta, valami történt, bár nem mozdult, nem is szólalt meg mindjárt, de a különös színű bőre megfeszült, és a szemhéja is mintha rezdült volna, bár arra nem is figyelt eddig, hogy a szemei nyitva vannak-e?  ...

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.