Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ilon álmai

  

 ilin-almai-irassal.jpg

 

Ginseng Titus

Ilon álmai

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Minden jog fenntartva, ideértve  bárminemű

sokszorosítás, másolás és közlés jogát is.

 

Kiadja:Kiadó

Lektor:Val

Szerkesztő:Iksz Ypszilon

Műszaki szerkesztés:Míííí?

 

 

 

 

ISBN: 00000000

 

Copyright:Kovács Károly

Blabla-blabla:

stb.telefonszáma:

 

 

 

 

 


 

 

Ginseng

 

            Már nyüzsgött a folyosó, ilyenkor mintha mindenki az ő asztalára lenne kíváncsi, rákoppint az ajtóra, és bedob egy csókolomot, vagy egy sziát, majd siet tovább. Most érdekes volt így kívülről látni mennyire felületesek azok a köszönések. Nem tudták, hogy még nincs az asztalánál, sőt!  De ezt is meg kellett hallgatni, mert a folyosó, az folyosó, és aki a folyosói életből kimarad, az lemarad, szokták mondogatni. Érdekes volt innen látni a székét. Majdnem ezt látják, akik a porraktárak felől jönnek, csak persze az ő hátát, frizuráját is és egyáltalán, hogy ott van-e?

            Majd mindig beljebb kell hajtani az ajtót gondolta és próbált megszabadulni Rózsikától, akit általában a folyosón esz a... eh… mindegy.

         – Igazad van édesem, ne hagyd, de még ne szólj semmit neki – kacsintott és megpróbált bemenekülni az irodájukba. De nem úgy van ám! Amaz csak mondta, mondta, neki már alig jutott el a tudatáig a nagy fontosságú "bölcselet". Menni kellene, mert már a Katka is kiabál, csak úgy vaktában.

            – Te vagy az Ilonom?

            – Persze hogy én! Késtem én már akár egy percet is? Dolog van itt édesanyám! Egy pill. és vagyok.

            Már a füle mellett szálltak el a szavak, nem is próbálta elcsípni őket. Érdekes volt Rózsika válla felett átnézni, ahogy besütött a fény a folyosó üvegezett végéből. Szinte látszott, amint egyre haladt a nap, mindig újabb sugarak alakultak ki a hosszú folyosón. Biztosan megint valamelyik iratköteget porolgatták, és nyitva hagyták az ajtót. Négy helyiség egymás végében, sok-sok év jegyzete minden ajtó mögött. Igen, valaki kinyitotta a legutolsó ajtót. Fura alakja volt, ahogy a napot kitakarta. Mintha glória vette volna körül, olyannak tűnt ott a fénynyalábban. Mint egy ginseng gyökér – gondolta. A fény csillogásától a feje is, a kezei is, a lábai is mintha belemosódtak volna a napba. Ki lehet ez? Az ő iratraktárukból jött ki az biztos. Lehet, hogy valami új sofőr? Igen, az lehet, oda szokták a tachográfok szalagjait is berakni, meg minden, már nyugdíjazott papírocskát. No, megtudja ő hamarosan, hogy ki is ez a ginseng izé. Jó név: Ginseng! Ezen elmosolyodott. Rózsika azt hitte, hogy ez a mosoly az egyetértő cinkosság  jele, ő is mosolygott, és hamiskásan hozzátette, – folyt. köv. Végre, gondolta Ilon.

            – Elment – szólt Katkához köszönés helyett, bocsánatkérő csicsergéssel csukta be maga mögött az ajtót

            – Jó van, jól van, – mondta Katka – ettől nem is szabadulsz, ha egyszer leállsz vele. Ma meghallgattad, holnap üzen, holnapután pedig már itt eszi a fene egész délelőtt és beszél. Azt hittem be sem jössz. Olyan volt reggel a hangod, mint aki a sír szélén áll – nevetett –, mintha csak egy szellő kellene és már temethetünk is.

            – Majdnem úgy volt, bár azóta is percenként elővesz. Nem hiszed, milyen borzalmasak tudnak lenni a fejgörcsök. Először csak mintha valaki ki akarná facsarni az agyamat, aztán beleszúr, de az igazi őrület, amikor ezek tetejébe, még satuba is fognák a fejemet. De tudod te, láttad már elégszer a kínomat.

            Előbb milyen jó volt, pár percre kiállt a fájdalom. De érezte, újra kerülgeti az a kibírhatatlan, őrült nyomás a fejében, amitől nem tud elbújni, de elfutni sem, mert mindenhova követi. Minden orvos, meg egyéb nagyokos szerint semmi baja nincs.

            – De akkor mi ez édes Katkám, mondd! – szorítgatta a halántékát és valami trükköt próbált az ujjaival. Nem használt semmi. Nem is fog, tudta, de ha valami nem történik hamarosan… valahogy mégis lesz gondolta, mert az öngyilkosság egyre többször átcikázott már az agyán. A félig becsukott ajtóban egy arc jelent meg, halkan kopogott is a jövevény, nem akart csak úgy betolakodni engedély nélkül.

            – Tessék csak! - mondta Ilon, ahogy hátranézett.

             A Ginzeng! – mosolyodott el magában. Ez biztosan az! Még sohasem látta, de olyan természetes volt, hogy ennek a fiúnak a sziluettjét látta a folyosó végében. Hangtalanul lépett be, talán  az ajtó csukása is mintha valahol a távolban történt volna.

            – Maga az, majdnem megijesztett! – valahol belül elmosolyodott, ahogy a saját hangját meghallotta.  Már az, hogy a fiút magázta nagyon furán hatott, de a hangja is valahonnan a semmiből jött, és nem a torkából. Még sosem látta, szögezte le újra magában, de mégis annyira ismerős. Ha egy tízessel fiatalabb lennék, – majdnem kimondta. Vagy mégis mondta? A fiú szája mosolyra rándult, az arcával beszélt, a szemében is biztató melegség áradt. Észre sem vette, hogy úgy kezd beszélni hozzá, mintha  mindig is ismerte volna.

            – Tudom ám a neved, Ginseng vagy. Ne is tagadd, mert nem lehet más, te annyira ginsenges vagy! – Felnevetett, mire Katka hátranézett csodálkozva, mi a csoda, hát ilyen azaz őrült fejfájás? De a fiúról tudomást sem vett.

            – Ne is figyelj rá! – mutatott Katka felé. – Én találtam a nevedet, nekem mondj el mindent! Honnan jöttél, mióta dolgozol nálunk, hogy keveredtél abba a porfészek raktárba, meg mindent!

            Amaz csak nevetett a sok kérdésen, szeméből látszott, hogy jól érzi itt magát és minden kérdésre válaszol, bármilyen legyen is az. Még kérdezgetett volna, de egy nyilallás az agyában... Nagyon meglátszhatott a fájdalom rajta, mert a fiatalember is összerezzent, mintha villám cikázott volna a szobában.

            – Ezek a görcsök egyszer az őrületbe kergetnek – panaszolta, míg amaz a vendégek fotelébe ült és bólogatva hallgatta.

            – Mondd, mit csináljak? – kérdezte már olyan természetességgel, mintha  a testvérével beszélt volna.

            A fiú csendesen, kedves suttogással egy történetet kezdett el mesélni, ami szinte ugyanilyen fejfájós eset volt, de ott azt az izét, hipp-hopp, elégették.

            – Mit csináltak? – nevetett Ilon kényszeredetten, – elégették? Vagyis gyújtsunk  tüzet egy hamutartóban, és öntsem bele? – mind a ketten mosolyogtak azon, hogyan is öntené ki a fejéből a démont, ahogy előbb Ginseng nevezte a fájdalmat.

            – De másként is lehet ám. Gondolatban összesepred az emlékeid közül, összegyúrod, hogy minél kisebb legyen, aztán becsomagolod, és valahova félre teszed, nehogy valaki hozzá érjen, mert akkor újra fertőz. Lassan elpárolog és minden fájdalmad örökre ködbe veszik.

            Annyira mókásan hangzott, hogy  ezt ki kellett próbálni! Mennyi bolondságot próbált már, mennyi kegyetlen napot töltött kirekesztve a boldog gondtalan emberek közül! Ez most nagyon tetszett neki. Becsomagolja és bosszúból úgy megszorongatja, hogy még a fájdalomnak is fáj.

            – Akkor csinálhatom is? – dőlt hátra a széken és lecsukta a szemét.

            – Nagyon lassan seperj! – érzékelte az utasítást – csak lassan, minden zugát az emlékeidnek takaríts ki! Van egy nagyobbacska hely, ahol a semmi gondolatok szoktak üldögélni, oda gyűjtsd a szemetet! Még, még, úgy.   Most próbáld a kezedbe venni, majd gyűrd össze kicsire! Amilyen picikére csak tudod.

            Eddig nem hitte volna, hogy valóban képes lehet ilyesmire, de  mindent sikerült úgy csinálnia, ahogy a fiú mondta. Olyan jó, megnyugtató üresség maradt a fájdalom helyén, hogy szinte élvezte, ahogy a semmi, a valaminek a hiánya simogatta az idegeit. Kinyitotta a szemét és egy gondolat-csókot nyomott a fiú homlokára. Annak ez nagyon tetszett, csak azért nem lett nagy hahotázás a dologból, mert még mindig a kezében tartotta a fájdalmat,  amit gyorsan valamibe bele kellett csomagolni. Az alufólia! – jutott eszébe. Benyúlt a táskájába és a zsepik mögül előszedett egy kedves kis díszített fóliát, amit mintának akart hazavinni a lányának. Óvatosan belegöngyölte, mint a mágusok a képzelt nyulat és gyűrögette, szorítgatta, míg olyan kemény lett, mint egy puskagolyó. A szekrényhez ment, feltette a tetejére, aztán megpöckölte, minél távolabb legyen.

            – Te mit csinálsz? – kérdezte Katka.

            – Onnan látszik?

            – Nem értlek! Minek kellene látszani, a pornak? Az nem látszik, a fél centis por még nem látszik innen lentről, – nevetett.

            – Becsomagoltam a fájdalmaimat. Mindet! – összenevettek a fiúval.

            – Átviszem ezeket a  számlákat, mindjárt jövök, – állt fel Katka, de mintha észre sem vette volna, hogy nem ketten vannak – mit beszéltél, mit csomagoltál be? Majd inkább utána meséld el! Fél óra és itt vagyok - csukta be maga mögött az ajtót.

            – Ez jól itt hagyott bennünket – mondta nevetve, majd érdeklődve nézte, hogy mi is van Ginsengnél. – Mid van... rádió? Hangszer? Lejátszó? Mondd meg kérlek, vagy titok?

            Nem kellett magyarázatra várnia, a válasz hirtelen jött. Gyönyörű hangok szöktek ki abból a valamiből, úgy tűnt Ginseng ujjait is érzékelte, mintha itt és most született volna a zene. Ilon felállt, lágy bolondos ringással próbált a zenére mozogni. Arra lett figyelmes, hogy ha ő lassított, a zene is lassított, ha az ütemet másként akarta, akkor másként szólt.

 A fiú nevetett, talán először hallotta, az igazi hangját. Valami régi  sosem hallott  éneklő hangja volt, ami beleszövődött a lágy dallamokba.

            – Akarod hallani a törzsi zenéket is?

            – A törzsi zenéket? – elnevette magát –  igen, azokat is! – Egyre jobban tetszett neki a játék, ahogy megszabadult a fájdalomtól, ahogy végre valakinek a nyugalma, a kedves egyszerűsége elsodorta minden félelmét, pesszimista életérzését. A zene még szólt valahonnan, de amikor kiléptek a folyosóra, Ilon szétnézett, látja e valaki, ahogy ketten, nevetgélve, az utolsó helység felé tartanak, ami már Ginseng irodája. Egyszer olvasta valahol, hogy ősi civilizációknál a zenén keresztül, egészen az extázisig jutnak, hát ez az érzés nagyon hasonlított most.

            De mégis más. Annyira természetesnek tűnt, hogy a zene együtt rezonál a  lelkével, a fiú nemes egyszerűsége... ennél ártatlanabb helyzet csak az anyaméhben lehet. Az ajtó, ha lehet még csendesebben csukódott be mögöttük, mint előbb  az ő irodájuknál.

            Gyönyörű szoba volt. Forgott vele a világ. Az ajtó csukódásával egy időben felerősödött a zene, de talán nem is a hangerő, hanem ahogy bebújt a lelkébe, a sejtjeibe. A hangok már az érzékeiből eredtek, a vére zsibongása bolondosan csapongott, különös hangszerek birkóztak egymással játékos küzdelemben. Ujjaik finom érintésére szelíd sikongások születtek, a dobok ritmusa mindent elsöprő vágtába csapott át. Az elszabadult érzés egy tornádó őrült  erejének sikoltó hangjaitól kísérve fényes alagútba szippantotta őket, mint akik már oda túlra mennek.

            – No, már itt is vagyok – Katka hangja jól beletaposott a katartikus örvénybe, ami a föld felett lebegve tartotta valahol, valamiféle varázsos hangulatban. A kezére pillantott, de feltűnt neki, hogy a csuklójánál újra látja a heget, a balesete emlékét. Pontosan emlékezett rá, hogy az előbb nem volt ott. Fel is tűnt neki akkor, amint végig húzta az ujjait Ginseng bőrén – amitől az a zsongás született –, milyen szépek lettek a kezei újra. Hirtelen nem  is emlékezett, hogy jött vissza ide az irodába.

            – Te, valami nem stimmel kint az utcán! Olyan... olyan béna minden. Áll a levegő!

            – Az jó – nevetett Ilon felszabadultan.

            – Eh... te piszkos fantáziájú! De komolyan, nem tudom, mi lehet olyan különös, de hogy valami nem stimmel, az bizti.

            Ginseng ugyanolyan hangtalanul jött, mint az előbb, csendben megállt, cinkosan összemosolyogtak. Ilon nem értette, hogy lehet, hogy a fiú nem veszi észre a korkülönbséget. Nem olyan volt, mint aki nem akarja, hanem mint aki valóban nem veszi észre, hogy ő azért egy érettebb korosztályhoz tartozik.

            Ezen most olyan könnyen átsiklott. Talán ez a csodálatos közérzet teszi, hogy újra felszabadult, szinte szállni tud.

            Kintről hirtelen kiabálás hallatszott, majd kivágódott az ajtó és egy pisztollyal hadonászó kétmázsás vadállat üvöltött be.

            – Kuss, mindenkinek! Földre!

            Mögötte szinte tolakodva bújt be egy géppisztolyos, sovány, fa-arcú ember.

            – Neked is kuss, nem hallottad? - üvöltött a nagydarab Ilonra és vaktában eleresztett egy lövést.

 Egyet lőtt, éppen Ginseng mellkasának tartva a csövet.  Az  mintha semmi sem történt volna, lassan leült a fotelba és csendben maradt, egy nyikkanást sem lehetett hallani. A két nő a földön hasalva, megrettenve figyelte, a történteket.

Ilon megfordította a fejét, hogy lássa a fotelt, erre a sovány rákapta a géppisztolyt, de mert csak egy gyámoltalan, fekvő nőt látott, lassan a föld felé fordította a csövet és köpött egyet.

            – Szerinted észrevették, hogy ide jöttünk be? Valahova húzzunk, mert két percnél nincs több fórunk – idegeskedett a nagydarab az ajtótó felé lesve.

            – Nyugi, a biztonsági őrbe kétszer belelőttem, az nem jön utánunk, meg a beszarik sem, de a zsaruk pillanatok alatt szagot vesznek.

            Földre tapasztott arccal is jól lehetett látni, hogy a sebesült jól tartja a fejét, tehát még nincs nagy baj. A haja látszott csak innen hátulról, ebből a kegyetlen perspektívából, meg a szekrény sarka.

            – Hé Mafla, nézd meg mit les az a kurva ott fent?

            A nagydarab sem látott fel a szekrény tetejére, hanem felnyúlt, végig súrolta a tenyerével a port. Kicsit matatott, aztán mutatta, hogy csak ez volt ott. Idegesen nyomkodta, majd oda adta a rosszképűnek, hogy mi a fene lehet az? Annak mintha életre kelt volna az előbbi fa-arca, szinte elvicsorította magát.

            – Már megint a fejem!

            – Az enyém is, pedig nekem sohasem szokott. – Az utolsó szavakat már szinte üvöltve mondta, mint akinek vájkálnak az agyában.

            – Valami bogyótok biztosan van fejfájás ellen! - tomboltak a fájdalomtól és mindent kiborogattak, széttépték a kézitáskákat is. Szinte pillanatok alatt mocskos szemétdombbá vált az iroda, a padlón fekvő két nővel és az üvöltő gengszterekkel.

            Ekkor berúgták az ajtót és álarcosok fegyverei meredtek a szobára. Nem is védekezett a két őrjöngő. A kommandósok  földre teperték és megbilincselték őket. Mikor a bilincset tették rájuk, a sovány kezéből kiesett valami. A rendőr félre rúgta, mert látta, hogy csak egy alufólia darab. 

            Már az utcán voltak, tuszkolták be őket az autóba, amikor még mindig hallatszott az üvöltésük. Eszelős üvöltés volt, mint mikor az ördög megszáll valakit. Néhány perc múlva már civil ruhás rendőrök adatokat gyűjtöttek, mindenkit  kikérdeztek, de látták, hogy az igazi bűntett egy házzal arrébb volt, így gyorsan befejezték. A két asszony csak ült a felállított székeken és néztek egymásra. Katka elnevette magát valami ideges nevetéssel, mint a győztes, aki az előbb még halálraítélt volt. Ilon nem tudott nevetni, hirtelen keresni kezdett.

            – A Ginseng! Hol a Ginseng? – A fotelt nézte, valami vérnyom van-e? Egyáltalán mikor tűnt el a fiú? Talán a rendőrök segítették? Vagy biztosan a sok mentő közül, akik hirtelenjében megjelentek,  azok vihették el. A szobája! Biztosan, a szobájában van! Kivágta az ajtót, és rohant végig a folyosón, nyitott volna be, de zárva volt.

            – Katka! A kulcsot! Hozd a kulcsot!

            – Nyugi már, mi van veled? Mi a francot akarsz ebben a porfészekben? 

            Kinyitotta az ajtót, felkapcsolta a villanyt. Minden ugyanúgy volt, mint két hete, amikor ketten hozták, a kimustrált iratkötegeket.

            – Még az órád is itt van, hiába kerested mindenütt. Fáj még a fejed?

            – Nem

            Csak néztek egymás szemébe. Nevetni akartak, de elsírták magukat. Egymás vállára borulva várták, hogy elmúljon a félelemnek az utolsó hulláma is.

 

(Első regényem kezdő története)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.