Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dugovics Titusz igaz története 16

2011.05.25

Bözse naccság anyámul szegődött

 

 

Szőlők mellett haladtunk, majd tapasztott házak között, megváltozott körülöttünk a világ. A karókerítések mögül emberek bámultak, gyerekhad próbálta futva lehagyni a végeláthatatlan szekérsort. Lehetett érezni, errefelé még sohasem történt ekkora esemény, ennyi embert csak a képzeletükben láthattak az idevalósiak, ha hadakról esett szó estéli mesékben. Kimerülten baktattak már a szekérhúzó igások, amikor a kanyar mögül előtűnt egy nagy fehérre meszelt kastélyféle. Fallal volt körülvéve, mintha várat utánozna. A kapuja pont az út végében látszott, el sem kerülhette volna az ember, ha ezen az úton halad. Mi aztán nem akartuk elkerülni, mert az utóbbi napokban már nagyon elege volt mindenkinek a menetelésből.

Irigyeltük, hogy az első hintók már áthajtottak a kapun, nekik vége a gyötrődésnek, mi pedig még mennyiszer meg kell, hogy álljunk, amíg lassan kiderül merre lesz az szálásunk. De hát minden várakozás véget ér egyszer, mert hamarosan mi is ott tébláboltunk a besoroló szekerek közt.

Megtaláltuk a helyünket még sötétedés előtt, igaz nem a falakon belül, hanem a kapu melletti nagy síkon, ahol eddig a marhák legeltek. Már az érkezésünk előtt sátrakat állítottak, ahol a szolganép hálhat majd, meg náddal fedett fészereket a szekérhúzó lovaknak. Valódi kis falu alakult ki a nagykapu körül.

Nekem nem volt úgy igazán dolgom, csak lézengtem a dolgosok közt, meg beszélgettem az odavalósi szolgákkal, akik segédkeztek megtalálni a helyünket. Amolyan szolgák bolondja lehetett egyikük, mert őt ugratták, bolondoztak vele; mutatni akarták mennyire jól érzik magukat az uruk oltalmában, és egyébként is, ők itt otthon vannak.

Ahogy észrevettem, nem volt az az ember bolondabb, mint bármelyik közülünk, csupán némasága tette mássá, és így rajta csattant az ostor minden ugratásnál. Gyorsan barátságba kerültünk vele. Hozzá voltam szokva, hogy nem értik a szavam, vagy én nem értem a másokét, mert oly sok nyelven beszéltek már hozzám, így hamar kialakult a kis cinkos némabeszédünk. Akármerre mentem, jött utánam, és segített eligazodni az ottani szokások közt. Másnap délelőtt, már úgy néztünk ki, mint egy pár, akik elválaszthatatlanok. Néhány lépéssel jött utánam bármerre is mentem, vagy előreszaladt, hogy felhívja a figyelmemet valamire.

Mióta megérkeztünk, éjjel nappal szólt a zene. Nem mindig ugyanazok játszottak, nem is bírták volna szusszal és hát a hangszerek is váltogatták egymást. A kastély falain belül hajnalra elcsendesedett minden, de akkorra a lovászok, és a dolgos népek keltek, és azoknak egy hangos, sípszerű hangszerrel istápolta a kedvüket egy barna képű fiú. Mielőtt a nap kelt volna, kiállt a nagykapu mellé a fatuskóra, és fújta-fújta, elhallatszott az a legtávolabbi istállókig is. Az én újdonsült barátom, Bambolics volt megbízva, hogy időnként friss vizet vigyen a zenésznek, mert bort nem ihatott nehogy leessen a magaslatról.

 Forgács urammal megbeszéltem, elmegyek egy napra abba a faluba, ahol valószínűleg él még az a pap, akihez, - a mesém szerint – üzenetet hoztam a testvérétől.

   - Menj csak, de előtte nézz be a kastélyudvarba, mert az uraság egyik szakácsa nagyon beteg, jó lenne, ha te is megnéznéd mi lehet a baja. Próbálkoztak az itteni orvoslók már mindennel. Éppen eret akarnak vágni rajta, mert hiába piócáztatták. Szegénykében talán nem is maradt vér, mert olyan fehér, mint a hó – ingatta a fejét. – Minek az olyanon már eret vágni?

   - Aztán beengednek-e engem a falakon belülre?

   - Persze, hogy be. Ha akarod, akár az alvóhelyed is ott lehet a Palotás kapitány embereinek a szállásán.

Megleltem a szakácsot hamarosan, igaza volt Forgács uramnak. Úgy nézett ki, mint akit már egyszer eltemettek, és két hét múlva mégis előkotortak volna a gödörből. Sok jót nem néztem ki belőle, hát előszedtem az én fenenagy tudásomat: kamillát kevertettem mézzel, és azt tömettem a szerencsétlen szájába. Amikor nem bírt már nyelni, borral csúsztatták meg az édességet. Kikötöttem, hogy csak vörösbort ihat, meg ezt a gyógyragacsot eheti, amíg lábra nem tud állni. Nem gondoltam, hogy valaha újra ember lesz belőle, de amíg mozog, tenni kell érte, így tanultam. A pap már végzett, mielőtt kezelésbe vettem, úgyhogy ha esetleg magához rendelné az úr, tisztán kerülhet eléje. Összenéztünk a segítőkkel, amikor egyikünk kicsit erőszakosabban próbálta a szájába tuszkolni az étket, mert amikor prüszkölve kiköpte, olyan éktelenül káromkodott, hogy csak a betegsége adhatott felmentést, hogy újra gyónnia kelljen. Nem akartunk mi rosszat, a békesség kedvéért a szájához emeltük a kupa bort, és hagytuk, ahogy az erőtlen kezével segített emelni. Érhetett valamit a beavatkozásom, mert az emberünk, nem engedte a kupát, amíg teljesen ki nem ürült, aztán kicsit krákogott, mert a torkába is szaladt pár csepp, majd cérnahangon elkezdett énekelni egy trágár nótát.

Otthagytam őket, mert a hirtelen jobban lét elég bíztatónak látszott. Siettem volna, mert nem tudhattam, milyen messze van igazából Hadovács, és ha találkoznék is a pappal, éjjelre akkor is vissza kell érnem. A nagy sietésemből persze nem lett semmi, mert Nózi uram elkapott, és széles jókedvében húzott magával, hogy a zenészek melletti hordónál ki tudja mutatni a háláját, mert a tanácsaim óta olyan egészséges lett, mint a makk. Alig sikerült megszöknöm tőle.

 Szinte megkönnyebbültem, amikor elhagytam a hangos dombot, aminek a magasabbik részén a kastély állt és körülötte nyüzsögtek az emberek, mint a méhkas szájánál a méhek.

Kis idő múlva különös érzésem támadt, mert most, amikor már csak egyedül léptettem a lóval, mégis dobogást hallottam mögülem. Először arra gondoltam az érzékeim játszanak velem, de azért végére akartam járni a dolognak, hát egyik helyen, ahol ezer kis kanyart vett az út, beálltam hirtelen a bokrok mögé. Annyira csak ráérek, hogy kis időt szánjak erre a képzelgésre vagy mittudom én mire. Kicsit meglepődtem, hogy mégsem az éber álmok játszanak velem, mert a takarásból hirtelen kibukkant egy ló feje, majd még annak a pillanatnak a végén a lovasa is a szemem elé került.

   - Ó te Bambolics! Már azt hittem a rosszlelkek játszanak velem. Hova kódorogsz te erre?

Meg kellett volna lepődnie, ahogy rákiáltottam, vagy legalább amikor meglátott, de mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ő utánam jött, előkapott egy botot valahonnan, és suhogtatta a levegőben, mintha egy képzeletbeli ellenséggel küzdene. Csapkodott, döfött, valódi bajvívást vitt végbe a képzelt ellenféllel és közben torokhangon beszélt, ami inkább egy döglődő sárkány hangjára emlékeztetett. Neki ilyen volt a beszéde, szegény alig tudott más hangot kiadni.

   - Meg tudnál védeni, ha rossz emberek rám törnének?

Bólogatva lihegett. Látszott rajta, nem volt biztos benne, hogy örülni fogok az utánam szökésének, de a megkönnyebbült mosolygását nem akartam beléfojtani, hát intettem: induljunk.

Azt hittem az eddigi képzelgéseimben, hogy majd egy nagyon öreg kedves atyáskodó bácsikát lelek, ha mégis meglelem Joska papa régi lelkipásztorát, de egészem más állapotot találtam.

Kerestem a templomot, mert azt hittem az olyan lehet, mint a Konstantinápolyi kupolás épület, vagy ha nem, hát arra a városi toronyra csak hasonlít. Nem hasonlított az egyikre sem, mert a kereszten kívül, ami a zsindely fölött kiállt, nem különbözött az nagyon, a mellette lévő házacskáktól. Talán attól volt más ennek a portája, hogy volt neki kerítése és két kis sártapasztású épület volt még az udvarán. Illően beköszöntem a kerítésen át, a padon üldögélő öregembernek, de ő csak tekergette a fejét, honnan szólították meg.

   - Ki vagy te idegen? – amint felénk fordult kiderült az öltözékéből, hogy pap – nem ismerem a hangod.

A régen volt kapu helyén néhány lépés volt csak, és ott álltunk közvetlen előtte. Bambolics nem most járt itt először. Mint később megtudtam, templomszolgaként itt élt régebben, de amikor a pap már rosszul látott; a vele élő sánta testvére, aki ekkoriban már a támasza is volt, elkergette a néma szolgát. A rossznyelvek szerint mindig bámulta az öregasszonyt, és az szégyellte a hívek előtt, de volt aki azt mondta, ellopta a néne féléves kutyusait, és eladta a szomszéd birtok vincellérének. Én meg nem kérdeztem volna, és ő sem hozakodott elő vele sohasem.

Nem én válaszoltam, mert a szolgám megelőzött és a maga módján magyarázni kezdett.

     - Bambolics fiam, hát te vagy az? -kapta fel a fejét az atya - kit hoztál te szökevény.

   - Hírt hozok atyám a messzeségből – még mondtam volna tovább, de megjelent mellettünk a sánta nénike és ölelte, simogatta a haját a társamnak.

   - Te csibész, ezerszer üzentem érted, hogy gyere vissza. Már három húsvétot, és három karácsonyt értünk meg, mióta felénk se nézel - láttam mindketten közel állnak a síráshoz – öregek vagyunk már, kellene a segítség. Elfogy a falu népe is, átkozott lett ez a vidék.

Elmondtam, honnan jöttem, kitől hozok üzenetet; az akkora ünneppé tette ezt a napot a paplakban, amilyen talán csak néhány van egy évben.

   - Amikor az a baj történt, - emlékezett vissza Folyondár atya – eljegyzett menyasszonya volt ez a lány Joskának – és szeretettel megsimogatta az öregasszony karját.

Vártam, hogy rátérjen a nyaklánc dolgára is, de meg sem említette. Ráérek még előhozakodni vele, úgy gondoltam, hát hagytam az emlékeket maguktól előkerülni.

Nagy volt a szegénység erre, ahogy észrevettem, ezek még aznap nem ettek, pedig már dél is elmúlt, hát kiraktam az összecsomózott kendőmet, amiben a száraz étkeket szoktam csomagolni, és kibontottam. Lakodalmi kosztot raktak bele az urasági konyhán, itt olyanná vált a rozoga asztal hirtelen, mintha mese vált volna valóra.

   - Mi általában böjtölünk, könnyebb lesz tőle az ember lelke - Magyarázta Lonka néni, merthogy úgy hívták az öregasszonyt.

   - Mi meg egész délelőtt eszegettünk ezt, azt unalmunkban az úton – válaszoltam és eltoltam Bambolics elől a szalonnát, mert ő aztán nagyon nekilátott az evésnek. Azonnal kapcsolt, és szabadkozott, a kezeit maga elé tartva mutatta, neki aztán egy falat sem menne le a torkán.

Nagyon családiassá vált a beszélgetésünk, olyan érzésem volt, hogy régi ismerőseim  a vendéglátóink. Úgy tűnt, a nagyapámmal találkoztam, akit persze a valóságban sohasem láttam, mert még a születésem előtt meghalt. A szavai úgy ömlöttek, mintha nem is  írástudó pap, hanem egy egyszerű, idős szolga osztaná meg a gondjait; nagyon bizalmasan tudtuk a beszédünket egymáséhoz kapcsolni.

Megígértem nekik, sokáig visszajárunk még, és ha én nem jönnék valamiért, a barátom akkor is jön, és akár itt is alszik, ha szükség lesz rá.

   - Még nem is láttad a templomunkat, addig el nem mehetsz, amíg egy imát el nem mondasz benne.

   - Örömmel atyám, de bevallom, az imádságok, amikkel én fohászkodni szoktam csak olyan egyszerűek, mert közben találom ki őket. Nem volt kitől a szép beszédet eltanulnom, hát nekem csak erre telik.

   - Nem baj az, csak járjatok vissza minél sűrűbben, majd megismered még a liturgiát is.

Először bejártuk a virágokkal körbeültetett templomot, meglepődtem a templomkert rendezettségén. Látszott, szeretettel ültették, gondozták a növényeket, de észre kellett vennem, csak minden második a virág, mert be volt oda lopva a káposzta is, és mindenféle konyhába való zöldség. A néne sűrűn lehajolt, hogy kitépjen egy nem létező gazt, mert csak a figyelmünket akarta odairányítani, a szépen fejlett kincsére. Dicsértem én lelkesen, mert ez a kertecske volt álmaim színtere. Ráismertem, mert a lelkem olyan könnyűvé vált, hogy szinte a virágok felett lebegtem. Furcsamód, gondolatban Bözsének meséltem, mennyire szívet melengető ez a hely, és oda is mutattam két virág közé, hogy ott még egy tő éppen elfért volna. Talán az a hit lágyította meg a szívemet, hogy nem messze már a falucska, ahova igyekszem, ahol biztosan emlékeznek még rám. Az volt csupán a visszatérő félelmem, hogy talán már meghalt valaki a legkedvesebbek közül. Nem engedtem a gyászos érzést soha egy percre sem eluralkodni magamban, csak hessegettem, mert olyan nem történhetett, meg kell várnia mindenkinek, hogy még legalább egyszer együtt legyünk, és lássák, milyenné lettem az elkallódásom óta. Most mégis a Bözsével diskuráltam, nevetgéltem, pedig a valóságban azt sem tudtam, hogy viseli magát a hétköznapokon, milyen a beszéde ha mesél, milyen, ha álmodozik. Az atya hangja zökkentett ki az álmodozásból, amint a templom keresztjére mutatott: Mennyivel kedvesebb lenne az úrnak, ha legalább egy ölnyi magas tornyot építene alá valaki.

    - Ha  a falu népe segít, megfaragom én a gerendákat, olyan tornyot kerekítek, hogy még a konstantinápolyi templomokéval is vetekszik - ígértem azonnal – de még a zsindelyt is átjavítjuk ha kell.

 A vállamon támaszkodott egyik keze, talán ez is egy plusz kapocs volt a majdnem világtalan emberrel, mert amiket mondtam, nagyon komolyan gondoltam. Az a pár hét nem a világ, eljövök majd  mielőtt nekivágok a vándorlásom utolsó szakaszának.

 Érzelgősre sikeredett az elköszönésünk, bár mindnyájan próbáltuk leplezni. A visszaútra nem vittünk harapnivalót, hozzá szoktatott már az élet a koplaláshoz, hát otthagytuk a maradékot.

Sokáig csendben kaptattunk, észrevettem, néha felém sandít, várja, szólaljak már meg, mert az ő beszélgetése csak a figyelésből, és a bólogatásból állt.

   - A Bözsét láttad-e már? - csak nézett rám – aki velünk jött onnan messziről – magyaráztam.

Felcsillant a szeme, csettintett a nyelvével, és ökölbe szorította a kezét.

   - Idefigyelj! – ha bármi történik körülötte, vagy vele – felemeltem az ujjamat a nyomaték kedvéért – semmit ne tegyél ellene, bárki is parancsolja, csak keress meg gyorsan engemet.

Kinyílt a tekintete, és szinte beleláttam a gondolataiba, ahol csupa kíváncsiság bujkált. Ömlöttek a hangtalan kérdések, mert ez a cinkosság feltépett benne valami érzelgős emlékeket, és visszazökkent egy múltbéli fájó történetbe. Talán fiatalkori szerelem emléke, vagy egy méltóságos kisasszony varázsos hatása tört elő újra, mert az eddig falu bolondjaként viselkedő férfi, erőt sugárzó kemény harcossá nemesedett, és várta, milyen titokba akarom beavatni.

   - Nem kell semmiről sem tudnod. … esetleg csak annyit, hogy a sok nagyszájú bolondos piszkálódásával nem kell törődnöd, mert a mi kis szövetségünkkel vígan túlteszünk mindenkin, ha valamelyikünk bajba kerülne.

 Lehet, hogy még sohasem beszélt hozzá ilyen bizalommal senki, mert az a magabiztosság továbbra is megmaradt a tartásában, és én is úgy éreztem ekkortól, hogy egy egészen más emberrel lovagolunk már egymás mellett. Ha a beszélőkéje rendben lett volna, lehet, akkor sem kérdez, mert csak leste a történetecskéket, amikkel mindkettőnket szórakoztattam. Majd leesett a lóról, úgy nevetett, amikor a halász Aykut arcát írtam le, milyen döbbenet ült ki rá, mikor meglátta, hogy a pici csónakját felhúztuk kötéllel egy kiszáradt fára, és vagy tízen lestük, mikor veszi észre, hogy madárfészek lett belőle. Igaz, majdnem nagy baj kerekedett az esetből, mert a Kádi kihirdette, ha a következő hajnalra nem a vízen ringatózik a ladik, jaj lesz a tetteseknek.

 Már kiértünk a fűzessel kísért folyócska mellől, lehetett látni a kastély toronyszobájának tetejét, amikor szemből vágtázó lovast vettünk észre. Ő is meglátott bennünket, szorosra fogta a lovát, és lihegve fordult mellénk.

   - Dugovics uramnak üzeni Éstvány, hogy nagy a baj.

   - Mi van, mondd már!

Kereste a szavakat a fiú, mert ő maga nem értette, valójában miről is szól az üzenet.

   - Szólalj már meg!

   - Uram! A Bözse naccságát teljesen megszállta az ördög. Azt mondják az urak, már egészen biztos, hogy boszorkánnyá lett.

Összenéztünk Bamboliccsal. Egyet gondolhattunk, mer mindketten belevágtuk a sarkunkat a lovak oldalába, és vágtára fogtuk őket. Egészen közelre húzódott, és várta, van-e már ötletem, hogyan tovább.

Nem akartam azonnal az urak elé kerülni, inkább a szolgák szálására tartottam, Bambolicsot pedig a kastélyba küldtem kutakodjon már, mi történt valójában. Ő akkor is bejut a konyháig, ha minden ajtót őriznek Varkovics uram emberei, ha pedig Palotás kapitány adja az őrséget, még könnyebb dolga lesz.

Hiába volt az óvatoskodásom, az első ember, akibe belebotlottam Tölgyesi uram volt, aki a külső őröket rázta éppen gatyába, mert elfeledkeztek róla, miért is lettek járőrözésbe küldve.

   - No, öcsém, a szépasszony mégiscsak a pokollal kötött szövetséget – kezdte, amint a közelébe értem.

   - Az nem létezik uram, - vágtam rá gondolkodás nélkül

   - De bizony, - majd kis hatásszünetet tartott, még felém is hajolt – ő maga ismerte el.

   - De hát mi történt egyáltalán? – kérdeztem idegesen, és a szolga gondjaira bíztuk mindketten a lovakat, mert a kapuhoz értünk.

   - Béla uraság ott volt, - mutatott beljebb, az udvarra – tőle kérdezd meg.

Nem kellett kérdeznem, mert amint meglátott, azonnal felénk vette az irányt. Amíg kerülgette az embereket, meg a hasított tölgyfa asztalokat, úgy tűnt számomra, kevesen lehetnek az eset tanúi. Mindenki vidáman beszélgetett énekelgettek többen is, a vadászókat várták vissza, akik még délelőtt ötven hajtóval elmentek erdőt kerülni, mert erre az a mondás járja; a frissen elejtett vaddisznó a lakodalom dísze, ahogy a tűz felett forgatják az udvar közepén.

    - Hallottad már mi történt? - nézett rám az uraság, aztán az őrök parancsnokára – elmondtad már neki?

   - Csak amit fél füllel hallottam – tétovázott.

Nem tudtam, hogyan kérdezzek, csak néztem rá bután; éreztem, itt már nem avatkozhatok bele a dolgok menetébe. Olyasvalami motoszkált bennem, jobb lesz, ha a fordítottját mutatom annak, mint amit valójába tenni szeretnék.

   - Hol van most Bözse naccsága? – szaladt mégis ki a számon.

   - Ne törődj most azzal, mert aki kérdezősködik utána, az gyanús lehet.

    - Nem értek ebből semmit Uram. Mit tett, hogy ilyen kegyetlen vádat olvasnak a fejére? Nem volt annak köze már sem ördöghöz, de még egy aprócska koboldhoz sem. Ártatlan volt már amikor utoljára láttam.

   - Többen is azt állították, hogy megigézte őket, és az óta eszüket vesztették, senki másra nem tudnak gondolni csak rá.

   - Részegek voltak azok biztosan.

  – Úgy mesélték, nem ittak előtte szinte csak cseppeket a lakodalmi borból, mégis csahos kutyának érezték magukat, ha a közelében voltak.

   - Ugyan már! Szerelmesek lettek, annyi történt csak – próbáltam a józanságot mímelni.

   - Magocsi uram, az a nagydarab kövér, aki tegnap a leveses kondérba esett, azt mesélte, hogy őt még lóvá is változtatta.

   - Lázas lehetett az Úr biztosan, attól képzelte – adtam a választ a butuska feltételezésre.

   - Úgy volt az, mert pontosan emlékezett rá mit műveltek vele.

   - Műveltek? Kik voltak azok, akik művelték?

   - Hát a Bözse, meg az ördögfióka, aki mindig a segítségére van. Úgy mesélte, előbb csak kutyává változott, de mert nem tudott ugatni, tovább űzték az ördögi praktikát, amíg lóvá nem lett.

   - Szép nagy ló lehetett.

   - Az lett, tőle hallottam.

   - Aztán milyen érzés volt lónak lenni, azt nem mesélte? – kérdezett közbe Forgács uram.

   - Azt nem, de amit azután művelt vele a sógornőm, az megborzongatott mindnyájunkat, akik ott voltunk.

   - Valami Istentelenséget, vagy mifélét?

   - Felpattant a hátára, mögé meg az ördögfajzat, és kivágtattak az erdőre, a vadászok után. Bözse az oldalát verte a sarkával, az ördög meg egy tüzes vassal a fenekét szurkálta, hogy azzal ösztökélje. A szegény ember meg is akarta mutatni a fenekén lévő égésnyomokat, de mert ott ólálkodtak az asszonynépek, csak a ruháján keresztül tapintotta a fájó sebeit.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.