Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ginzeng2(A titok)

Jobb is lesz, ha most elmegy, és itt hagyja az egészet a... Jobb! Még ha egyedül is kell mennie, akkor is. Csak menni-menni, mert így beleőrül ebbe a káoszba. Pedig ha végig gondolja, minden olyan szépen megoldódott, feloldódott. A pszichiátere is úgy vélte, hogy semmi  komolyabb nyomot nem hagyott benne az  fél órás dráma, aminek egyik szereplője volt. Pedig ott valami megszakadt, valami elkezdődött, minden máshogy működik az  óta. Azok a csibészek, meg is ölhették volna, akár őt, vagy Katkát, vagy bárkinek baja eshetett volna, hiszen annyian járnak abba az irodaházba. Amikor észrevette, hogy senki sem kérdezgette a fiúról, valahogy ő is bezárta magába azt az élményt, mert ha a csupasz valóságot nézi, akkor csak az ö fantáziájában létezett  a csodálatos együttlét, vagy az az érdekes jelenet, amikor a szekrény tetejére tette a becsomagolt fejfájását. De ami igaz, az igaz! Azóta sem fájt a feje, és valójában most kitűnően kellene éreznie magát. ... de mégis az a fiú nagyon is valóságos nyomot hagyott benne.

- Ginseng! ... hm... azért kedvesebb nevet is adhatott volna neki. Azt az alufólia darabot is kereste már, amit akkor olyan nagyon gyűrögetett, de az szőrén-szálán eltűnt. Senkinek sem beszélt annak a délutánnak, erről a ködös, félig valóság, félig álom történéseiről. Megcsörrent a telefon. Az ágyra dobta a ruhát, amit nézegetett, hogy vigye-e vagy inkább a lila blúzt,... na, mindegy majd.

- Szia anya! Otthon vagy még? Miért pont vonattal akarsz menni? Húsz év óta nem ültél vonaton! Jó...jó nem okoskodok bele, csak azt akarom mondani, hogy vasárnap mi is kirándulunk és meglátogatunk. Hazafelé már velünk jöhetsz, ne válts retúrt! Puszillak! Majd telózz!

Te Úristen! Ez a lány aztán ledarálta, még szóhoz sem engedte jutni. Mindig rohan. Igaz, rohan itt mindenki, valahogy nem akar megpihenni a világ egy pillanatra sem. De ő ennek most véget vet. Ha csak egy hétre is, de minden álmát, amit dühös pillanataiban szövögetett a semmi tevésről, azt most megvalósítja. Lehet, hogy a reggelijeit is kihagyja, csak délben kezdődik majd a nap. Délelőtti elheverészés, éhezve! Elnevette magát. Úgy látszik, már lazítani sem tud rendesen. Megint a telefon zökkentette ki a gondolataiból. Felvette és laza bölcselkedéssel beleszólt.

- Ejnye kislányom! Meg sem szólalhattam az előbb, mert mindig kapkodtok, az ősöket meg csak mint egy csomagot hoznátok vinnétek - nevetés hallatszott a vonal túlsó végéről.

 Mintha villám csapott volna bele, lerogyott a kanapé szélére. Nem a lánya volt. Egy nagyon kedves hang; ráismert. Hirtelen összekuszálódtak az érzékei, majd mintha a fejében nyüzsgés támadt volna. Nem fájdalom volt ez, nem is jó vagy rossz érzés, csak valami betemette, köddel borította  be a gondolatait. Ginseng volt. Nevetve beszélt, de mégis érződött a feszültség a hangjából.

- Kérlek, ne kérdezz semmit, majd később megtudhatsz mindent. Azonnal gyere!  Gyere siess!

- Várj, nyugi-nyugi! Lassan mondd, nem értek semmit - próbálta csitítani.

- Nem baj, ha nem érted, csak gyere azonnal, az utcán majd többet megtudhatsz. Valaki van még a házban? Ha van, akkor kiabálj neki, hogy ő is jöjjön! Siess!

Érezte a fiú hangjában a szinte kétségbeesett könyörgést, azonnal menjen... valahová, mindegy is, hogy hová, csak gyorsan. Felkapta a bőröndöt, amiben már szinte minden lényeges dolga benne volt és indult. A kulcsot kereste a táskájában, hogy bezárja az ajtót, de sehogy sem akart meglenni. Az agyában felerősödött egy hang, ami azóta is ott nyomasztott, mióta meghallotta.

-Gyere siess!

Becsapta az ajtót és futott ki a kiskapun. Eszébe villant, hogy minden, ami a házban van a tulajé és ő ott hagyta bezáratlanul a házat. Úgyis mindjárt jön vissza, nyugtatgatta magát. Befordult a sarkon és ahogy a csomag engedte, még futott is kicsit. Gondolkodni akart, de nem ment, csak azt érezte, hogy a parkig kell eljutnia minél előbb. Alig lézengtek az utcán, szinte aludt a város. Valahonnan éles csattanás hallatszott, de most nem figyelt fel honnan is jött a hang.

Megkönnyebbült, amikor a kis térre ért. Ez olyan park-féle volt, kicsi, kedves hely nagy fákkal, bódéval, ahol újságot, meg encsem-bencsemet lehetett venni. Ha nagyobb lett volna, már biztosan be lenne építve. Ilon leült egy padra. Lassan lecsengett benne a rohanás-kényszer.  Megnyugodott.  Várt. Mit is várt, nem volt már fontos. Itt volt és ez óriási nyugalommal töltötte el. Neki támaszkodott a pad támlájának és behunyta a szemét.  Pici résen a pillái közt, hagyta, hogy a nap bolondos csillogással játsszon neki ezer fényben. Élvezte az ideges sietség utáni ellazulást. Egész történetek futottak a kis szivárványokban. Dobpergés, lódobogás hallatszott, majd meg mintha vércse vijjogott volna.
Kicsit szélesebb résre nyitotta a szemét, látta, hogy nem vércse, hanem egy tűzoltó autó vijjog és a dobok is csak egy rádióból hallatszanak. Meg is fordult, hogy akkor a lódobogás honnan jött?

Elnevette magát a gyerekességén. Újra a napfénnyel akart játszani, mert annyira varázslatos volt az a néhány perc, de most  valami bele csillant a szemébe, a bódé ablakából.

- No-no-no! Ne csillogjunk már itt annyira, kérem! - vidáman ment oda, mi is lehet az, a ragyogó kis tükör.  Mikor egészen közel ért, más szögből látta, így már nem csillogott. Megdermedt, a látványtól! Az a kis alufólia darab volt, amit a múltkor, a szekrény tetejére tett fel nagyon-nagyon összegyűrve. Az idős eladó néninek feltűnt, hogy mennyire megdöbbent, és megkérdezte.

- Ugye magácskának küldték ezt? Biztosan, mert azt mondta a fiatalember, hogy majd  jön érte egy asszony. Így mondta! Egy asszony.

Nem tudott megszólalni, csak valami tétova igent mondhatott, mert a néni kivette az üveg mellől, és mosolyogva kiadta, a kisablakon.

Jó volt a kezébe venni, látszott, hogy micsoda gondossággal simogatták ki. Az a bizonyos - elájulok - érzés, ma már sokadszorra uralkodott el rajta. Írás volt, a nem mintás felén.

Játssz a fényben,

játssz a fénnyel.

Örök kedves

Örök kénnyel.

Visszabotorkált és leült, a padra. Nem akarta, hogy visszazökkenjen a hétköznapi szorongó állapotba. Olyan ünnepi ízű, illatú lett minden. A fák, mintha zöldebbek lettek volna, a nap is más volt, a felhők is máshogy törték meg a fényt, még a levelet is lágyabban libbentette  a szél. Kereste a napot, újra játszani akart a fénnyel, de most nem találta. A fényjátékot egy érzelmi hullám sodorta el, ami már több volt, mint egy ünnepi hangulat. Ginseng volt az, aki a napot kitakarta, kedves sejtelmességgel mosolygott Ilon meglepődésén.

- Játszunk együtt !

- Játszunk - nézett a szemébe az asszony - játszunk - mosolygott.

Csak néztek egymás szemébe, de nem, mint két egymással szemező incselkedő pár. Nem! Egymásba fonódás volt ez a másik gondolataiba süllyedő misztikus ölelés, talán a tudaton is túl az  ösztönök síkján, ahol már kevés, az ismeretlen, kevés ami magyarázatra vár, de az a kevés, akár a minden is lehet. Az asszony szólalt meg először.

- Mondd, kik vagyunk mi? Vagyis ki vagy te? Ki vagyok én, azon túl, hogy egyszerű, normális életet éltem eddig. Ott akkor éreztem, hogy legbelül  hajt a kíváncsiság és ha akarom, ha nem, csak űz az ösztön, keresek, kereslek. Még amikor álmodom akkor is benne vagy minden történetben, de már a nappalaimban is félelmeim vannak, ha magamra maradok.

- Talán egyszer mindent megtudhatsz, talán.....vagyis biztosan  a régi lesz minden.

- Most mondj valamit, mert így azt hiszem az őrület felé tartok. Emlékszem, amikor először folytál bele az érzéseimbe. Tudom te csibész, hogy ott voltál minden erotikus fantáziálásomban is. Már nem érzem meddig enyémek a   gondolataim és honnantól közös?

- Nem értheted meg, de mégis fontos, hogy tudd. A feleségem voltál és maradsz is, amíg teljessé válik a nagy remény. Együtt kell lennünk mindnyájan újra, hogy folytathassuk,- amiről itt az anyagon túl álmodoztunk, - egészen a katarzisig.

- Mindnyájan?

- Igen, mind a hárman, esetleg még gazdagodhatunk is.

     Jöttek, mentek az emberek, közvetlen mellette is, de észre sem vette őket. A tűzoltó autók is rohangáltak, mentő is villogott, de most nem akart látni semmit a világból. Jó volt így. Nem volt egyedül, néha mosolygott is. Talán fél óra is eltelhetett, amikor az újságos néni kinyitotta a bódéja ajtaját, és odakiabált neki.

- Csak nincs valami baj kedveském?

- Nincs semmi baj! Csak olyan jó ez a nyugalom itt a fák alatt.

 Néni bólogatott, visszahúzódott a kuckójába, de azért továbbra is ki-kilesett, mert érezte, valami különös történik. Valahol tűz lehetett,  ez a sok villogó autó szokatlan volt.

  Aztán egy pillanat alatt visszazökkent a beszélgetésbe, ami most talán az életének minden gubancát  kibogozhatja.

- Ki az, mondd már! Az, akire mindig annyira vigyázok, aki miatt, - ha nem találom, - még fel is ijedek álmomból? Sohasem hittem a  látó emberekben, vagy hasonló hókusz-pókuszokban,  ha most nem adsz  megnyugtató választ, hát akkor én meghülyültem.

Ginseng erre  olyan nevetésbe  kezdett hogy szinte a könnyei csorogtak.

- Csak röviden, egy két mondatban, hogy értsem. A részleteket majd  ... . 

- Egy-két mondatban? Ajaj!

- Igen, meséld a történetet, hátha magamra ismerek. Mindenről egy kicsit! Miért csak én látlak? Itt vagy, és mégis csak a gondolataimban létezel?

- No nem! Létezem én, ezt figyeld!

Átment a sétaút másik felére, felvette a szemben lévő  több tonnás bronz szobrot, majd megfordítva visszaültette a talapzatára, így az most feléjük nézett és a  kezében a karddal tisztelgett. Ilon nem ámult, nem ájult a mutatványtól, hanem mint egy csíny részese, hahotázva figyelte, mit is szólnak majd az arra járók, ha ilyen pózban látják.

- Látod, hogy vagyok, hogy létezem, de olyan nehéz elkezdeni. Megérteni, hinni, talán még nehezebb. Az időt ismered tudom, mert most az anyagi létben szinte a bőrödön érzed. Amikor  még a remény állapotában, mindnyájan a nagy anomáliákat vártuk, kerestük a lehetséges kapukat, akkor számodra is az időtlenség volt a természetes.  Szerencsére egyszerre kaptunk lehetőséget, hogy az anyagba költözhessünk, és megismerhessük a titkot. Mindenki ide vágyik, mert a titok, a "nagy titok", mindenkit izgat.

- Együtt vártuk? De mi az amiről beszélsz, mit vártunk?  Ismertük egymást?

- Nem, nem ismertük,... bár ott értelmetlen ez a szó. Ott  mindenki része a nagy egésznek, csak akik méltatlanok lettek itt lent, - visszatérésük után azok szűkölnek, szégyenkezve járnak  még egy darabig, de később, ők is beolvadnak a harmóniába.

- Hol van az, amiről beszélsz, hol....hol?

Ginseng a messzeségbe révedt, kezével nagy ívben mutatott, mintha simítani akarná a levegőt.

- Ott... mindenütt! Az élet, csak ritkán költözik az anyagba, kevés helyen létezik ebben a formában, de valójában betölti az egész univerzumot. Most én sem lehetek a végtelen lakója, még kötve vagyok ide hozzátok, - mondta mosolyogva,-  így a fájdalomhoz, a küzdéshez és a szerelemhez is jogom van. Ha megtalálom Lángocskát, és minden visszazökken a maga rendjébe, újrakezdjük a közös életet, amit akkor az az anomália széttépett. Ennek így kell lenni, nem veheti el tőlünk a lehetőséget, egy megbotlott interferencia.

Ilont kellemes nyugalom öntötte el. Visszatalált valahova, ahova tartozik, mindegy is, hogy érti-e a magyarázatot, vagy nem. Egyszer érzett hasonlót, amikor a balesetük után, a nővére  kislányát örökbe fogadta, de akkor maradt valami feszült félsz benne, ami most egyáltalán nincs. Már az ő lánya, és  minden, ahogy zajlik az élete, teljesen normális.  Az ember, úgy általában, eléggé robbanás-veszélyes természettel van megáldva, amit csak a szerencsés géneket öröklők tudnak mosolyogva elviselni. Úgy látszik, ő megkapta  a kárpótlást, mindenért, amiről eddig azt hitte, hogy csak gyámoltalanság, jobb esetben türelemnek mondhatná. Már nem kirekesztett, már nem türelmes, egyszerűen így kellett leperegni,  ennek a negyvenkét évnek. Várták! Várják.

- A Lángocska a gyerekünk?

Ginseng szeméből kiolvasta az igent, majd egy pillanattal később, a felhőkön áttűnő képből kirajtolódott egy lovon ülő kisfiú, aki vidáman integetett. Valamit kiáltott is, de nem értette. Kiáltani akart ő is, de nem jött ki hanga tokán, csak várta, hogy újra kibukkanjon a felhő mögül, hogy az arcát is láthassa.

A felhők csak tornyosultak, valahogy mindig újabbak jöttek, amikor már azt hitte, kitisztul a kép.

- Mutasd még! - kiabált eszelősen a fiú arcába, de kétségbeesésére az az arc is lassan a semmibe veszett.

Csak a hangját hallotta még halkan.

- Nyugodj meg kedves, majd máskor is kirándulunk és mindent megismerhetsz.

- Igen, majd mindent. Ne menj messzire kérlek!

Kis csikorgásra lett figyelmes, a nénike nyitotta az ajtót, - szólni akart, de Ilon gyorsan felállt és a haját igazgatta, a bőröndről suhintott le egy nem létező  falevelet, próbált természetesnek látszani. A keze újra a régi volt, látszott a kis sebhely is, ami visszazökkentette a valóságba. Hirtelen eszébe villant a szobor! Oldalra nézve megdöbbent, mert úgy állt, ahogy Ginseng megfordította. A szobor valóban úgy maradt, másnap a nénike még meg is esküdött a rendőröknek, hogy az a nő fordította meg és nem az éjszakai gyerek virtus. Felderítetlen eset maradt, mert  senki sem talált hihető magyarázatot.

Ilon még egyszer visszanézett a padra. Nem csodálkozott volna, ha Ginseng onnan intett volna egy viszlátot, és a kedves hangon hallaná: majd kirándulunk, majd sokat kirándulunk. Már a szobor esete is természetesnek tűnt neki. Eszébe villant a csipkelődése, hogy a versikében mit jelent az a"kénnyel". Mosolygott, ahogy a fiú zavartan nézett. Valami derengett, amikor azt az őrült zsibbadást először átélte, a földig omló fakorona alatt. Álmaiban valóban többször is találkozott már azzal a fával. Elnevette magát.

- Te az nem kénnyel, hanem kéjjel!

Majd kirándulunk! Majd kirándulunk! Sokszor elismételte még. Azon vette észre magát, hogy már a gyalogátkelőn megy és hirtelen egy sziréna visít rá. Gyorsan átrohant, a tűzoltó autó elrobogott mellette. Fojtó füst csapta meg az orrát. Olajszag, égett műanyag bűze keveredett. Most, hogy befordult a hosszú utcába, amin előbb végig loholt, látta is már a füstöt. Kék fények villogtak, rendőrautó állt keresztben az úton, lezárva azt a forgalom elől.  Vagyis inkább a kíváncsiak elől. Néhány autó mellett ment el, akik nem is akartak visszafordulni, ezek ahhoz a fajtához tartoznak, akiknek ez jelenti a "nagy élmény"-t. Gyerekek biciklivel, ameddig a rendőr engedte őket

Nem tudta mit is tegyen, hát odament a rendőrhöz.

- Ott lakom a széles utcában, a sarkon túl az első házban. Oda sem lehet bemenni?

- Oda aztán végképp nem - mondta a rendőr,- de ha maga ott lakott, akkor várjon kérem. - Ilon hallotta, hogy a kollégáját hívja telefonon, aki az útlezárásokat  ügyelte és nyitott utat a kéklámpás kocsiknak.

 

- Van itt egy lakó uram! Egy nő, azt mondja, ott lakott abban a házban. A tűzoltók lakókat kerestek,  tudni akarták...jó...jó odavezetem.

- De hát mi van itt? - kérdezte a rendőrt.

- Maga nem is tudja? A sarkon túli házba belerohant egy  kamion, kb. egy órája. - Az ég - tette hozzá. Érezte, hogy ketten is próbálják leültetni az útpadkára. Hangfoszlányok jutottak csak el a tudatáig.

- ..még jó, hogy el nem vágódott.....láttam, ahogy elfehéredik és csuklik össze...csak üljön le nyugodtan!

- Mit mondott? Nem értettem!

- Én sem értettem rendesen. Valami olyasmit, hogy - köszönöm kedves, majd sokat, nagyon sokat fogunk kirándulni.