Minden jog fenntartva, ideértve  bárminemű sokszorosítás, másolás és közlés jogát is

Kiadja:Kiadó

Lektor:Val

Szerkesztő:Iksz Ypszilon

Műszaki szerkesztés:Míííí?

ISBN: 00000000

Copyright:Kovács Károly

Blabla-blabla:

KiadjaL(egyszer majdcsak kiadja valaki)

stb.telefonszáma:

Ginseng Titus

Vigye a tűz

Múltidézés

            Általában nem volt ellenére, hogy a sajtótájékoztató után még egy-egy röpke kérdésre válaszoljon, de most sietnie kellett, minden újabb bekiabált kérdésre mosolyogva csak annyit válaszolt – bocsánat, majd máskor. Még a szexi Natáliának is csak megbökte a vállát – bármikor, de most ne!

            Sietnie kellett, az esze már ott járt a Csath ezredes szervezte kis találkozón. Idegessé tette a napját maga a téma is, amiről tájékozódni akart, és hát a két ember, akik valójában politikai ellenfelei voltak… no, mindegy, majd olyan stílust vesz fel, amit a helyzet megkíván. Lehet, hogy ők legalább annyira utálják egymást, mint ahogy őt.

            Hát persze, hogy már itt vannak!  Örülnek, hogy volt a múltjuknak egy olyan időszaka, ami egész életükre kicsit különlegessé tette őket: Irigyen pillantgatnak rájuk, ha új társaságban jelennek meg - íme, egy volt titokminiszter!

            – Elnézést uraim, ha megvárakoztattam önöket – Cövek Zénó miniszterelnök nem akarta bizalmaskodóra venni a beszélgetést, ő válaszokat akart és slussz. – Önök mindketten tájékozottak voltak egy-egy aktuális időpontban, az Aranyszarka ügyben. Gondolom, emlékeznek rá így kapásból is, nem akarok nagy feneket keríteni a beszélgetésünknek, csak némi tájékoztatást szeretnék abból az időből.

            – A nagypofájú Grónerről van szó, ha jól emlékszem. –vágott közbe Sándor Ubul volt titokminiszter, aki híresen jó memóriájú volt.

            – No, igen, emlékszem már! Akkor telepedett vissza, amikor még én is hivatalban voltam – Benyúlszky Csongoron látszott, hogy kibújt belőle a vizsla, érdeklődve figyelte, hova akar kilyukadni a miniszterelnök. – Aktája van, nézesse át az emberével, benne van abban minden.

            – Egyetlen kérdést sem akarok hivatalosan feltenni senkinek, csupán végére akarok járni, miért tette az amerikai nagykövet a megjegyzést, hogy: A Gróner típusú embereket sohasem szabad szem elől téveszteni!

            – Egyáltalán, ismeri ön ennek a Grónernek a történetét uram? – kérdezte Sándor úr.

            – Valójában nem, csupán annyit tudok, hogy az ország egyik leggazdagabb embere, aki megjárta Amerikát, majd hazaköltözve visszavonult a nagy nyilvánosságtól és valahol B. megyében él.

            – Pontosan! – bólogatott Benyúlszky úr.

            – Kérem uram, ha tud valamit, ami talán nem tűnik ki világosan az aktákból – amiket nem is akarok most átlapoztatni,- akkor vázolja, amit így húsz év távlatából különösnek vél az Aranyszarka ügyben!

            – Sokáig beszélhetnénk róla, ha…

            – Csak röviden pár szóban, ha lehet, nem akarom feltartani önöket – szakította meg Sándor urat a miniszterelnök.

            – Ez egy mocskos, rothadt ügy volt.

            – Ön úgy jellemezné? Nem is gondoltam, hogy ennyire emlékezetes ügyről beszélünk. Furcsálltam is a nagykövet megjegyzését, de ön most nagyon kíváncsivá tett.

            – L Gróner a rendszerváltás előtti években a Rézvári Vetőmag- nemesítő Állami Gazdaság párttitkára volt. Amikor látta, szorul a hurok az ideológia nyakán, meg hát látszott, hogy borul itt minden, fogta a gazdaság tudományos jegyzeteit, és szépen kisétált velük az országból.

            – De uram! Miféle jegyzetek lehettek azok? Arra gondolok, hogy egy magyar állami-gazdaság kutatási eredményei nem lehettek valami óriási jelentőségűek. Ez az ember egy óriási vagyonnal érkezett vissza röpke tíz év után – kérdezett közbe a miniszterelnök.

            – Meglátszik uram, hogy önök még nem régóta vannak hatalmon. Csath ezredesnek azért illenék tudni erről az állami-gazdaságról. Mesélj csak Ubulkám arról az időről, te is ismertél egy-két nagyon titkolt részletet, elvégre, mint fiatal tiszt teljesítettél ott szolgálatot. – Benyúlszky úr szerette, ha másokat beszéltet maga helyett is.

            – Tiszt? – nézett rájuk értetlenkedve a miniszterelnök. – Miféle tiszt kellett egy mezőgazdasági üzembe?

            – Mégiscsak az elejéről kell kezdenem, úgy látszik, ön teljesen ismeretlen terepen toporog.

            – De uram, a rendszerváltáskor én még tanultam! Honnan tudhatnék minden akkori vircsaftról, hiszen még a könyveket bújtam akkoriban.

            – Meg a Matruska lányt… bocsánat miniszterelnök úr, ez csak kiszaladt a számon! – szívta volna vissza Sándor úr.

            – Maga arról honnan tud? – kérdezte kicsit akadozó nyelvvel a miniszterelnök.

            – De uram, én voltam akkor a titokminiszter! Egy keményen politizáló diák mindig szem előtt van – Sándor úr legalább annyira zavarban volt, mint a miniszterelnök.

            – Haladjuk, kérem! Ha azt a titkot kicsit megvilágítanák!

Sándor úr látta, kollégája inkább fátylat dobna a múltra, mintsem együttműködne a kormánnyal, de ha tehetné, még gáncsot is vetne nekik, – hát elkezdett beszélni.

            – Nem olyan állami-gazdaság volt ez, mint a többi. A központi telephely hátsó része két kerítéssel volt elkülönítve, és a belső vasrácsba – tudtommal – magasfeszültségű áramot vezettek, amikor a munkatársak hazamentek. Nemzetközi kutatóműhelyek voltak a védett részen. Hogy is mondjam, no… katonai felhasználású biológiai fegyverek kutatása zajlott.

            – Katonai? – A miniszterelnöknek elállt a szava. – És L Gróner ennek az intézetnek a dokumentumaival lépett le? De hát miféle kutatások voltak ezek? Mit kutattak, mit kísérleteztek? Antrax, vagy… vagy… én erről sohasem hallottam.

            – Majdnem, de mégis egészen más. GMO kísérletek zajlottak, Szovjet felügyelet alatt.

            – Genetikailag módosított élőlényeket akartak létrehozni katonai felhasználásra? Ajajajaj! Hogy maradhatott ez ennyire titokban, hogy még én sem hallottam róla?

            – Én sem tudok sokkal többet. Ezek is csak akkor kezdtek kiszivárogni, amikor L Gróner meg az embere eltűnt, majd pár nap múlva, az az óriási tűz mindent elhamvasztott.

            – Tűz volt a gazdaság központjában?

            – Tűz-e? Uram, olyan tűz volt, hogy még a homok is megolvadt néhol. A falak téglái összeolvadtak, mintha akkor égették volna őket. Azóta egyetlen orosz szót sem hallottak az arra lakók, pedig előtte rengeted látogató jött onnan keletről.

            – Nem gondoltam, hogy a beszélgetésünk ilyen dolgokat hoz felszínre – csóválta fejét a miniszterelnök. – Ha jól tudom, ez az L Gróner az ön minisztersége alatt tért vissza Benyúlszky úr.

            – Igen emlékszem rá. A Túzokházi Nemzeti Park Igazgatóságát zaklatta sokáig, hogy neki bent az ősborókás közepén van egy része az ottani tanyából. Még az édesapjától vették el a kommunisták, és ő most megvásárolná a családtól a többi részt is.

            – Oda, az Isten háta mögé akart költözni?

            – Oda is költözött.

            – Nehezen tudom megérteni, hogy élhet egy milliárdos kint az erdőben a… a borókásban?

            – Elnézést kérek uraim, de nekem most mennem kell – állt fel Benyúlszky Csongor volt titokminiszter, majd kicsit csúfondároskodva odavetette az ajtóból – remélem okosabb lett a miniszterelnök úr – és becsukta maga mögött az ajtót.

            – Nem a jó modoráról híres, de jó szakember – Biccentett utána a fejével Sándor úr.

            – Most is ott él… mármint Gróner a tanyán? – tért vissza a témához a miniszterelnök.

            – Tanyán? – mosolygott amaz sejtelmesen. – Nem tanya az uram. Az egy... egy vár! Egy kisváros, ahol laknak néhányan és a hatvan százaléka körül van kerítve falakkal.

            – Hatvan százaléka? Ezt meg hogy értsem? Minek a hatvan százaléka?

            – Úgy értem, hogy a leszállópálya a kerítésen kívül van. A helikopterek természetesen a falakon belük szállnak le.

            – Leszállópálya a természetvédelmi területen?

            – Ez nagyon rafinált, mert ott megszűntették a védett terület státuszt, így a leszállópálya kívül esik, míg a kastély és a környezete szigorúan védett.

            A miniszterelnökkel megfordult a világ. Nem tudta, ez a Gróner hogy néz ki, de most megjelent előtte a nagykövet arca, amint nem túl hangosan mondja „ A Gróner típusú embereket sohasem szabad szem elől téveszteni!"

            – Saját leszállópályája van?

            – Úgy tudom nagy a baráti köre és hát nem a csórók közül valók.

            – Tudom, ön sem ismerheti a pontos okot, de úgy mégis; ön szerint miért települt haza ez az úriember? – a miniszterelnök nem akarta tovább erőltetni a beszélgetést, így is eléggé kiteregette a gyengéinek egyikét.

            – Azt természetesen nem tudhatom, de valahogy nekem úgy tűnt, nagyon el akar bújni a világ elől. Már nem voltam akkor hivatalban, nem láthattam bele a dolgokba, de azért… Ültem a kakasülőn és néztem a szereplőket.

            – Hát igen, vannak szakmák, amiknél munkakezdés van, de befejezés csak a halál után – a miniszterelnök szeretett volna valami frappáns befejezést ennek a nem mindennapi beszélgetésnek. – Most azt kellene mondanom, amit a nyomozók szoktak a filmekben: Ha valamit megtud, kérem, tájékoztasson! – ezen mindketten nevettek.

            Ez a Sándor Ubul nem is olyan fafej, mélázott a miniszterelnök, amikor a volt miniszter becsukta maga mögött az ajtót. A fenét ezekbe a pártokba, miért kell ennek pont az ellenzékhez tartoznia? Nagyon elférne a csapatban. No persze, amíg ellenzékben van az ember, mennyivel könnyebben… eh mindegy. Ez az ember inkább szövetségesnek tekinthető, mint véresszájú kritikusnak.   De most nem ér rá, itt ez a másik dolog, ez a járvány, vagy mi a…

            – Hallottam mindent főnököm. – nyitott be Csath Manó ezredes jelenlegi titokminiszter, ahol nemrég az egyik elődje távozott. – Házel nevét nem is említette?

            – Nem. Ilyen név nem jött szóba.  Miért, ki az a Házel?

            – Egy Házel nevű ügynökünk  még akkor  utána lett küldve Grónernek és azóta is jelent róla havonta.

            – A nyakán ül egy beépített emberünk és mégsem tudunk róla semmit? – nézett értetlenül a miniszterelnök.

            – Nem a klasszikus értelembeni ügynök ez az ember, hanem abban a zűrzavaros időben vádalkut kötöttek vele. Azzal fizet, hogy havonta jelent.

            – Egy bűnözőt alkalmaz a titkosszolgálatunk?

            – Nincs ő alkalmazásban, csak tartja magát az akkori egyezséghez.

            – Még nem járt le az az egyezség?

            – Lejárt az még akkoriban, amikor a főnökével együtt hazaköltözött. El is felejtettem mondani, az első perctől Grónernél, mint főkertész dolgozik. Annyira megszokta, hogy havonta tőmondatokban jelzi kik látogatták a főnökét, hogy most már hazaszeretetből dolgozik pár órát nekünk. No, meg hát meg is éri neki, mert ha valami problémája akadt a vámnál, vagy véletlenül zárjegy nélküli dohányárut találtak nála, azt mi elsimítottuk.

            – Eddig miért nem szóltál ezekről? Úgy álltam ott az előbbi tárgyaláson, mint egy idióta, akinek fogalma sincs, hogyan működik egy ország.

            – Ezeket mind most tudtam meg, amíg te ezekkel a nagyképűekkel beszéltél.

            – Te, ez a bűnöző, ez a Házel mit követett el akkor? Gondatlanságból elkövetett…

            – Nem, nem, nem! Előbb bele is olvastam az aktájába. Arról volt szó, hogy három diáklány lakott egy néninél albérletben. Már a második évet töltötték ott, amikor egyikük édesanyjának gyanús lett a barátnő, akiről úgy tudta, egy zalai falucskából való. Addig-addig furdalta a kíváncsiság, – miért is olyan érdekes a lánykának a hangja, hogy megleste reggelenként, amint az előadásra megy. A lány minden reggel előadásra tartva bement egy nyilvános vécébe, és egyszer sem jött ki. A harmadik reggel döbbent rá, hogy a lány helyett egy fiatalember távozik nem sokkal később minden esetben.

            – Micsoda ötlet! – szaladt ki a miniszterelnök száján.

            – Na persze! – kapta fel a fejét Csath ezredes rosszallóan. – És aztán csapott is akkora ribilliót a nő, hogy borult a bili.

            – Így már érthető a vádalku is. Te, holnap arra a találkozóra szervezd úgy, hogy ez a Házel is ott legyen! Mégiscsak ő tudhat legtöbbet a körülményekről.

(Egy részlet a könyvből)