Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vénusz

A tünemény

 

 

          Tegnap este még minden olyan szépnek látszott, a reggel mégis rosszul kezdődött.  Miért kellett Ambrózának odatelefonálnia, még mielőtt megszólalt volna az ébresztője. Mintha ő nem tudná, hogy mára kapott időpontot Dr. Jumbóhoz. Persze nem csoda a húga idegeskedése, valóban sok hülyeséget csinált mostanában. De akkor is! Mintha az anyja lenne, úgy térítgeti, babusgatja, nehogy bevaduljon, és odamondogasson egyiknek, másiknak. Szegény lányt lehet, hogy meg is sértette, amikor az kedvesen megszólalt a telefonban: – Endrus, felébredtél már?

          Minél lassabban akart a parkon átérni. Fadarabot rugdosott, mintha unná magát, pedig egyre idegesebb lett. Még több mint egy óra a megbeszélt időpontig, de már látszott Dr. Jumbó háza. Leült egy padra, hátradőlt, mint aki élvezi a májusi napfényt, és behunyt szemmel próbált rendet tenni ott belül, de fogalma sem volt, hogyan gyűrhetné le az idegességét. Nem valódi idegesség volt ez, mint amikor valaki tombolni szeretne, inkább a szélsőségek harca a lelke legmélyén. Néha még nevetett is, és hangosan beszélt, amikor senki sem sétált az úton. Valahonnan régi örökség maradhatott a családban ebből a túlérzékenységből, mert már a nagyapa is mesélt az ő apjáról megmagyarázhatatlan történeteket.

          Nem akart az ilyen egyszerű, képzelgésnek tűnő dologgal orvoshoz fordulni, nehogy valami komoly bajt „varrjanak" a nyakába, ezért kért Jumbótól egy amolyan félig-meddig baráti félórát, hallgassa már meg, mi a fene lett vele az utóbbi időben. Alig akart emlékezni rá a doki, csak amikor a Marinka buliját említette, akkor esett le neki a tantusz. A fenébe Marinkával, gondolta most. Akkor az egyszer rúgott be életében olyan átkozottul, meg valószínűleg a doki is… a koleszosok sokáig piszkálták még őket az esettel.

          Mégiscsak a kapu előtt találta magát hamarosan, mert képtelen volt nyugisan ejtőzni egy parkban ilyen idegekkel. Nem kellett csengetnie sem, a kovácsoltvas kapu hamarosan kinyílt előtte, ahogy bámészan nézelődött, valóban Dr. Jumbó neve szerepel-e a réztáblán.

          – Jöjjön csak be, Sudár úr! – lépett ki a sötét üvegű bejárati ajtó mögül egy jól megtermett asszonyság – a Professzor úr hamarosan végez… Ugye, maga Sudár Endre?

          – Igen, én vagyok. Kicsit talán hamarabb jöttem, de…

          – Jöjjön csak, kényelmes a várónk, itt jól fogja érezni magát. Amikor megláttam, először azt hittem valami házaló lehet. Nem gondoltam, hogy ilyen…

          – Hogy érti, hogy ilyen?

          – Maga egy jóvágású, kisportolt… na, érti, azok meg olyan vékonyka, olyan… olyan sovány nyamvadékok voltak… De mit is beszélek, elnézést, visszaszívom! Olyan véznácskák, no.

          – Kikre gondol?

          – Hát, a professzor úr barátai, akik néha meglátogatják.

          – Értem már!  Tudja én testnevelést tanítottam, és földrajzot. Azokhoz kell ám az izom! – nevetett kényszeredetten a férfi. – Ja, és mostanában művészetekkel és tudománnyal foglalkozom.

          – Akkor maga nagyon komoly ember lehet! – nézett rá tágra nyílt szemekkel a takarítónő.

          – Fejlődik az ember.

          Nem akarta részletezni a mostani viszonyát a művészetekkel és a tudománnyal, nehogy őt is lesajnálja az asszonyság, ha elárulja neki, hogy vagyonőr a húga munkahelyén. Az asszony néhány mozdulatot még tett a portörlőjével, majd magára is hagyta.

          Valóban kényelmes volt ott üldögélni. Nekivetette hátát a bőrfotel támlájának, és próbált belesüllyedni egyfajta lelki nyugalomba, aminek kellemes hátteret adott a szemközti falon függő óra halk ketyegése. Hagyta, hogy emlékképek villanjanak az álom határát súroló kellemes állapot csendes nyugalmába. Most is, mint az utóbbi időben annyiszor, a nagyapa tanyájának képe úszott be a tudatába, majd a régi tőzegláp helyén kialakult virágos kaszáló a fűzfákkal.  Rég járt ott. Mostanában annyiszor szóba jött a tanya átalakuló környezete, már szinte szégyellte, hogy éppen ő idegenedett el a család tagjai közül legjobban attól a vidéktől. Persze, ez csak látszat, mert álmaiban ott játszik a többi unokával csapatot alkotva most is szinte minden éjszaka. Amikor utoljára lent járt, nagyapa még bot nélkül ballagott le az új istállóig, ahova Ármin nem sokkal előbb bekötötte az első pár lovát, amik azóta szép számmal gyarapodtak. Mesélte is a telefonba múltkor, hogy már lovászt tart, aki a hétköznapi dolgokat végzi, ő meg csak lovagolni tanítja a vendégeket. Most már valamelyik nap ő is lemegy Ambrózával, aki csalafinta módon bekéredzkedett a régészek csapatába, akik a jövendő út nyomvonalát tárják fel. A Hungárszky Múzeumban őrzött, égetett zománcképre hivatkozott, aminek a történetét maga is felhasználta vizsgamunkájában, emlékezve a dédapára, aki már több mint száz évvel ezelőtt találta egyik tőzegbányászásnál.     Annyira elmerengett, majd felugrott a fotelből, mikor észrevette a vele szemben ülő nőt. Egyáltalán, álom ez, vagy valóság? Fel akart állni, hogy érezze a lábai mozgásán, igen, ébren van, és hát a busz is most húzott el a kapun kívül. Hihetetlen, hogy nem vette észre, amikor bejött. Az ajtó kicsit nyikorgott előbb, ahol a takarítónő kiment, és a főbejárati nehéz ajtó a vasalatával is úgy nézett ki, mint egy erőd bejárata. Az sem volt egy csendes szerkezet, mégsem hallott semmit. Nagyon elmélázott biztosan. De… Most ért el a tudatáig, micsoda fura, megdöbbentő látvány a nő, aki vele szemben, olyan különös hirtelenséggel betelepedett. Miért ide jött… és miért nem kopog be a dokihoz, vagy?! Még csak nem is köszönt, és segítséget sem kért! Az arca csupa vér, és mintha kötés lenne a fején, ami éktelenül csúnya, megfeketedett, szinte beleolvadt a hajába. De a szemei! A szemei ragyogtak! Nem is bírta állni a tekintetét, amikor egy pillanatra belenézett a szemébe. Jól esett az idegeinek, hogy az a kép odavonzotta a figyelmét, oda, a nő kezeiben tartott valamire. Talán bekeretezett kép volt valóban, vagy egy táska hátulja, nem is számított, csak a nyugalom, amit a jó fél méteres fényképen lévő arc sugallt. Gyönyörű volt! A szemek azok voltak, mint amikkel néhány másodperce összeakadt a tekintete, de most nem akart felnézni, nem! Az arckép hirtelen billegni, mozogni kezdett. Biztosan himbálja magát a nő a székben, gondolta Endre, mégsem akarta tudni, nem akart semmit, csak várta, történjen már valami… A helyzet több mint kínos volt.

          Úgy tűnt, a képet közben szembe fordította a nő, hogy ő is lássa rendesen, ne csak úgy ferdén torzulva. A billegés továbbra is érzékelhető volt, mégis mintha már nem a kép, csupán a két óriási karikafüggő mozdult a szépség füleiben, előre-hátra, előre-hátra… Szép volt, ahogy megcsillant rajtuk a fény. Erőt kellett kifejtenie, hogy felemelhesse a tekintetét, láthassa, miféle őrületbe akarja őt ez a valaki belehajtani.  Szédülés fogta el, amikor rájött, már nem a képet nézi, hanem a kép gazdáját, aki valóban billegett a széken, és a füleiben lengtek a karikák. De hát!  Akkor hol a kép? Lepillantott a nő combjaira fektetett képre, ami most ugyanazt a borzalmat mutatta, mint előbb a nő… De hát ez lehetetlen! … és… és ott is himbálóztak a karikák. Hirtelen fel akart állni, valami nagyon hétköznapit tenni, hogy megbizonyosodjon, nem bolondult meg. Ekkor a nő elmosolyodott, hajtogatni kezdte azt a valamit, amiről még most sem lehetett kideríteni, valójában mi is. Összehajtotta, majd újra, meg újra, a hetedik hajtásnál egy labdányi kis csomó lett, ami egyszerűen eltűnt az ujjai között.

          – Elnézést, maga bűvész? – próbált Endre valahogy kikecmeregni a hihetetlen látomás hatása alól. – Az előbb még…

          – Jaj, Endruska, dehogy, dehogy! Minden titkomat megfejtheted, csak légy türelmes.

A nő hangja még tán a szemeitől is varázslatosabb volt.

          – Végtelenül türelmes vagyok, ha…

          – Örülök, hogy még most is a türelmedről ismerhetlek fel, mert nagyon megemberesedtél ám, barátom! – szólította meg a rendelő ajtaján kilépő Dr. Jumbó, és őszinte örömmel ölelte át a régi cimborát. – Sokszor eszembe jutnak a bűnös kisiklásaink, de ha hiszed, ha nem, egyáltalán nem bánom őket.

          Endre, mintha szégyellné, hogy Dr. Jumbó őt szólította meg először, újra a nő felé fordította a fejét, de döbbenten fedezte fel, hogy az úgy eltűnt, mint ahogy előbb jött. Szótlanul! Most már nyilvánvalóvá vált, hogy mindez a pillanat tört része alatt történt. Erőltetett jókedvvel válaszolt a doktornak, remélve, hogy az nem veszi észre a zavarát. – Te, hát azok az évek, életem legszebb időszakát jelentették!

 .........................................................

.............................................

Hulla a kocsiban

 

          – Mi van, mit hoztatok? Tán elhoztátok a cuccot ide? – fakadt ki Galóca úr, amikor meglátta, hogy az emberei szállnak ki a kocsiból.

          – Dehogy hoztuk!  A Csabi visszament a kocsijával, és berakta abba. Most a hátsó kapunál áll – mutatott a kert felé a megszólított –, és várja, hogyan döntesz.

          – Semmit nem értek! Össze-vissza hebegtetek a telefonba. Mi az, hogy visszament, és belerakta abba? Meghülyültetek? Istikém, ha valami hülyeséget csináltatok, én eláslak benneteket!

          – Értsd már meg főnök, nem tehettünk mást, mert…

          – Nyisd ki azt a kurva ajtót, engedj beülni! Te meg indíts, és kerülj egyet, amíg ez az idegbolond megmagyarázza, mi van – förmedt az embereire Galóca úr.

          – Ezzel nem kóvályoghatunk főnök, mert ha megállít egy rendőr…! – próbált ellenkezni az Istinek nevezett ember.

          – Ha én azt mondtam, hogy menjen, akkor ő megy! – vágta oda dühösen a nagydarab, keménykötésű ember. – Elejétől végéig lassan elmondod, mi a franc ez az egész!

          – Az volt, hogy a megbeszéltek szerint, átvettük a cuccot, és mentünk a Csabiékhoz – kezdte Isti. –A kapubejáróban álltunk, és a Rúgós fogta a két utazótáskát, meg a hátizsák is tele volt. Görnyedten cammogott már belül az udvaron, amikor egy kis vacak dög utána eredt, és ugatta, mint ami meg van veszve. A fickónak akié a kutya volt  be kellett fordulni a kiskapun, , mert az a dög húzta a pórázt. Mikor láttam, micsoda blamába került az a hülye, utánuk léptem, és egyszerűen felrúgtam a kutyát.

          – Még szép! …és elzavartátok a fenébe a dögöt – siettette volna a főnök.

          – Nem lehetett, mert az a marha gazdája olyan lett, mint egy állat. Előkapott egy igazolványt, hogy ő rendőr, vagy nyomozó… vagy mi a fene, és azt kiabálta, hogy azonnal tegye le Rúgós a táskákat, álljon a fal mellé, és én se mozduljak, maradjak ott, ahol vagyok. Az a kis dög meg csak ült a táskák mellett és vicsorgott rám, vagy csak fájt neki a rúgás, mit tudom én, csak nyavalygott ott.

          – Mi van? Egy rendőr blokkolt benneteket, amikor már pakoltatok be? A Csabi honnan ment vissza a kocsijával te hülye? Honnan? És a rendőrt hogy ráztátok le? Biztosan egyedül volt?

          – Nem lehetett azt lerázni. Csőre húzta a pisztolyt, és lőtt is volna, ha nem azt csináljuk, amit mond.

          – Mi van? – Galóca úr szinte robbant a méregtől. – Mondd már!

          ­– A Csabi látta, mennyire szarban vagyunk, hát észrevétlenül bejött a kocsitól a sövény takarásában. Érts már meg főnök – Isti hangja szinte síróssá vált – lőni kellett neki! Még jó, hogy észnél volt, és a hangtompítóst hozta be.

          – Mit csináltatok? Lelőttétek a fickót? Úristen! Hülye, beszari banda! És most hol van az ürge?!

          – Itt van a csomagtartóban. Mondtam, hogy ne kóvályogjunk vele össze-vissza!

          – Állj meg! – Galóca urat már a gutaütés kerülgette. – Fordulj be a parknál inkább... így, állj be oda!

          Mind a hárman kiszálltak, Rúgós felnyitotta a csomagtartót, és széthajtogatta a plédet. Hirtelen mindannyian visszahőköltek, ahogy a lelőtt férfi arca meredt rájuk. Nem voltak nyitva a szemei, mégis volt benne valami hipnotikus. Egyikük sem ölt még embert, és most szembesültek vele, hogy egy óriási, visszafordíthatatlan baklövést követtek el.

          – Mit csináljunk vele? – Rúgós szeretett volna minél előbb megszabadulni tőle. Kicsit megemelte a pléd sarkát, hogy alálásson az élettelen testnek, majd mintha dicsekedne, idegesen mutatta az ujjával. – Itt ment be a golyó, de egyáltalán nem vérzik. Nem b…ta össze a kocsimat.

          – Nagy állatok vagytok! Ez az egyik reptéri biztonsági ember. Ez az, akinek keresőkutyája van, megismerem! Egy kis takony kutyával szokott szaglásztatni a reptéren.

          – Az az! Egy kis vacak kutya.

          – Fordulj meg, és a dűlőn menjünk át a rokolyai útra – intézkedett azonnal Galóca úr. – Amikor a kereszteződéshez érünk, megállsz, kinézünk jobbra is, balra is, és ha nem jön senki, kirakjuk az útpadkára, aztán elhúzunk. Ott be lehet látni vagy fél kilométert és ilyenkor a forgalom is gyér.

          – Mit szarakodunk vele főnök, bedobjuk a bokrok alá, és kész!

          – Hamarosan meg kell, hogy találják, és persze minél távolabb Csabi házától. Még az hiányozna, hogy ott kezdjék keresni a környéken! Ja, és a kutya hova lett?

          – Nem tudom. –  Rúgós csak hebegett, Isti segítette ki. – Ott ült a másik ház előtt, szerintem, még most is ott van.

          – Hogy mekkora barmok vagytok ti! Állj le itt, és menj ki a műútra! – mutatott előre Galóca úr, amikor vége lett a dűlőútnak. Meglökte Rúgós vállát. – Ide figyelj! Itt a bokrok közt elmész, és kilesel. Az útpadkáról kilesel, és legalább fél kilométerre senkit se látsz, ints, és mi odavisszük a csomagot!

            Tíz perc múlva már újra a városban cirkáltak. Isti  egy frissen lopott telefonnal felhívta a rendőrséget, hogy valahol, a Rokolyára vivő bekötőút körül,  a száz per húszas úton látta, ahogy egyik kocsiból lőnek egy kutyát sétáltató emberre.  A karját kilógatva tartotta még a készüléket, majd ahol senki sem jött utánuk, az árokba dobta. Csabival is beszéltek, hogy álljon be a kertbe, és várjon.

            – No, most kanyarodjál csak kispofám a Csabi utcája felé! – kapta az utasítást Rúgós a főnöktől. – Megnézzük mi a helyzet arra, ott van-e még a kutya.

            – Látod, most sincs semmi forgalom – szólt Isti, amikor befordultak az ismerős utcába. Az előbb is csak az az egy pofa ment el erre, akit a Csabi tovább küldött.     – Mit csinált? – Galóca úr újra elvörösödött.

            – Itt akart megállni, de Csabi elküldte a francba. Mutatta neki a rendőrigazolványt, vagy mi a fenét, amit elvett a fickótól, és azzal indította tovább.

            – Mi volt a rendszáma? – sziszegte a főnök.

.................................

..............

....................................................... 

A századik oldal után Vége!!!!!!!!!!!!!

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.