Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ilon álmai /Ginseng 4 ( Asztyeppén)

 

            Ilon felébredt az ajtó csukódására, de nem szólt utánuk, jólesett végre a magány. Így szabadabbnak érezte magát, és az is megnyugtató volt, hogy Elődke itt van a közelében, ha megpihen fel is keresheti. Nagy ez a kórház, de akkor is öt perc alatt ott lehet nála, ha... ha majd szabad lesz felkelnie. Ebben a várakozós hangulatban nagyon jól megfért benne az álom és a valóság keveredése, kezdte természetesnek venni, hogy az, az életen túli világ, az a spirituális lét már része a mindennapjainak. Úgy érezte, most a kezében tartja a sorsát, már az a bujkáló titok sem gyötörte többé, ami álmaiban vissza-visszajárt.

            – Lángocska! – mosolygott a lelke.

            Lehet, hogy az arcán is meglátszott, amikor az álomlét okozta vidámság  hulláma mosolygóssá tette. Élvezte, hogy pihenésre volt ítélve, és érezhette a magánynak ezt az izgalmas formáját. Megtalálta, látta, érezte a gyermeki ragaszkodást, kerekké vált a világ. Ginseng mindig is ott volt vele, benne. Ha valami stressz érte, egy képzelt angyalhoz futott mindig, bár sosem tudta magának megidézni az alakját. Ott a napfényben az a sziluett volt az első kép róla, azóta könnyű lett minden, kitisztultak a zavaros sejtések.

            – Hogy érzi magát a kedves beteg? – lepte meg a nővérke hangja.

            – Egész jól, de az unokámhoz nagyon szeretnék átmenni. Mikor nézhetem meg? Odaülnék mellé kicsit, biztosan megnyugtatná, hogy vele vagyok. Felébredt már? – nézett kérdőn – ma még meglátogathatom ugye?

            – Még ne, majd ha felébred, akkor. Magának is pihennie kell még! Nyújtsa ide karját, kérem, megmérem a vérnyomását, aztán a másik karján is, néhány perc az egész.

            Ilon végig csinálta, amire a nővér kérte, majd visszafeküdt. Nem is nagyon értette miért kell neki itt lenni, de nem bánta, talán így itt lehet majd a következő napokban, Elődke mellett.

Az ágy nyugalma, és hogy a világítást lekapcsolták, a beszűrődő félhomály furcsa árnyékai kellemes ködöt borítottak a nyüzsgő nap éles valóságára. Jó volt belesüppedni abba a másik valóságba, ami a józan ész számára inkább az álom incselkedése volt.

            Csak lebegett kellemesen. Érezte még a párna puhaságát, de az a kéz, ami az arcát simogatta, már onnan túlról, a vonzó fényből nyúlt felé. Megfogta a kis kezet, majd a karját, a vállát, a nyakacskáját végig simogatva, elevenné vált az arc is. Érezte a kisgyermekes finom bőrét, a haját, ahogy a fejecskéjét az arcához szorítja, és halkan súgja.

            – Éhes vagyok! – majd gyakorlott kézzel tolta félre a paplant, ami talán egy kendő volt a vállán, és a mellét kis kezével nyomva, boldogan szopott.

            Ginsengre nézett, még támogatást várt, valami biztatást, hogyan is viszonyuljon a helyzethez, de az a pillantás azt sugallta, így van ez rendjén.

            Ilon még érezte a szoba fényeit, még látta saját magát valahonnan magasról, – mintha idegenként lesne be –, ahogy nyugodtan fekszik, ahogy a levegőt veszi. A nővért is látta még, aki benézett a félig nyitott ajtón, rendben van-e minden, de a figyelmét már az kötötte le, ahogy a két legkedvesebb lény ballag a puszta felé, köztük egy karnyi üres hely. Néztek vissza és ő néhány lépés után beállt arra a helyre, így vált teljessé ez a világ. Visszazökkent a kerék a nyomba, ahonnan egykor kiparancsolta a sors.

            Lassan, gondterhelten baktattak. Mostanában volt egy nyomasztó kérdés, amit – bár mindketten tudták, hogy a végére kell járni, ki kell beszélni, – mégsem mertek úgy istenigazából előhozni. Odaértek, ahol a gyerek lova a gyenge füvön legelészett. Ló volt ez már, nem csikó, bár egy éjszakán születtek, a pendelyes gyerek, és az a gyönyörű állat. Egymásra nézett a két szülő, ugyanarra gondoltak! Arra az emlékezetes estére, amikor mindenkit kiküldött a bába a jurtából.

            Akkor még kristálytiszta, felhőtlen volt minden, nem számított, hogy lány lesz, vagy fiú, csak a kezükbe foghassák már. Egy kis félsz, és a remény kavargott bennük. A nagycsalád felnőtt tagjainak zöme a jurta körül duruzsolt, beszélgetett, ahogy az ilyenkor szokás volt, csak akkor ült ki a döbbenet az arcukra, amikor a bába hangja belehasított az éjszakába.

            – Foggal született!

            Ginseng még jól emlékezett arra, ahogy akkor félrecsapta a bejárati ponyvát, és átvette a bába kezében fekvő, kíntól maszatos kisfiút. Ilon kimerült tekintettel nézett, és az elgyengült kezével intett, kérte, hogy ő is megfoghassa a picit. Az örömükbe villámként nyilalló döbbenet volt az, ami azóta is kísért. Szinte egyszerre mondták akkor, tágra nyílt szemekkel.

            – Hat úja van! – gondolataik csapongtak, cikáztak.

            A tíz törzs közül csak egynél volt táltos, akinek a korát senki sem ismerhette, hiszen mindenkinél öregebb volt. Majd' száz év óta nem született kiválasztott, nem volt utódja. Csak felkent gyógyítók voltak az úrságoknál, akik könyörgésekkel próbáltak a túlvilágtól eligazítást kérni, vagy hálát adni a sors kegyeiért. De ők nem tudtak megküzdeni a gonosszal, nem tudtak tovább látni, mint egy átlagos harcos, a kincset se látták meg a föld alatt, és a dús legelőket sem tudták a dob hangjaiból kiolvasni.

            Ginzeng kényszeredetten állt fel, karjában a kisfiúval. Nem akarták kimondani a szót, féltek az egyértelmű jelek mágikus hatalmától. Ilon két kézzel kapaszkodott a széles bőrszíjba, ami az embere derekán a kaftánt összefogta, amire máskor annyi minden van még kötve, a késén kívül.

            – Ne még! Ne vidd ki, kérlek! Elveszik, elveszítjük!

Szerették volna most megállítani az időt. Félelemmel vegyes csodálattal simogatták azokat a kicsi újacskákat. Sokszor megszámolták, de mindig hat volt. Kívülről mindenki bekiabált már, követelték a bemutatást. A fáklyák fénye beszűrődött, nem lehetett várni tovább. Aki eddig bóbiskolva várakozott, az is odatartotta a botra felcsavart fűcsomót a szomszédja lángjához, hogy tudja az a gyerek, – ha magasra emeli az apja, – világosságra született.

            – Mennem kell! – tolta el az asszonya kezét. – Mienk marad, ne félj, mindig a mienk!

            A gyógyító Manysi papa volt, aki a sokrétegű nemezajtót félrehajtotta előtte. Ginseng szemébe hirtelen félszáz lángocska fénye világított, így csak az öreg kormos arcát látta. Magasra emelte a jövevényt, hogy mindenki láthassa. Először az öreg joga volt megszemlélni, rendbe van-e minden, de ahogy a gyereket végig tapogatta torkán akadt a hang, a szemei, az arca, mint egy faragott fa, megmerevedtek. Akart mondani valamit, vagy mondott is, de nem értették, mert leborult, két tenyerével és a homlokával csapkodta a földet. Mindenki dermedten nézte, de egymásba kellett kapaszkodniuk, mert egy forgószél csapott le az ünneplőkre. A derült égen villám cikázott végig és egy ménes vágtatott át a fejük felett, majd keserves üvöltés hallatszott még a messzi karámból. Senki sem tudta meddig tartott az égi zengzet. Hirtelen felállt a görnyedt kis öregember, kivette a döbbent apa kezéből a gyereket és újra felmutatta.

            – Táltos született! Sámánok sámánja lesz! Az egek kedvence! A rossz rettegett ellenfele, aki ha darabjaira hull is, újra eggyé válik.

            Tétova duruzsolással próbált mindenki odalátni, milyen is az a hatodik új, mert legtöbbjük, még az istennel beszélgető, a gonosszal is megbirkózó táltost sem látta még, aki a fejedelem törzsében élt.

            A születéskor lakoma kell, – még ínséges időkben is, – de most az öregek, az apók is zavartan suttogták, hogy várják meg a reggelt, pihent ésszel döntsenek, mi is illik ilyenkor. Valaki Ginseng apjáért akart rohanni, de az hívás nélkül is jött már. A kutyája csaholva, a lába mellett ugrándozott, hol a gazdájára nézett, hol előre szaladt, és – mintha mesélni akarná, mik is történtek, – mindenkihez odavakkantott.

            A nagyapává előlépett kérges kezű, szikár férfi ügyetlenül nyúlt a legújabb jövevényhez. Az öreg Manysi mutatni akarta a gyerek újait, de meglepetésére amaz kivette a kezéből, és farkasszemet akart nézni a még szinte vakocska unokával. A gyereket nézegette, de a többiekhez szólt.

            – Meglett a csikó! Szép, egészséges, de az anyja nem élte túl, Villám belepusztult. – A kezére pillantott, ami véres volt, és most a picire is rátapadt, összekeveredett a két születés küzdelmes vörössége.

            A fáklyácskák lángjai még pislákoltak, árnyak vibráltak a jurta oldalán. Senki sem akart megszólalni, hát maga folytatta – Villám volt az anyja, hát mi születhet a villámból – nézett körbe, mit is szólnak a többiek? - Mennydörgés!

            – Mennydörgés, úgy van – erősítette meg a félszemű nagybácsi, aki kevés beszédű, de ha mond valamit, akkor arra oda kell figyelni.

            – Ennek mi lesz a neve? – nézett a fiára, és óvatosan visszaadta a gyereket. Ginseng nézte, nézte, majd határozottan mondta.

            – Ez fény lesz, ez világítani fog, mint a nap. Láng! Láng lesz, Lángocska!

A fáklyák kezdtek kialudni, de az öreg Mansy nem engedte a családot szétszéledni, a tekintélyesebb férfiakkal félre húzódtak a karám mellé, és a lovakat vették számba, meg hogy melyik mit bír, mennyire szívós. Közben a törzsfő, – az Úr – is megjött, mert az ilyen hír éjszaka is gyors, látni akarta a gyereket. Lassan minden valamirevaló családfő megjött, mert ilyen nagy dolog, nem minden emberöltőben van. Senki sem emlékezett arra, mikor adott táltost a törzs a nemzetnek.

            A vezér, és Manysi papa köré gyűltek a férfiak, mert az asszonyok már elszéledtek, sátrukba vitték az álmos  gyereksereget, akik fél éjszakát végig rohangáltak a felnőttek között.

            A törzsfő az alkalomhoz illő méltósággal állt fel, miután rögtönzött tábortüzet gyújtottak a jurták közti nagyobbacska téren és parancsolt.

            – Ha felkel a nap, indulunk a fejedelem törzséhez. Négynapi útra lehetnek. Utoljára a Sokdomb másik oldalán táboroztak, de lehet, hogy már visszatértek a házaikhoz. Én a sámánhoz megyek pár emberrel, egy csapat a fejedelem után indul megkeresésre, viszi a hírt és vele jönnek vissza. Azonnal jön, az egészen biztos! Lehet, hogy összehívja még a nagytanácsot is.

            Micsoda éjszaka volt! Ilon is emlékezett ezekre a hangokra, mert beszűrődött minden beszéd, pedig nyugalomra vágyott, szeretett volna hármasban lenni. Csak hárman, mert ott, akkor, vége lett az álmodozásoknak és valami, ami nagyon más volt, elkezdődött. Azóta az idővel küzdöttek. Vagy a sorssal talán? Nem tudták eldönteni, hogy ez most az élet kegyessége, vagy egy fricska csupán, ami felőrli a fiatalságukat, az életüket.

Nem éreztek büszkeséget, csak a várakozás, a félelem ismétlődött, nap, mint nap. Mikor jön a hír, hogy jönnek érte? Mikor jelenik meg a fejedelem küldöttsége, hogy menni kell a fiuknak. Onnantól a táltos mellett lesz a helye, hogy mindent megtanuljon a felavatásig, mert nagyon öreg már a lelki vezér, a titok tudó.

Lángocska már a lova hátán ülve integetett, egy csokor tépett virággal. A magas fű szügyéig eltakarta a lovat, olyan volt, mintha úsztak volna a réten. Összenőttek ők már ketten.

            – Hogy megijedtünk akkor, – Ilon érdeklődőn tekintett a férfira – tudod, amikor a ménes közé tévedt. Azt hittem azonnal vége, agyontapossák a paták.

            Persze, hogy emlékezett! Ő is legalább annyira megijedt a kétéves gyerek szórakozásától. Mennydörgés két első lába közt állt a gyerek és nevetve kiabált az apjának.

            – Apa! Figyelj!

            Két pici karjával átölelte a csikó lábait, mire az lassan, vigyázva emelgette a patáit. Érezni lehetett, hogy a gyerek akarata szerint. Látta a nagyok megdöbbenését, kilépett a ló hasa alól, és lefelé húzta a kantárt, az lefeküdt, és ő nevetve  felmászott  a hátára.

            Jöttek, jöttek az emlékek, felváltva idézték a rengeteg kis örömöt. Ritka nap volt ez a mai, ünnepelt a törzs. Valójában az ő ünnepük volt, – ma négy éves Lángocska! A magasba is felmentek, a dombról belátták a vidéket, az egész nyári szállást. Lőttek nyíllal gerlét, halat is nyilaztak a folyóban, igazi ünnep volt a nap minden perce. A naplementét nem várták meg, menni kellett, dolog volt még a sötétedés előtt. Megnézték volna még egyszer, hogyan bukik a nap a folyó messzi kanyarulatánál a csillogásba, hogyan alszik bele a vízbe, – hogy aztán másik irányban reggel frissen csillogva ébredjen, – de vége volt már a csodának. Csak néhány napig látszott ez minden évben, mert egyre rövidültek a nappalok, a nap már nem ért el a folyóig, előbb elszenderült. Azt, hogy hogyan kerül a másik oldalra, sohasem látták, mert a tavaszt még nem itt élik, mire ideérnek, az már a folyón túl nyugszik.

            A jurták közelébe érve gyanúsan nagy volt a csend. Akikkel találkoztak, azok csak bólintottak, és valami sürgős tennivalót mímelve elsiettek, nehogy megszólítsák őket.

            A ló is idegesen rángatta a fejét, kis gazdája hagyta, nem szorította rendre, csak nézett, nézett, mint akit megbabonáztak. Ilon a fiúhoz lépett, húzta le a ló hátáról, szorította magához. Mint egy őzgida, kapkodta a fejét, honnan támadnak a farkasok, vagy merről kerítenek a vadászok? Ginsengnek rángatta meg a karját, – most mi legyen? Forduljanak vissza?... vagy szóljon már! Mi lehet itt, mi készül, miért ez az ünnepi gyász?

            De az csak ment mellette, hol a földet nézte, hol valahova messzire, a végtelen égre emelte a szemét, mintha onnan várna tanácsot.

            A tűzrakó téren idegenek üldögéltek a rönkökön, beszélgettek magyaráztak valami vadászatról, medvéről vitatkoztak. Amikor meglátták a kis családot, felálltak, és némán igazgatták a ruhájukat, látszott, hogy a harci öltözet régen volt már rajtuk.

            Dísz ez most, ünnepi viselet! Érezték mindhárman, mit jelenthet ez. Megfordult velük a világ, az isten elengedte a kezüket. Úgy érezték, most vagy az ég szakad le, vagy a föld nyílik meg alattuk. Manysi papa szelíd hangja, ostorcsattanásként törte szét a csendet.

            – Eljöttek Érte!

            Ilon előtt szétfolytak a színek, a formák, fülében egy őrült csengő csilingelt, a föld talán meg is nyílt alatta, mert ő maga is hallotta a saját hangját, mintha visszhang űzne vele kegyetlen játékot.

            – Még nem vihetitek el! Még nem! Hét éves koráig, csak tejen él egy táltos!

            Válaszként üvegcse roppanása hallatszott, kis csípést érzett a bőrén, majd  fájdalmas feszülést az izmaiban.

            – Nincs semmi baj kedveském, csak rosszat álmodott. A doktor úr ad egy nyugtató injekciót, amitől majd sokkal jobban fog aludni.

            Már nem látta a kavargó színeket, csak a fölé hajoló nővérke fehér köpenyét, ahogy az megigazítja a párnát a feje alatt.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

где скачать fifa 15 на андроид

(giagrebcox, 2018.10.18 06:10)

Браво, вас посетила замечательная мысль

---
Это верная информация скачать fifa 15 16, fifa 15 трансферы скачать а также <a href=http://15fifa.ru/skachat-fifa-15/12-skachat-demo-versiyu-fifa-15-besplatno.html>скачать фифа 15 демо на пк</a> fifa 15 pc rus скачать торрент