Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kedves Húgom

 

            Nagyon megörültem a levelednek, de kicsit meg is hökkentem attól, hogy beszereztél egy kis kecskét háziállatnak. Itthon valóban szép volt a „Mufurc”, és amikor ivartalanítottuk, már nem is volt olyan büdös, de mégis. New Yorkban, a huszadik emeleten nem hinném, hogy jól kijönnél vele. Az is nagyon strapás lehet, hogy naponta rejtegetve a szomszédok elől, egy táskában hordod neki a füvet. A bogyókilövő, amit feltaláltál nagyon ötletes, de azzal is vigyázz, nehogy ugyanarra a helyre célozz vele minden nap. Belőheti a röppályát a rendőrség, ha a presszós ott szemben jelenti, hogy az égből kecskebogyók esnek az ajtajába. De nem is akarlak én téged rendre inteni, van itt a faluban is éppen elég bajunk.

            Biztosan emlékszel a Ragulya bácsira. Tudod, aki kilopta a Böskenéni tyúkja alól a tojást. Tagadott nagyon, de valami mégis lehetett benne, mert utána le is csukták pálinkafőzésért. Ő ilyen volt már akkoriban is.  Emlékszem, szájról szájra járt a mondás, hogy „Ha jön a Féltökűragulya, semmi sincs biztonságban”.

             Még tavasszal történt, hogy falopás ügyben behívatták a rendőrségre, pedig már két év óta az öregotthonban lakott. Sose lehet tudni, vélte a rendőrség. Az öreg hallhatott valamit, hátha el tudnak indulni valamilyen nyomon. Ott ült a folyosón, és amikor valamelyik rendőr elhaladt mellette, mosolyogva üdvözölte, mint régi kuncsaftot. Időnként ő kérdezett vissza, meddig tart ez a hercehurca, de csak lehurrogták: – Várjon már öreg, magának van ideje! – Látszott, hogy valami akcióféle lehet, mert az udvaron civilruhás nyomozók szálltak ki a kéklámpás kocsikból, majd jó félórás csend után újra nagy lett a nyüzsgés. Dobozokat tettek le a fal mellé, aztán újabbakat csak úgy ledobálva.  Míg a folyosón megbilincselt embereket kísértek a szélső irodába, Ragulya bácsi – mint aki láb alatt van – behúzódott az óriási virágláda mögé.  Meg sem mert szólalni, csak azt leste, mikor osonhat ki, úgyse foglalkoznak vele mostanában. El is tűnt hamarosan. Észre sem vették, ahogy a hóna alatt egy kékes színű dobozzal eloldalgott az utca irányába. Csak másnap jutott eszébe a főtörzsnek, hogy az öreget nem hallgatták meg. Valami gyógyszer botrány robbant ki ezen a napon, bár akkor még nagy volt a titkolózás, mert a megbilincseltek között egy képviselő is volt.

            El is felejtődött ez az eset, mert a nyár elején teljesen megváltozott ez a mi falucskánk. Igaz, kis veszekedések előfordultak, de a nyár szépsége átragadt az emberekre. A három asszonyság is kibékült, akik nemrég még egymást tépték a tévésszobában. Az volt az érdekes, hogy amikor Ragulya bácsi esténként ellátogatott barátaival az asszonykórus összejöveteleire, vagy netán a színjátszók próbáira, ez a három asszony mindig velük ment. Egyszer azonban, amikor a falunapon megnőtt ez a kis társaság, hirtelen nagy lett az ijedelem: elveszett Ragulya bácsi és az egyik barátja. Keresték mindenütt, de hiába. A szerb asszonykórus magyarul beszélő menyecskéje azért kikotyogta, hogy „délelött itt voltak, de mikor a fővárosi művészek elmentek, velük tartott a két aranyos bácsika”. Hiába rohant a három asszonyság, hogy a színtársulat buszát elérjék, mielőtt még az hazaindult volna, mert azok sem tudtak semmit. A kicsit túlméretes zeneszerző-énekes hölgy is csak annyit mondott átszellemült arccal: – Az a két cukipofa? Egy órácskát, ha itt voltak, de azok a szemét nyivákolósok elcsalták őket. Késő este lett már, mire rájuk találtak. A faluvégi kocsmában sikerült elérni őket. Kis csetepaté is lett, mert az a négy könnyűvérű lány, akik szombatonként fel-feltűntek az éjszakában, éppen nótát tanultak a két vidám férfitól. Ketten az asztalon ültek, lesték, milyen finoman cifrázza a dallamot Ragulya bácsi, ketten pedig az ölükben ülve próbáltak velük énekelni.

            Ahogy berontott a most már nyolc főre duzzadt asszonycsapat, félő volt, hogy szétverik a kocsmát, mint ahogy azt már a vadnyugati filmekből megszokhattuk. Julisnéni akkora pofont adott az asztalon ülő lánynak, hogy az lefordult, és lábaival kalimpált, mert fejjel beesett a két szék közé. Csattantak a pofonok, még egyik pultnál röhögő részeg is kapott egy akkorát, hogy ájultan csúszott a szeneskályha mellé. Hogy Ragulya bácsit ki vágta pofon, azt nem lehetett tudni, csak azt, hogy Márinéni odahajolt, és egy cuppanóst nyomott az arcára, közben tüzes hangon mondta: ahova pacsi oda puszi is.

            Gyorsan vége lett a kalamajkának, mert öt perc után már az utcán veszekedett a megmentő csapat, kik vigyék a rogyadozó lábú öregfiúkat, mert ugyebár csak négyen fértek hozzájuk. Böbe néni döntötte el a vitát: – Felijig mink visszük, felitűl meg tik.

            Senki sem értette, mi bajt csinálhattak ezek a csibészek, mert másnap megjelent a rendőrség. Ragulya bácsit, és azt a másik embert kitessékelték a szobájukból, és szakszerűen átkutatták a helyiséget. Győzelemittasan jöttek ki vagy húsz perc múlva, és közrefogták a szobatársakat, mivelhogy azok még nagyon gyenge lábakon álltak, majd betuszkolták őket a rendőrautóba.

            – Miért viszik be őket főtörzs úr? – hajolt a főrendőrhöz Vivien asszonyság, az intézmény vezetője.

            – Tetszik tudni, az a helyzet, hogy az öreg meglépett egy doboz gyógyszerrel, mikor tavaszon bent volt nálunk. Most újra néztük a felvételt, amit az udvari kameránk vett fel.

            – De hát mi volt abban a dobozban, drága főtörzs úr?

            –  Viagra, kedves Vivien, Viagra.  –  Mutatóujját feltartva nyomatékkal mondta – tizenkét ezer Viagra – majd bevágta a kocsi ajtaját és elhajtottak.

Hát így zajlik nálunk az élet Kedves Húgocskám. Ha majd kiderül az ártatlanságod, és újra haza mersz jönni a mi kis falunkba, megmutatom neked azt a kocsmát.

 

Csókol bátyád Titusz

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.