Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kis csetepaték

 

 

 

Az igazán emlékezetes dolgok úgy négy éves kora körül történnek az emberrel, ezt bizonyíthatom. A különös az az egészben, hogy mindig mások emlékeznek, és akivel történnek azok az emlékezetes esetek, évtizedekkel később tudja csak meg. Ha szerencséje van, akkor egy nagybácsitól, vagy idősebb ismerőstől hallhatja vissza, de ha nagy baráti társaságban jut eszébe valakinek hogy „Ezt hallgassátok meg! Nem akarok újjal mutogatni, kiről van szó” akkor az kész leégés.

A mi esetünk más, bár az idős rokon is adott, és a négyéves fiatalember is. Szüret idején esett meg az eset, ahogy szokott is, hogy valami sántít, valami nem stimmel. Otthon marad valami fontos, vagy kiderül, a családból senki sem tudja, ki zárta be az ajtót, ki jött el utoljára. Rám esett a választás – mert ugye, ha baj van, mindig rám esik –, hogy azonnal ott kell hagynom a szüretet, mert lehet, már a házőrző kutyánkat is ellopták. Siettem a kocsihoz, hátha mégis igaz lenne, hogy most tűnik el a családi vagyon, hallom ám hogy valaki kiabál utánam, majd kibukkan egy fej a szőlőlevelek közül, és szemrehányóan néz felém.

– Mindjárt jövök vissza – nyugtattam a hang gazdáját, de nem volt mese, ő hamarabb ért az autóhoz, mint én.

Kicsit idegesített, hogy csak úgy bevágódott az ülésre, de nem szakíthattam meg a bevett szokásunkat, – ha mozdul a kocsi, akkor ő le nem maradhat a járatról. Talán fél kilómétert ha megtettünk, feltűnt egy rendőrautó, ami mellől éppen akkor engedte tovább a kuncsaftot a rend őre, és már intett is le bennünket.

– Húzódj le kispajtás, mert ebből még baj is lehet – toltam lejjebb a fejét, mert nagyon nyújtogatta a nyakát, mi lehet az a baj.

Okmányellenőrzéssel szokott indulni az ilyen ceremónia, miután lecsúszik az ablaküveg – most is így történt. Böngészte az adatokat a biztosúr, néha rá is kérdezett, jól látja- e, hogy hamarosan lejár egyik másik okmányom, amikor a másik oldalamról suttogást hallok.

– Mi van, mit akar?

– Csendbe legyél már! – suttogtam én is, bár azt hiszem, így is kiszűrődött a hangunk.

– A gyereknek gyerekülésbe kellene ám ülnie – jegyezte meg jóindulatúan a rendőr, miközben közelebb húzódott a kocsinkhoz, mert egy vadember éppen került bennünket.

– Csak párszáz méterre megyünk, és lassan is – szabadkoztam. Hirtelen azt se tudtam, hogy magyarázzam el; annyira lassan megyünk, hogy akik tolják az autót azok is lehagynának.

– Mi van, mit mond? – rántotta meg Dávid az ingemet.

– Nyugi már! – pisszegtem félig felé fordulva.

– Te, figyelj papa! Ha pénzt akar, akkor én odaadom neki, ami perselyemben van.

– Legalább üljön hátra – jött a finom utasítás.

A rendőr hangján nem volt észrevehető, hogy hallotta volna, milyen ajánlatot kaphat egy ifjú embertől, de a száján láttam, majd elneveti magát.

– Te, figyelj… hallod, papa! – rángatott a gyerek. – Mondd meg neki, ha az kevés, akkor odaadom azt is, amit jövő héten kapok.

– Nem kell az a pénz, csak ülj már hátra!

– De jó itt! Ugyanolyan jó, mint hátul.

– Ülj már hátra! Hallhattad, hogy a gyereknek gyerekülésben a helye.

– Nincs is gyerekülés – dörmögte, és amolyan ímmel-ámmal préselte hátra magát a két első ülés között.

Szerencsére megúsztuk egy figyelmeztetéssel, hogy „Máskor csak gyerekülésben utazzon a fiatalember”.

Napokkal később jött szóba az esetünk egy ebéd utáni sietős megbeszélésen, – mindenkinek ezer dolga volt még.

– Megmondtam, hogy nem lógsz mindig a papán – küldött az anyja egy szúrós pillantást a gyerek felé.

– Meg is büntethettek volna benneteket úgy, hogy belezöldültök – tromfolt a nagyanyja is.

– Komolyodjál már meg kisfiam, mert az óvodából is olyanokat hallottam – az apja is próbálta felvenni a szigorú pózt.

– Jól el kell verni a valagát, és majd tudni fogja mit szabad – hergelte magát a nagymama tovább.

– A Zolika is kapott két pofont, azóta milyen jó gyerek! – utalt az apa a szomszéd fiúcskára.

– Az kell ennek is, és majd észhez tér – az anyja csak úgy odavetette, nehogy kimaradjon a szigorú nevelésből.

Ez már sok volt. Egyet dobbantott a pici lábával – vagyis inkább csattantott, mert a papucs élesen vágódott a padlóhoz – kihúzta magát, talán néhány centit nőtt is akkor hirtelen, és közbevágott.

– Adhatna már valaki egyet, mindig csak ígérgetitek.

 Erre mindhárman egyszerre támadták, érezték, hogy még mindig a gyerek áll nyerésre a bölcs dacosságával, hát közbe kellett szólnom.

– Hagyjátok már ezt a gyereket, majd én gatyába rázom.

Egy pillanatra abbamaradt a hangos gyereknevelés, de mintha csak nagyobb levegőt akartak volna venni, máris ezer példát hoztak fel, hogy ki milyen rossz volt gyerekkorában, és most nem csoda hogy a börtönben ül. Gyorsan el lett döntve, ha ilyen rossz marad továbbra is, nem viszi semmire az életben. Újra példákat akartak felhozni, hogy milyen szégyen a családban, ha valaki ilyen, de nem tudták végig mondani, mert csattant a papucs újra, és a gyerek leállította a példabeszédet.

– Jól van már! Megmondta a papa, hogy majd ő gatyába ráz.

Karba tette a kezeit, felhúzta vállát, és mint aki már semmit se hall, nézte a teraszon fütyörésző feketerigót.